Tökéletes ívben

Üldögélek egy fővárosi sportegyesület futballpályájának lelátóján. Nagyjából harminc évig el sem tudtam képzelni, hogy jön majd egy olyan időszak az életemben, amikor rendszeresen üldögélek majd futballpályák lelátóin. Soha nem érdekelt különösebben a foci. A nagy nemzetközi tornák meccseit persze megnéztem, de a komolyabb drukkolás örvénye nem ragadott el. Arra viszont emlékszem, hogy az 1982-es spanyolországi világbajnokság meccseit labdával a kezemben néztem végig. Minden évben kaptam egy labdát és egy pár stoplis cipőt a szüleimtől, ezeket egy év alatt éppen szét lehetett rúgni. Egyféle labda volt és egyféle stoplis, mindig ugyanazt kaptam, de nem volt ezzel semmi baj. A házunk előtt az aszfaltra felfestett valaki egy tengópályát, leginkább itt rugdostunk a haverjaimmal. Alig volt még autóforgalom, legfeljebb akkor tűnt fel néhány Trabant vagy Lada az utcában, amikor megérkezett a visegrádi komp. Pedig volt valamennyi tehetségem a focihoz, de inkább a kajakozás érdekelt. Később szinte alig játszottam, a kamaszkoromban egyáltalán nem volt jelen a foci. Illetve egyszer felbukkant, igaz, akkor emlékezetesen. Talán a gimnázium második osztályában történhetett. Év végi osztálykiránduláson voltunk Röjtökmuzsajon. A szálláson egy másik osztály is lakott, egy fővárosi középiskola hasonló korú diákjai. Valaki kitalálta, hogy focizzunk velük. Akkor már évek óta nem is rúgtam labdába. Nem emlékszem, melyik csapat nyert, arra viszont igen, hogy volt egy földöntúli pillanata a meccsnek. Elfutottam a jobb szélen, és beadtam a labdát a kapu elé, a legjobb barátom pedig éppen érkezett, és a labda pontosan a fejére varázsolódott. Elemi erővel bólintotta a léc alá. Gyönyörű gól volt, álmodni sem tudtam volna szebbet. A tökéletesség, a teljesség soha meg nem ismételhető jelenete. Salingernek van egy novellája, amelyben a főhős valamilyen golyós játékot játszik az utcán a barátaival. Abban a novellában van egy hasonló pillanat. A főhős (talán Seymournak hívták) elgurítja a golyót, és már a gurítás pillanatában tudja, hogy az bizony tökéletes lesz, és meg fogja nyerni vele a játékot. Ő is valamiféle mennyei pillanatként éli meg a helyzetet, élete egyetlen mennyei pillanataként. Ilyenkor mintha az egész univerzum rendjét látná át az ember.