Stifter művészete banálisnak tűnhet, de nem az – nem véletlenül volt olyan fontos szerző Nietzsche és Thomas Mann számára is

Hat szívmelengető történetet ígér Adalbert Stifter magyarul idén kiadott elbeszéléskötetének alcíme. A jelző könnyen elriaszthatja a finnyásabb olvasót, elvégre szívmelengetéssel az igazi irodalomnak nincsen dolga. De hát Stifter, a 19. századi osztrák író egész művészete olyan, hogy a felszínes közelítés csak félreértéseket eredményezhet. Vélhetnénk, hogy amit Stifter művel, az valamiféle banális biedermeier irodalom. Címszavak: jellemfejlődés, gyarapodás, önmérséklet, szép és szemérmes érzelmek, alpesi tájak. Épületes történetek, lassan csordogáló, kevés fordulatot tartogató cselekmény. Stifter emberi és művészi hitvallását olvashatjuk az eredetileg 1853-ban Heckenast Gusztáv hírneves pesti nyomdája által megjelentetett Színes kavicsok végén, benne a „szelíd törvény” eszményének kifejtésével s annak taglalásával, miért az élet apró-cseprő jelenségeit, helyzeteit választja témául: „Ám bármilyen nagyon és erősen is hasson a tragikum és epikum, bármilyen kitűnő ösztönző erők legyenek is ezek a művészetben, mégiscsak az emberek szokásos, mindennapi cselekvései azok, amelyekben e törvény a legbiztosabb súlypontként szerepel, mert e cselekmények állandók és lényegesek, akárcsak az élet fájának milliónyi gyökérszála.” Stifter aligha helyeselte volna a modern irodalom törekvéseit. Hanyatló népek művészetével kapcsolatban írja: „az egyoldalút, a csak egy szempontból érvényeset ábrázolják, később a zavaros és össze nem illő, kalandos dolgokat, az izgatót és érzékit, végül az erkölcstelenséget, a bűnt”. Másféle, már-már archaikusan emelkedett az ő eszménye: „Az igazságra törekvő, egyszerű, önmagát legyőzni tudó, észszerű, saját körében munkálkodó, a szépet csodáló és derűs, nyugodt halállal záruló életet nagynak tartom.”

Stifter művészete banálisnak tűnhet, de nem az. Nem véletlenül volt olyan fontos szerző Nietzsche, Thomas Mann vagy W. G. Sebald számára. Stifterre rá kell hangolódni, hogy felismerjük értékeit, és ez a megszokottnál elmélyültebb olvasást követel meg. Unalmas lenne? Hívták a világ legunalmasabb szerzőjének is. De ha már „értjük” Stiftert, akkor ezt a cselekménytelenséget is máshogyan értékeljük, már-már radikálisan modern irodalmi gesztust látunk benne. Van valami megfoghatatlan szépség abban, ahogy elmeséli azokat a hétköznapi történeteket, mint amelyek jelen elbeszélésgyűjteményben is olvashatók. Így egy kisgyerek és nagyapja hegyi kirándulását, mely egy régvolt pestisjárvány emlékeit idézi meg. Vagy egy falusi lelkész történetét, aki a legpuritánabb körülmények között él, hogy halála után megtakarításai­ból új iskolákat építhessenek. Szerepel a kötetben a Hegyikristály című klasszikus, filmen sokszor feldolgozott karácsonyi történet is: két gyerek szenteste eltéved a hóesésben, egy hegycsúcson, zord jégtömbök között töltik az éjszakát.

Sokatmondó, hogy Stifter az elbeszélések címéül egy-egy kőzetet választott. A természetleírás mestere mintha az emberi viszonyok, érzelmek meséjét is a tájról való beszéd hűvös tárgyilagosságáig tompítaná. De ez a sajátosan dermedt, geológiai stílus teszi lehetővé, hogy az ilyesféle elejtett mondatai, kiszólásai kisebb földrengés erejével hassanak: „Amikor felmentem a mészkődomb tetejére, a gyermekekre gondoltam. Milyen tapasztalatlanok és ártatlanok.  […] Ők még nem ismerik a halált. Ha ajkukra veszik is a szót, jelentését nem ismerik és fejlődő életük nem találkozott a megsemmisüléssel. Ha maguk is a halál közelébe kerülnének, hamarabb meghalnának, mielőtt tudnának róla.” Mert tüneményes, gemütlich világ Stifteré, de a romboló szenvedély, az őrület, a pusztulás árnyai ott lopakodnak benne, mint azt legjobban a Turmalin című, „szomorú és sötét színezetű” novella mutatja.

Hálásak lehetünk a fordítónak, a Stifter-tudós Muth Ágota Gizellának és a Szent István Társulatnak, hogy újabb kötettel gazdagították az osztrák író magyarul megjelent műveinek sorát.

Adalbert Stifter: Színes kavicsok. Szent István Társulat, 2024