Virtuóz színészek játszanak nagy kedvvel – bemutatták a Liliomfit a Vígben

Nyitókép: Vígszínház

Az ember mindig igyekszik elkerülni az összehasonlításokat, de a Vígszínházban a hétvégén bemutatott Liliomfi esetében ez szinte lehetetlen. Nyilván nem az 1849-ben, állítólag mindössze két délután alatt megírt mű születése óta eltelt sok évtized feldolgozásaira gondolok, még kevésbé az 1954-es, Makk Károly jegyezte legendás filmre. Hanem arra a sokunknak alapvetést jelentő változatra, amelyet 2015-ben a Budaörsi Latinovits Színházban vitt színre ugyanez az alkotói csapat, azaz a tehetségét trióként azóta máshogy és máshol is – A nagy Gatsby, Ifjú barbárok, Szerelmek városa – bizonyító ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei H. Miklós és Kovács Adrián zeneszerző. Itt rögtön tennék egy kis kitérőt is, és javasolnám, hogy ha valaki bárhol belefutna a Bartók és Kodály barátságát mély értéssel-érzékenységgel kibontó Ifjú barbárokba, mindenképpen nézze meg; ha meg tudja nyitni magát az elsőre talán meghökkentő látvány és formanyelv előtt, egészen biztosan megrendítő és sokáig ható élményben lesz része.

A Liliomfi a jellegéből adódóan másként szól a szívhez, ahogyan közel tíz év elteltével Vidnyánszkyék is máshová helyezték a Vígben a hangsúlyokat. Az akkor még csak diploma előtt álló „teátristák” budaörsi kiáltásának „hagyjanak minket játszani” lendülete ugyan nem kopott, a mögötte feltételezett indulat jócskán megszelídült. Ami nem azt jelenti, hogy eljött volna a komoly, pláne nem a komor felnőttség ideje, a színpadon csak úgy tobzódik a „tartalmas ripacsériát” minden oldalról megtámogató ötlet meg a játékkedv, miközben – ahogyan azt ifj. Vidnyánszky Attilánál már megszokhattuk – az utolsó apró mozdulat is pontosan ki van számítva.

Ami feltétlen erénye még ennek az előadásnak, hogy ez a játékkedv és energia nem csupán a fiataloké. Rudolf Péter (Szilvai), Hegedűs D. Géza (Kányai fogadós), Méhes László (Ede) és a csak a végén, de akkor igazán megjelenő, sőt berobbanó Borbiczki Ferenc (Schwartz) ugyanúgy szívből komédiáznak, mint a pályakezdők vagy a köztes generáció; mindig szívmelengető látni, amikor valódi csapatként, egymásra ennyire figyelve dolgozik össze több nemzedék. És hát ott van mindennek a közepén a csodálatos Liliomfi, a szerethető szélhámos Don Quijote-szerű örök prototípusa, akit Keresztes Tamás elképesztő testi-lelki mozgékonysággal kelt életre. És itt muszáj egy újabb árukapcsolással élnem: a 2016 óta – jelenleg a Jurányi Házban futó – Egy őrült naplóját, amelynek a díszletét is Keresztes tervezte, éppen e miatt a hihetetlen külső-belső ruganyossága miatt nem tudom megunni. 

Hogy a Liliomfija megér-e hasonló sikerszériát, korai lenne megjósolni. De az biztos, hogy a kizökkentő elemek ellenére – a díszlet padlótól plafonig érő dússága például nem biztos, hogy szerencsés választás volt, és mikroport ide vagy oda, nem mindig hallani az egyes mondatok csattanósnak szánt végét – a rendezői szándék maradéktalanul teljesül. 

„Jó volna vásári hangulatot teremteni a Vígben, forradalmat csinálni a színházban, valahogy időt utazni és kirántani a mostani formájából. A Liliomfit ehhez képest bátortalan döntésnek gondolom, de szükségesnek érzem, mert a szerethető történeten túl a mélyén mégis egy keser­édes fájdalom van, egy kétségbeesett karnyújtás azért, hogy az a világ, amiben a Liliomfi született, ne tűnjön el. Lehet-e kívül maradni, lehet-e nemet mondani?” – tette fel a nyilvánvalóan személyes kérdést is ifj. Vidnyánszky Attila a darab kapcsán. Az eredmény pedig azt bizonyítja, hogy lehet. Legalábbis a színházban biztosan, ha a létrehozói csak arra figyelnek, amit ennek az előadásnak nem véletlenül sulykolt tételmondata állít: „Én ellenállhatatlan szenvedélyt érzek a színészethez.”

(Liliomfi – Vígszínház. Rendezte ifj. Vidnyánszky Attila)