Cserna-Szabó András „Az utolsó magyarok” című könyve úgy mesél rólunk, hogy egyszerre röhöghetünk és sírhatunk magunkon

(Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton)

Márciusban volt ötvenéves Cserna-­Szabó András író. Nem pályakezdő tehát, hanem régi motoros a szakmában. Első könyve, a Fél négy című novelláskötet huszonhat évvel ezelőtt, 1998-ban jelent meg. Új novelláskötetének címe Az utolsó magyarok. Baljóslatú cím, az ember azt hinné, valami sötét, apokaliptikus világról szól, sorskérdéseket feszeget, borongós képekkel dolgozik, nemzethalált vizionál. Előrebocsátom, nem így van. Aki ismeri Cserna-Szabó írásait, nem sétál bele ebbe a csapdába, mert tudhatja jól, hogy a szerző számos erénye közé nem tartozik sem a borongás, sem a sötét és súlyos drámaiság. Másféle eszköztárral dolgozik, nem kenyere az ilyesmi. Ami közel sem jelenti azt, hogy az írásainak ne lenne tétje és súlya. Cserna-Szabónak megjelent néhány regénye is (szám szerint öt), elsősorban mégis novellistaként ismert, nem véletlenül. Ezenkívül pedig arról, hogy szeret és tud is főzni, ráadásul szeret és tud is írni a magyar konyháról, gasztrokultúráról, azon belül is külön könyvet szentelt kedvencének, a pacalnak. Nekem általában gyanúsak azok az írók, akik egyszer csak szakácskönyvvel jelentkeznek. Az esetek többségében ez pótcselekvés, de Cserna-Szabónál nem az. Amikor szakácskönyvet ír, az ugyanolyan minőségi széppróza, mint amikor novellával vagy regénnyel jelentkezik. Szerzőnk tehát elsősorban novellista, és azt kell mondanom, hogy az utóbbi évtizedek egyik legjobbja ebben a műfajban. A novellairodalom mindig kissé mostohán kezelt műfaja volt a magyar irodalomnak, miközben nagy hagyományai vannak. Cserna-Szabó egyik kedves szerzője az egyik legkiválóbb novellista, Tömörkény István, akiről több írásában is megemlékezett már, többek között a Mérgezett hajtűk című kiváló esszékötetében. 

De milyenek is a Cserna-Szabó-novellák? Ha a már emlegetett gasztrokultúránál maradunk, akkor kézenfekvő a hasonlat, hogy olyanok, mint egy jó pacal. Karakteresek, markáns az ízviláguk, elsőre olykor talán töménynek tűnnek, de egy jó korsó sör kíséretében szépen lecsúsznak a torkunkon, s mindezek után elégedetten dőlhetünk hátra azzal a tudattal, hogy most bizony valami jó történt velünk. Cserna-Szabó mesterei, Tömörkény és Krúdy nyomában jár, hasonló pozícióból szemléli a létezést. Nem veti meg a világi élvezeteket, nem eltartott kisujjal közelít írásainak tárgyaihoz. Mélyen ismeri a rögvalóságot, nem kertel, nem cicomáz, és olykor bizony elég rusztikusan fogalmaz. Mint szinte mindannyian, teszem hozzá gyorsan. Nem kenyere az álszentség, nem próbál meg úgy tenni, mintha az emberek úgy beszélnének egymással, mint egy népszínműben. Az emberek káromkodnak, berúgnak, és közben sok ostobaságra képesek. Cserna-Szabó nyelve a rög­valóság nyelve, de egyáltalán nem kéjeleg ebben, nem hatásvadászatot űz vele, hanem megmutatja, hogyan beszélnek a kocsmában, a buszmegállóban, akárhol. Az esendőségeinkről beszél, a gyarlóságainkról, nem kevés humorral. Mert Cserna-Szabónak remek humora van, amivel eléggé egyedül áll a kortárs magyar irodalom köldöknézésre hajlamos mezőnyében. Humora olykor elég vaskos, de hát mit tegyünk, a humor elég vaskos tud lenni olykor, ebben elég jók vagyunk. Hőseit nem kívülről szemléli, közel áll hozzájuk. A humorral átjárt és sokszor abszurdba hajló események mögött azonban mindig érezni az együttérzést is, azt, hogy tudja, sokszor milyen kínok és fájdalmak húzódnak meg egy-egy tragikomikusnak tűnő sors mögött. Amivel mindösszesen csak azt szeretném mondani, hogy Cserna-Szabó életszagú író, aki nem szégyell olyan írói eszközöket használni, amilyeneket a mindenkori kánonteremtő elit hajlamos olykor elnéző gúnnyal figyelni. Új novelláskötetében sem hazudtolja meg önmagát, most is kiváló írások gyűjteményét kapjuk, némelyik egyenesen sziporkázó. Hol egy Móricz-novellát fordít ki, hol abszurd indiántörténetet ír, hol az újgazdagok parvenü világát idézi meg, hol a mélyvilági szegénység bugyrait, hol az irodalmi életet parodizálja. Cserna-Szabó nagyon érzi a novellát mint műfajt, de ezt már mondtam. Az utolsó magyarok úgy mesél rólunk, hogy egyszerre röhöghetünk és sírhatunk magunkon. Ezt a koktélt pedig Cserna-Szabón kívül talán senki más nem tudja így kikeverni a mai magyar irodalomban.  

(Cserna-Szabó András: Az utolsó magyarok. Helikon Kiadó, 2024)