A nők ledobták a fűzőt, és háromszor is divatba jött a díszmagyar – dualizmus kori ruhák mesélnek Székelyudvarhelyen

Nyitókép és fotók forrása: Haáz Rezső Múzeum/Szabó Károly

Hogyan került a Kiscelli Múzeum gyűjteményének egy része éppen Székelyudvarhelyre?

Tavaly volt látható a Divat & Város kiállítás, amely a főváros születésének százötvenedik évfordulójának alkalmából mutatta be nemcsak Budapest divattörténetét, hanem azt is, hogyan alakította és tükrözte az öltözködés az egyes korok társadalmi-kulturális változásait. Ezt látta a székelyudvarhelyi múzeum igazgatója, dr. Miklós Zoltán, és jelezte, örömmel venné, ha náluk is sor kerülhetne egy hasonló tárlatra a mi gyűjteményünk alapján. Végül azt a korszakot választottuk a két város százötven éves múltjából, ami valóban közös volt: a Monarchia idejét.

Mi az, ami még közös a két tárlatban?

A budapesti kiállításon szereplő dualizmus kori ruhákat most a székelyudvarhelyire is elvittük. Ami viszont különbség, hogy – ráerősítve kicsit a címbéli kettősségre – a régi viseletek mellé egy-egy kortárs budapesti tervező olyan darabját társítottam, amelyik valamilyen szempontból: anyagában, színében, mintájában vagy akár a szegély díszítésében párhuzamba állítható velük. 

Kettős célom volt ezzel; kicsit közelebb hozni a régi világot a maihoz, illetve „rávenni” a látogatókat a részletek megfigyelésére. Hogy ezáltal rácsodálkozzanak, egy régi ruhán is mennyi, a maihoz hasonló eszközzel éltek a készítői. Például a váll- vagy a dekoltázsrészt szintúgy kidomborították egy művirággal, fodorral vagy egyéb díszítésekkel, mint ahogyan az egy néhány évvel ezelőtt készült Je Suis Belle-tervezésen is látható; ennek ugyanezen vonalai vannak látványosan dekorálva.

Vagyis tényleg nincs új a nap alatt.

Ez szintén egy mondanivalója a tárlatnak, hogy a divatban is van, ami örök, mondjuk bizonyos női testrészek rafinált kiemelése, részleteiben vagy egészében való hangsúlyozása. Miközben persze folyamatos a változás. Pont a dualizmus időszakában, különösen annak utolsó szakaszában – a technikai fejlődés következtében is – az életmód, illetve a társadalom radikálisan átalakult. 

A világháború alatt az élet minden területén felértékelődött a praktikum, a funkcionalitás, az anyaghiánytól és a nők tömeges munkába állásától nem függetlenül. Vagyis amíg az 1860-as évektől onnan indulunk, hogy fűző van és abroncs, alatta több alsószoknyával – csupa kényelmetlenség –, addig a 20. század elejére eljutunk a már a mi számunkra is elég ismerős, praktikusabb, majdnem hogy modernnek tekinthető ruhákig.

Ha így vesszük, ez a tárlat egyben nőtörténet is?

Kicsit igen, de azért férfiruhákat is bemutatunk; amúgy is mindig próbálok azért tenni, hogy a férfiak ne érezzék kizárva magukat, ha divatról van szó. A megnyitón egy kedves úriember oda is jött hozzám, hogy azt gondolta, itt semmi nem fogja őt megszólítani, de miután a kiállítást végignézte, megdöbbent, hogy a divat messze nem csupán „cicoma”, „könnyed kis semmiség”, hanem sokkal komolyabban kapcsolatban van a politikával, a hatalommal, a társadalommal, az életmódbeli folyamatokkal, a technika fejlődésével, mint azt korábban gondolta. 

Az viszont tény, hogy a dualizmus idején az igazi nagy változások valóban inkább a nők ruhatárát érintették. Az ipari forradalom következtében az új gépekkel az előzőeknél sokkal több, korábban gyakran luxusnak számító alapanyag, textilfajta, minta, dísz – gondoljunk a gépi hímzés elterjedésére – és kiegészítő vált tömegesen előállíthatóvá, így könnyebben és olcsóbban hozzáférhetővé, a női viseletek ezért hirtelen sokkal bonyolultabbak, látványosabbak lettek. 

A férfiaké ezzel párhuzamosan egyszerűsödött, hiszen a megerősödött polgárság férfi tagjainak világa az üzlet és a politika terepe lett, a reprezentálást ilyen értelemben meghagyták a feleségeiknek-lányaiknak. 

Ezt a többirányú korlátozottságot szorította ki aztán az emancipációs folyamat, amelynek során a nők lassan kiharcolták, hogy tanulhassanak, diplomát szerezhessenek, és ha úgy döntenek, akkor munkát vállalhassanak. Utóbbi a világháború idején sajnos nem is mindig döntés kérdése volt, hanem kényszerűség. A lényeg, hogy ahogyan korábban is említettem, a női ruhák a dualizmus végére szépen elkezdtek egyszerűsödni.

Miközben ez az időszak nem csak a nők, a magyar nemzet önállósodását is elhozta. Ez mennyire érhető tetten a kiállításon?

Természetesen megjelennek e folyamat leglátványosabb szimbólumai, a díszmagyarok is, és mivel ez kifejezetten férfi oldalon volt erős, ezért mi férfi díszmagyarokat szerepeltetünk. Ennek az öltözéktípusnak az evolúciója is nagyon érdekes egyébként. Az alapja az akkor már hosszú évszázadok óta létező, Magyarországon kialakult férfi és női nemesi viselet, amit csak a 19. században kezdtek díszmagyarnak hívni. 

Ekkor, a reformkorban és a kiegyezés előtti években kapott kiemelt szerepet mint a nemzeti önállóságára való törekvés külső jelképe. Nem véletlen, hogy a Ferenc József és Sisi 1867-es koronázási ünnepségén nagy számban megjelent magyar arisztokrácia tagjai is mind díszmagyarokban vonultak fel; az egyes darabokat a családok évszázadokon át őrizték, és a ceremónián résztvevők adottságaira, méreteire alakíttatták, illetve gondosan pótolták a tönkrement vagy elveszett részeket. Ezután viszont jó ideig megint a szekrények mélyére kerültek.

Miért?

Mert az ország és benne hangsúlyosan Budapest mindenben, így természetesen a divatban is a Nyugathoz akart felzárkózni. Véletlen egybeesés, de Párizsban éppen 1868-ban alakult meg az a szakmai kamara, amelyhez olyan újító szellemiségű divatszalonok csatlakoztak, amelyek elkezdtek szezononként divatbemutatókat tartani az újabb és újabb kollekcióik bemutatására. Ezekre a világ minden tájáról, természetesen Magyarországról is érkeztek a szabók, és a mintadarabokat nekik ugyanúgy, mit más külföldiek számára is forgalmazták. 

A díszmagyarok, valamint az egyéb, a magyar történelem egyes szakaszait megidéző viseletek csak a millennium környékén kerülnek ismét tömegesen elő, az utolsó nagy felvonulásuk pedig IV. Károly 1916-os koronázásakor következett be – e két alkalomra is átalakították a régi darabokat, és újak is készültek. Később lett még egy szomorú apropója a díszmagyar viselet újabb reneszánszának. Ahogy az elvesztett szabadságharc után, az 1850-es években sokan fekete színben, gyászruhaként hordták – ez volt a „magyar gyász” – vagy azért, mert valóban elvesztettek valakit a háborúban, vagy szimbolikusan, az ország halála miatt, ugyanez kisebb léptékben ugyan, de megismétlődött Trianont követően. A tárlaton bemutatunk egy 1920 környékén hordott nagyon szép fekete mentét és dolmányt erre való utalás gyanánt, és mert mégiscsak a Székelyföldön vagyunk.

Melyik ruhára hívná fel még külön a figyelmet?

Nehéz kérdés, mert mindegyik nagyon szép. Ha egyet ki kellene emelnem, azt inkább az érdekessége miatt teszem. Ez a ruha is a Kiscelli gyűjteményének része, ami azért érdekes, mert mi a Budapesti Történeti Múzeum részeként kifejezetten a magyar főváros történetével és az ahhoz kapcsolódó tárgyakkal, emlékekkel foglalkozunk. Ebben viszont egy brassói divatszalon címkéje van; azt tudjuk róla, kitől került hozzánk, de hogy előtte milyen utat járt be, arról semmit. 

Egyébként egy nagyon szép, 1909-10 körül készült darabról van szó, egy igazi délutáni viseletről, csíkos rózsaszín taft szoknya gyönyörű csipke-tüll felsőrésszel. Jól látni rajta, hogy a Párizsból kiindult irányzatok milyen messzire eljutottak, 

Ráadásul a szabása mintha éppen a fűző eltűnésének pillanatait rögzítené, amikor a derékvonal elkezdett felemelkedni, a ruha alá beépített halcsontos merevítő pedig már nem az egész mellkast, csak a derekat szorította össze. Egy-két év múlva az extrém karcsú deréknak is leáldozott, és a sokkal lazább, lágyabb, egyenesebb vonalú formák jöttek divatba.

Az itteni Divat & Város tárlatnak túlzás nélkül óriási sikere volt, a székelyudvarhelyiek hogyan fogadták a dualizmus kori válogatást?

Nagy örömünkre nemcsak a megnyitón volt óriási tömeg, az érdeklődés azóta is töretlen; a Haáz Rezső Múzeumnak otthont adó csodálatos villaépület önmagában is megér egy látogatást. Az igazgató, a már említett Miklós Zoltán újító szemléletének hála egyre nő, szélesedik a közönség is. És ahogy más székelyföldi, így többek között a marosvásárhelyi vagy a csíkszeredai múzeum, úgy ők is élénk kapcsolatban állnak a magyarországi intézményekkel. 

Székelyudvarhelyen ennek különös jelentősége van, hiszen a város még ma is kilencvenhét százalékában magyar, és hogy ez még sokáig így maradhasson, rettenetesen komolyan veszik a magyar kultúrát, annak minél többrétű bemutatását, az ottani vérkeringésbe való minél intenzívebb bekapcsolását, és fordítva. Mintha kicsit visszatérnénk ezzel is a Monarchia idejébe, és e szempontból szintén volt tudatosság bennem, amikor a Divat & dualizmus koncepcióját kigondoltam: 

***