Ridley Scott szerint kib@szottul nagyszerű, szerintem meg nem – ilyen lett az Alien: Romulus

Nyitókép: Forum Hungary/20th Century Studios

• 2023, a jelen kor – “Kib@szott nagyszerű” – nyilatkozott Ridley Scott az új Alienről
• 2093, a képzelt jövő – A Prometheus legénysége a Weyland-Yutani utasítására az LV-223 bolygóra érkezik, ahol egy különleges és halálos anyagot fedeznek fel
• 2104, a képzelt jövő – A Weyland birtokában álló Covenant egy baleset következtében kényszerleszállást hajt végre egy idegen bolygón, ahol már a veszélyes xenomorfok vadásznak
• 2122, a képzelt jövő – A USCSS Nostromo jelzést fog az LV-426-ról, a legénység pedig kivizsgálja a jelet. Amit végül a bolygón találnak, az minden képzeletüket felülmúlja
   

2142, a képzelt jövő – Alien: Romulus

Mindenki a vállalat tulajdona, aki egyszer bekerült a mókuskerékbe. Rain Carradine-t (Cailee Spaeny – Polgárháború) azonban semmi sem köti a bányászatnak nevezett modern rabszolgasághoz, ami szüleit is elvitte. Egyetlen öröksége a hibásan működő android, Andy (David Jonsson), akit testvéreként kezel, hiszen édesapja egykor a lány védelmével bízta meg a mesterséges létformát, így az lesi Rain minden kívánságát. Amikor pedig a lány kötelező munkavégzését évtizedekkel tolja ki a Weyland-Yutani, beleegyezik egy őrült küldetésbe, aminek hála pár fiatallal együtt megszabadulhat a börtönszerű helyről.

Romulus és Remus

A fő indíttatás ez, és így kerülnek a tinédzserek a Romulus-Remus dupla űrállomásra, amely csak úgy magára hagyva kering a bolygó körül. Aztán persze gyorsan kiderül, hogy valami nem stimmel a fémfalak között: ahogy a fiatalok az utazáshoz szükséges energiát megszerzik, a hely laboratóriumának biztonsági rendszere leáll – azt pedig mind jól tudjuk, hogy ez mivel jár. 

De itt már több a lyuk a történeti hálón, mint egy szitán, ráadásul logikátlanságért sem kell a szomszédba menni, mert abból bőven akad a kétórás hossz alatt. Kezdve a csak úgy keringő állomástól a felélesztett Ashig, aki itt a Rook névre hallgat, és aki az első civilnek egyből mindent elmond a teljesen és nagyon titkos kísérletekről, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna. Emellett CGI-kreált Ian Holmként borzalmasan is néz ki. 

Mert persze a nosztalgia okán minden az Alien-Aliens, avagy A nyolcadik utas: a Halál és A bolygó neve: Halál mezsgyéjére lett felépítve, még ha szervesen nem is kapcsolódik a cselekmény a klasszikusokhoz. Inkább fanservice próbál lenni, de konzisztens világépítés nélkül.

Feltámad a Halál

Emiatt az egy dolog, hogy a karakterek hülyék, sőt kémia sincs közöttük, ami miatt nehéz még azt is elhinni, hogy a szereplők valaha is találkoztak már. A nagyobb baj az, hogy felbukkan az események között egy csomó ismerős elem, sőt Rain egyszer 

csak hát szegénykémbe feleannyi kisugárzás vagy egyéniség sem szorult, mint elődjébe, így maximum csettintünk egyet, hogy „igen, ezt már láttam!”

És ez tényleg mindenre igaz. Helyszín, esemény, fordulat, vészhelyzet, sőt itt-ott még ismerős dallamok is visszaköszönnek. De nemcsak az első két filmből, hanem a Feltámad a Halálból és a videójáték Alien: Isolationből is. Ami alapvetően nem lenne baj, de ezen az eredményen sajnos nem sikerül túllépni, így a nosztalgiázás nem csak egy kikacsintás, inkább maga a cél. De még a Prometheus is beköszön, ami talán az Alien: Romulus legizgalmasabb pillanata. Csak kár, hogy ez sem vezet sehova, inkább egy hiteltelen hibridet eredményez, ami még Jean-Pierre Jeunet torzszülöttjénél is feleslegesebb. Pláne, hogy kicsit sem illik a mitológiába.

Ha nem sikoltasz, senki sem hallja

Jó, az Alien: Romulus messze nem rossz. Vannak szép jelenetei, képei, erős pillanatai, így a nosztalgia-faktornak hála különösképp megnyerheti a rajongók szívét. Csak hát ez még nem elég az örökkévalósághoz, pláne nem az első két film után. Sőt, hiába szapulják sokan, a kicsit színtelen Alien 3, valamint az inkább feledném Alien 4 után a Prometheusszal és a Covenanttal Ridley Scott nemcsak végre valami újat hozott az ismert történetbe, de olyan teológiai és filozófiai, egzisztenciális kérdéseket hozott a képletbe, ami után fájóan primitív a Romulus iránya, mely leragad ott, hogy Andyt emberként kezeli, Rain pedig azt mondja neki, hogy „most már magaddal törődj!”

Van itt némi sci-fi és horror, az elején még valami feszültség is akad, de úgy azért könnyű a nézőt kirúgdosni a komfortzónájából, hogy ordít a sziréna, aminek egy tomboló és pulzáló effekt adja az alapot, sőt még egy deformált fej is az arcunkba ordít. A Gonosz halott és a Vaksötét rendezőjétől azért többet vártam. Szóval a régi filmekben több volt a hangulat, az újakban meg a mélység – míg a Romulus sem rossz,