Heroin után ketrecharc, aztán színészet: nem mindennapi pálya ez – Dietz Gusztáv a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád

Hajnalban ért véget a forgatás, mégsem tűnsz fáradtnak. Ma is jól bírod a strapát?
Nagyjából. De azért a filmszínészség elég kemény dolog. Amíg nem voltam benne, teljesen másnak képzeltem. És itt nem is a szövegtanulásra gondolok, ami valakinek könnyebben, másnak nehezebben megy, hanem a sok apróságra, amire egyszerre figyelni kell egy-egy jelenet felvételekor: a rendezői instrukciókra, a partnerekre, arra, hogy még véletlenül se bámuljak bele a kamerákba, a kizökkentő háttérmozgásokról nem is beszélve. Jellege miatt a Kabul műveletnél rengeteg ilyen van, ezért tíz-tizenötször veszünk fel mindent, ilyenkor gyakran úgy érzem, egyre görcsösebb vagyok. Majd amikor már letehetném végre a fejem, mert hajnali négyre hazavergődtem, még órákig vetítem a saját mozimat a plafonra. A stábtól kapott rengeteg segítség ellenére elképesztő stresszfaktor az egész. Ezzel együtt imádom minden percét.

Nem lehet, hogy inkább éppen ezért?
De, simán. Nekem az a normális állapot, ha az adrenalinszintem az egekben van. Azzal viszont még mindig nehezen birkózom meg, talán mostanában kezd átfordulni csak bennem, hogy világéletemben utáltam szerepelni.

Elég furcsa mondat egy filmfőszerepnek köszönhetően felfedezett egykori MMA-harcos szájából.
Pedig így van. Végiggondolva, a profi sportkarrier­e­­met is ez a szereplési utálat ölte meg. Amíg a semmiből jöttem, mint egy kis cápagyerek, akit kint felejtettek a napon, addig könnyű volt meccset nyerni. Amikor meg már jött a sport­aréna, a bevonulózene és mindenféle körítés, annak nem bírtam el a súlyát. Ahelyett, hogy doppingolt volna, mint sokakat, indokolatlanul és aránytalanul befeszültem tőle. Ezért álmomban sem jutott eszembe, hogy valaha színészpályára lépjek. Mondjuk így kimondva ez hülyeség, mert nyilván most sem tartom magam színésznek. Legalábbis semmiképpen nem tenném magam egy polcra azokkal, akik sok éven át tanulták ezt a szakmát, és rosszkedvvel, jókedvvel, szomorúan, vidáman, sírva vagy röhögve – mikor hogyan kell – eljátszanak valamit úgy, hogy közben nem rontják el sem a szövegüket, sem a nézési irányt. Most, a Kabul műveletben láttam például Borovics Tamást, ahogy óriási átéléssel mond egy monológot, mintha nem éppen egy helikopter szállna le nagy zajjal mögötte. Én erre egyelőre valószínűleg képtelen lennék. De nincs is rá szükségem. Senki nem akar velem orvosigazgatót vagy egyetemi tanárt játszatni. Egy fajta karakternek viszont, úgy tűnik, érdekes vagyok; nemrég fejeztem be egy szlovák filmet, a Mikit, most van ugye a Kabul művelet, és már azt is tudom, mi lesz a következő munkám.

Milyen ez a karakter?
A szűkszavú, szigorúan néző, elcseszett múltú férfi, aki a kék szeme miatt viszonylag jól mutat a vásznon.

Vagyis, ha úgy tetszik, nagyjából önmagad kell adnod.
Igen. Tény, hogy nem voltam valami jó gyerek az életem első felében. Csoda, hogy egyáltalán túléltem. Tizenöt és huszonöt éves korom között mindent megtettem azért, hogy szépen megdögöljek, mint az akkori barátaim nyolcvan százaléka. Nem rajtam múlott.

Hanem min?
A szerencsén. Vagy mert valami rejtélyes ok miatt megszeretett a Jóisten.

A drogokra gondolsz, amikor azt mondod, nem voltál valami jó gyerek?
Arra is. Meg hát, fogalmazzunk úgy, sosem kaptam ötöst magatartásból sem. Amit az értelmiségi szüleim – anyám jogász, apám grafikus volt – elég nehezen viseltek.

Se nyomor, se kilátástalanság, ami indokul szolgálhatott volna?
Nem. Teljesen normális családnak látszottunk, ahol elvárás volt a nyelvtanulás, a diploma, a nővéremnek is van néhány. Kis szépséghiba, hogy az érzékeny művészember apámnak alkoholproblémái támadtak. Konkrétan zugivó volt, és gyakran rajtam csattant a szimbolikus ostor, igaz, volt is miért. De nem hiszem, hogy az ő alkoholproblémái miatt léptem rossz útra.

Tudod, hogy mi terelt oda?
Az első törés az volt, amikor hétéves koromban a János-hegyről Angyalföldre költöztünk. A boldog focizgatást felváltotta a lakótelepi élet-halál harc, a boksz, a birkózás; hamar megtanultam, hogy a pingpongasztalok környékén csak az van, amit elveszel magadnak. Aztán tizennégy éves koromban egyszer arra értem haza az iskolából, hogy apám a konyhakövön fekszik. Mint később kiderült, hátsó fali infarktust kapott, és hiába szólítgattam órákon át bőgve, nem kelt fel többé. A halála indított el azon a lejtőn, ami kis híján a szakadékba vezetett.

Azért nem nyúl mindenki a heroinhoz, mert tragédia történt a családban.
Persze, ez személyiségtől is függ. Én valahogy mindig az a típus voltam, aki addig nem nyugszik, amíg el nem megy a falig. A drogokkal is. A legtöbben előbb füveznek, aztán szép lassan felveszik a repertoárjukba a keményebb szereket. Én ehelyett szinte a heroinnal kezdtem. Kiválóan tompította az apám elvesztése miatti kínzó fájdalmat, és mivel a csibészek között otthonra találtam, elfogadtak a hülyeségeimmel együtt, mentem vakon velük. Emlékszem, akitől az első adagot kaptam, egy hasonló korú barátom volt, ugyanúgy nem tudta, mi az, mint én, de csak azért is felszívtuk, aztán nem sokkal később már szúrtuk is. Ez a másik hülye tulajdonságom: sosem volt bennem félelemérzet, ami visszatartott volna bármitől.

Akkor hogy sikerült egyszer csak mégis megnyomnod a stopgombot?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az én nagy elhatározásom volt. Sok éven át tényleg egyáltalán nem érdekelt senki és semmi; loptam, még a mellettem mindvégig kitartó anyámtól is, csaltam, hazudtam, csavarogtam Európában, többször meggyűlt a bajom a rendőrséggel. Az sem hatott meg, hogy élek vagy halok. A haverjaim a szemem láttára hullottak el, az egyikőjük anyját én húztam ki a földből, mikor a fia temetésén a félig már betemetett sírgödörbe ugrott. Háromszor adagoltam túl magam, háromszor élesztettek újra. Először még kicsit megrendültem, a harmadiknál inkább azt gondoltam, mindenkinek könnyebb lett volna, beleértve magamat is, ha ottmaradok. Végül egy durva bűncselekmény miatt kényszergyógykezelésre ítéltek, és rehabra kerültem.

Innentől kezdve tündérmese?
Lenne, ha az életem hollywoodi film lenne. Rác­keresztúrról is kirúgtak egy hónap után, mert ahogy a vezető fogalmazott, „nem voltam méltó az Ige befogadására”. Ezt a mondatot a mai napig nem tudom igazán értelmezni. Lényeg, hogy masszív gyógyszerfüggőként akkor már elég szar állapotban voltam, így érkeztem meg a táskámmal a pártfogó felügyelőmhöz. Nem nagyon szerettem, de mivel igazságos és következetes volt, kicsit apám helyett apám figura, akkoriban pont rá volt szükségem. Nagyon sok mindent köszönhetek neki. Legelsőként azt, hogy szemet hunyt a rehabról való dicstelen távozásom fölött, így nem kellett börtönbe mennem. Később szigorúan ellenőrizte, hogy bejárok-e a kötelező munkahelyekre, és a drogtesztek eredményét is rendszeresen számonkérte. De valószínűleg ez sem lett volna elég, ha nem jön egy újabb „pont akkor pont erre volt szükségem” dolog. Összejártunk zenélni egy haverommal, akinek az unokatesója MMA-zott, elmentem vele egy edzésre, és rögtön beszippantott.

Egyik függőségből a másikba?
Van egy mondás, miszerint a drog helyett nincs semmi, a drog van valami helyett. Úgyhogy ezt másképp nem lehet. Aki egyszer függő lett, egész életében az marad, maximum a függősége tárgyát cseréli. Újabban például a filmezés mellett az autóversenyzésbe vagyok belezúgva. Elkezdtem ralizni, szegény feleségemnek az agyára megyek, mert az edzések, versenyek után három napig csak erről beszélek. Ez szintén azt bizonyítja, hogy vannak dolgok, amik állandók: mindig több volt a tököm, mint az eszem. De nem baj. Ha megtehetném, se változtatnék magamon vagy a múltamon semmit. Aki most vagyok, ezeknek köszönhetem: a drogoknak a sportot, a sportnak a feleségemet és a lányainkat, a feleségemnek meg a filmezést. Ha nem megyek el vele egy bizonyos celeb­műsorba, nincs a Külön falka sem. Ebben látott meg a rendező Kis Hajni ismerőse, és ajánlotta neki, hogy ezt a fura ex-MMA-s csávót kipróbálhatná a börtönviselt kidobó főszerepére. Mondjuk a mai napig nem tudom, mivel győzhettem meg őket a kasztingon, mert nem tanultam meg a szöveget, és világosan elmondtam, hogy ezzel később is baj lehet, mert a bunyó maradandó károkat okozott a memóriámban.

A feleséged az egykori Európa Szépe Laky Zsuzsi. Bár a bulvársajtó időnként erősen ügyködik rajta, hogy ennek ellenkezőjét bizonyítsa, a kapcsolatotok sok éve töretlennek látszik.
Nem csak látszik, az is. Tizenhat éve működünk együtt tökéletesen. Ő elviseli, hogy nem vagyok könnyű természet, és mindig őszintén és nyersen kimondom, amit gondolok; általában erre repülnek rá a kattintásért mindenre képes úgynevezett újságírók. Arról kevésbé szeretnek beszélni, hogy például a Külön falka hány díjat hozott el világszerte mindenféle fesztiválokról. Arról meg pláne nem, amit minden alkalommal elmondok, hogy milyen harmóniában élünk a családommal. Az nem csak duma, hogy én Zsuzsiba a mai napig szerelmes vagyok, és rajongok érte. Sőt, azt kell hogy mondjam, mostanában jobban tetszik, mint valaha. Amikor megismerkedtünk, egy helyes, izmos, huszonéves kislány volt, most meg egy ragyogóan és természetesen gyönyörű nő. Emellett ritka jó és szerethető ember, aki olyan mintát hozott otthonról – a szülei ötven éve élnek boldog házasságban, a nagyszülei majdnem hét évtizedet töltöttek együtt szeretetben –, ami csak kevés embernek adatik meg. Azt külön imádom benne, hogy fantasztikus anya: következetes, határozott, de cserébe mindent megtesz a lányainkért. Ha valaki nekem húsz éve azt mondja, hogy egyszer ilyen idillben élek majd egy vidéki kertes házban, biztosan kiröhögöm. Erre tessék, még kutyánk is van, a kedvenc hétvégi programom meg az, amikor a tízéves kisebbik lányom szépen megterít nekem a kis hajónkon, és együtt reggelizünk a Dunán.

A nagyobbik pedig tizenhárom, azaz élesedik a helyzet. A saját példádra is gondolva tízes skálán mennyire félted őket?
Száz. Vagy inkább ezer. Egyáltalán nem tetszik, ami manapság körülveszi őket, minket. Mert lehet, hogy a pingpongasztalok körül veszélyesen éltünk, valahogy mégis igazibb volt az egész: nem sunyi üzenetben, hanem a valóságban küldtük el egymást a francba. Most meg folyamatosan dőlnek ránk a hazugságok, eljött a totális dezinformáció és félelemkeltés kora. A hozzánk eljutó híreknek lassan közük nincs a valósághoz, ott tartunk, hogy már az időjárás-jelentést sem érdemes nézni, mert huszonnégy óránál későbbre úgysem tudják megmondani, mire számítsunk. Közben meg, és ez a legfurcsább, látszatra óriási a demokrácia. 
Az okostelefon a köldökzsinórunk a világhoz, és észre sem vesszük, milyen totális globális agymosás alanyai vagyunk. Nemrég jártam néhány ázsiai országban, és megdöbbenve néztem, hogy még ott is, ahol a lakosság jó része nyomorog, komplett családok kartonpapíron alszanak az utcán, és a gyerekek meztelenül rohangálnak, mindenkinek ott a kezében az olcsó mobil. Mert a fogyasztást tolni, a propagandát terjeszteni kell.

Nagy kérdés, hogy veszed ki a tizenéves gyerek kezéből, ha mindenkiében benne van.
Szerintem nem ez a kérdés.

Hát mi?
Hogy mit adsz helyette a kezébe. A társadalom legkisebb egysége szerintem nem az egyén, hanem a család. Ezért a szülőknek óriási a felelősségük. Közös élmények, sok együtt töltött idő, művészet, mozgás, és akkor talán ki tudsz egyensúlyozni valamit. Nálunk a lányok sportolnak, zenélnek, ebből, ha ingem-gatyám rámegy is, nem engedek. Egyelőre egész normálisak, de persze tudom, hogy a java, a kamaszkor, csak most következik.

Nekik írod okulásul az önéletrajzi könyvedet is?
Nem én írom, mert azt nem tudok, kaptam egy remek segítőt hozzá. A könyv kiadói felkérésre születik, először meg is lepődtem az ötleten, de aztán úgy gondoltam, végül is miért ne. Nem mintha a történetem önmagában olyan érdekes lenne. De jó lenne, ha majd nagyobbak lesznek, a gyerekeim fejében is rendbe tenni ezt-azt. Nem szeretném, ha valami vagány vagy vadromantikus dologként, pláne ha jól végződő tündérmeseként gondolnának az apjuk múltjára. Látniuk kell az egész történetet, benne azt is, milyen fokai lehetnek az elaljasodásnak.

Az édesanyáddal milyen most a kapcsolatod?
Kezd teljesen rendeződni szerencsére. Volt egy pillanat, amikor láttam rajta, hogy megnyugodott: ha nem is úgy, ahogy ő elvárta volna, mégiscsak lett a fiából valaki.

Mikor volt ez a pillanat?
A sportsikereimmel, hogy időről időre „hülyére veretem magam”, nem nagyon tudott mit kezdeni. A nagy áttörést vele kapcsolatban is a Külön falka hozta el. A bemutatón Koltai Róbert odajött hozzám könnyes szemmel gratulálni. Akkor, életemben először, végre büszkeséget láttam anyám arcán.