Hunyadi mozi

A kedvenc sétám jelenleg valahogy így fest: el a javarészt még üres, embertelen küllemű irodatömb meg a diszkont­áruházak mellett felszállok a villamosra, megyek két megállót, majd találomra beslisszanok a kínai piacnak helyet adó, gigantikus roncstelep valamelyik kapuján, ajtaján, résén. Először egyedül sétáltam itt, és le voltam nyűgözve. Bárkit hoztam aztán magammal, azt mondta, jussunk ki innét minél gyorsabban, rossz érzése van. Értem is ezt a rossz érzést, meg nem is. Területen kívüli terület, kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan világ, vasár- és ünnepnapokon éppolyan intenzitással zajlik az élet, mint máskor. Nyüzsögnek a vásárlók, az árusok kempingszéken ülnek a bódéjuk előtt, a kínálatban minden elképzelhető és elképzelhetetlen portéka, névtelen, de a groteszkségig specializált üzletek, esernyő-, zokni-, gumicsizma-, pelenka-, kanálboltok s még hasonlók, végtelen számban. Zötyögő furgonok, emelők elől térek ki a sikátorokban, kis utcákban, az összeeszkábált kifőzdéket egzotikus illatok lengik körül.