A nyugati haderő már a főváros felé tart, a kormány az utolsókat rúgja – Polgárháború filmkritika

Nyitókép: A24/Forum Hungary 

Ideális és magasztos pillanat egy ország vagy állam számára: az elnök a győzelemről és a nemzet erejéről beszél, és bár a városokban harcok dúlnak, hamarosan mindenki fellélegezhet. Amilyen jól hangzik azonban a propaganda, olyan borzalmas a valóság.

A nagyvárosban öngyilkos merénylő vet véget a tüntetésnek, a vidék felé haladva pedig lerombolt, lángoló épületek rogyadoznak; 

– és talán már senki sem tudja, miért és hogyan kezdődött ez az őrület, ami több mint egy éve tart. De négy fotóriporter úgy dönt, hogy a sötétség szíve felé veszi az irányt, hogy mielőtt végleg elbukik, az elnök legalább néhány kérdésükre válaszoljon.

Nemzet nemzet ellen

Vagyis csak hárman profik, hiszen egyikük, Jessie (Cailee Spaeny), szinte még kislány, aki csak a hősét szeretné követni, hogy hozzá hasonlóvá válva bizonyítson. A kis csapat Washington felé tart, elsőre viszonylag egyszerűnek tűnő útjukat pedig idővel egyre borzalmasabb események kísérik, végül már életveszélyes helyzetbe sodorva őket. De az adrenalin és a hivatástudat által hajtott főszereplők mindent megtesznek, ami tőlük telik.

Szerencsések vagyunk...

Szerencsések vagyunk, mert 1956 óta nem kellett hasonló helyzetet átélnünk, és nemzetünk csak nagyszüleink és szüleink emlékeiből, a történelemkönyvekből táplálkozva ismerheti a polgárháborúk időszakát. Pedig a környékünkön sem fenékig tejföl az élet. Elég a nyolcvanas évekre és Ceaușescura, a kilencvenes évekre és Koszovóra gondolni. Egyik sem volt romantikus vagy éppen szép. Mert a polgárháborúkban 

mikor ideológiák és árkok szélén táncolva veszik egymás életét azok, akik egyébként együtt kéne, hogy éljenek.

Alex Garland filmje, ami egyszerre road movie, háborús film és dráma, lényegében ezt mutatja be. Nem kifejezetten idealizál, igazából in medias res módon hajítja bele a nézőt egy kialakult helyzetbe, ami már azelőtt eszkalálódott, minthogy mi bármit tudtunk volna róla. Az egykori Júlia, Lee (Kirstent Dunst), valamint munkatársa, Joel (Wagner Moura), és mentoruk, Sammy (Stephen McKinley Henderson) együtt vetik bele magukat abban az őrületbe, ami eluralkodik az embereken. 

akik azonban az elnöki oldalról, vagy az azzal szembenálló Nyugati Erők (Texas, Kalifornia) felől kerültek ebbe a pusztító gépezetbe.

És leginkább a fotóriporterek szemszögéből szemrevételezzük, hogy mi történik. A polgárháború csak a díszlet, hiszen a főszereplők ezúttal azok, akik kimennek a színpadra, nap mint nap együtt élnek a harcoló felekkel és kicsit meg is halnak velük, újra és újra. Ez az igazi újságírás, ez az a hivatás, ami sajátos módon élteti az embert. Mi, akár a politika területén, akár a kulturális közegben dolgozunk, messze nem élünk át hasonlót, nem is tudjuk, hogy ez milyen. 

Kellően megrázó, de utána minden megy tovább

Mondanám, hogy Alex Garland – jelenleg úgy tűnik, hogy utolsó – rendezése az év filmje lehet, akár Oscart is kaphat, de sajnos nincs így. Itt-ott nagyon megrázó, rendkívül szépen fényképezett, de valahogy így sincs meg benne az igazán átütő erő, miközben színészei sem nyújtanak felejthetetlen alakítást, noha Kirsten Dunst jól hozza a kiégett, megfáradt riportert, ráadásul a forgatást követően valódi PTSD-vel kellett megküzdenie.

A Polgárháború így is megmutatja, mennyire borzalmas lehet egy ilyen háború, amelyet minden nemzetnek el kell kerülnie, mindenáron, de igazából nem olyan film, amivel bárki beírja magát a filmes történelembe. Jó ilyet is látni a moziban, nem kizárólag a megszokott témákat, a megszokott megvalósításban, ezért nyugodtan ajánlhatom, de túlzott elvárásaink se legyenek. Alex Garland jó író, ahogy rendezőként sem kell szégyenkeznie, de nem bánom, ha a történeteit inkább Danny Boyle (Trainspotting, 28 nappal később, Napfény) álmodja vászonra. És abból talán polgárháború sem alakul ki a rajongók között.