A szelíd törvény irodalma

Hat szívmelengető történetet ígér Adalbert Stifter magyarul idén kiadott elbeszéléskötetének alcíme. A jelző könnyen elriaszthatja a finnyásabb olvasót, elvégre szívmelengetéssel az igazi irodalomnak nincsen dolga. De hát Stifter, a 19. századi osztrák író egész művészete olyan, hogy a felszínes közelítés csak félreértéseket eredményezhet. Vélhetnénk, hogy amit Stifter művel, az valamiféle banális biedermeier irodalom. Címszavak: jellemfejlődés, gyarapodás, önmérséklet, szép és szemérmes érzelmek, alpesi tájak. Épületes történetek, lassan csordogáló, kevés fordulatot tartogató cselekmény. Stifter emberi és művészi hitvallását olvashatjuk az eredetileg 1853-ban Heckenast Gusztáv hírneves pesti nyomdája által megjelentetett Színes kavicsok végén, benne a „szelíd törvény” eszményének kifejtésével s annak taglalásával, miért az élet apró-cseprő jelenségeit, helyzeteit választja témául: „Ám bármilyen nagyon és erősen is hasson a tragikum és epikum, bármilyen kitűnő ösztönző erők legyenek is ezek a művészetben, mégiscsak az emberek szokásos, mindennapi cselekvései azok, amelyekben e törvény a legbiztosabb súlypontként szerepel, mert e cselekmények állandók és lényegesek, akárcsak az élet fájának milliónyi gyökérszála.” Stifter aligha helyeselte volna a modern irodalom törekvéseit. Hanyatló népek művészetével kapcsolatban írja: „az egyoldalút, a csak egy szempontból érvényeset ábrázolják, később a zavaros és össze nem illő, kalandos dolgokat, az izgatót és érzékit, végül az erkölcstelenséget, a bűnt”. Másféle, már-már archaikusan emelkedett az ő eszménye: „Az igazságra törekvő, egyszerű, önmagát legyőzni tudó, észszerű, saját körében munkálkodó, a szépet csodáló és derűs, nyugodt halállal záruló életet nagynak tartom.”