Ezt is megoldottuk szépen okosba’ – A Kék Pelikan rendezője a Mandinernek

Nyitókép: Ács Zsuzsanna

Tényleg olyan vidám hely volt a kilencvenes évek Magyarországa?
Én úgy éltem meg. 1992 és 1996 között voltam gimnazista Győrben, ami éles váltás volt az addigi lakhelyemhez, Mosonmagyaróvárhoz képest. Nemcsak azért, mert ebben a viszonyításban a megyeszékhely igazi nagyváros volt, hanem mert ráadásul akkoriban iszonyatosan nagyot is ment. Innen indult például a Mediawave fesztivál egy csomó filmmel, színházi előadással, improvizatív jazzkoncerttel és elképesztő hangulattal. A Petőfi Sándor Művelődési Házban egész évben működött egy nagyon jó filmklub, az egyetemi klubban meg mások mellett a Kispál koncertezett folyamatosan. Budapest sem volt messze, másfél óra busszal vagy vonattal, ezért nemegyszer előfordult, hogy fogtuk magunkat, és eljöttünk csak úgy a Művész moziba Jim Jarmusch-, Aki Kaurismäki- és Hal Hartley-­filmet nézni. Szinte állandó felfokozottságban éltünk, tele tervekkel és reményekkel. Ez az alapérzés pedig még inkább felerősödött bennem, amikor 1996-ban felvettek az Iparművészeti Főiskolára, és a fővárosba kerültem; mindenki kocsmát nyitott, alapítványt szervezett, fesztivált indított, vállalkozást gründolt – pezsgett az élet. Úgy szoktam fogalmazni, hogy jókor voltunk jó helyen. Legalábbis én biztosan.

Másoknak viszont éppen a nagy csalódások időszaka volt ez.
Igen, a szüleim nemzedéke valószínűleg teljesen másképpen élte meg ezeket az éveket. A rendszerváltás környéki általános eufóriát hamar felváltotta az általános kiábrándultság, megszűnt a viszonylagos létbiztonság, miközben egyesek felfoghatatlan vagyonra tettek szert a privatizáció során. Apukám példáján láttam, mennyire nem volt könnyű akkoriban talpon maradni. Mivel az ő munkahelye is bedőlt, a nyolcvanas évek végétől gyakorlatilag a nyugdíjig Alsó-Ausztriába járt át pincérkedni; hogy előbb Győrben, majd Budapesten tanulhattam, csak ennek köszönhetem. Nyugat-magyarországiként még viszonylag szerencsésnek mondhattam magam, ha mondjuk Miskolcon születek, akkor nem biztos, hogy mi itt most bármiről is beszélgetnénk. Mindennek ellenére, az összes előnyével és hátrányával együtt a mai napig óriási dolognak tartom, hogy nekünk mindez megadatott: a keleti blokk lakóin kívül nem sokan mondhatják el magukról, hogy két világrendben is éltek, és belülről látták az átmenetet egyikből a másikba. Ha csak erről a korról készítenék filmeket, akkor is simán lenne annyi téma, hogy életem végéig ellegyek vele.

Miért pont a vonatjegy-hamisítási lázzal kezdte a feldolgozást?
Bár a forgatókönyvet már én írtam, az ötlet nem nekem jutott eszembe. Sipos Gábor, akivel többször dolgoztam együtt, például a Bádogváros című dokumentumfilmen, még 2006-ban felhívott, és elmesélte, hogy a barátjával, Szentpáli Gáborral a hamis nemzetközi vonatjegyekkel tett utazásokról beszélgettek, és milyen remek filmet lehetne készíteni ebből az egészből. Egyetértettem velük, már csak azért is, mert első kézből voltak tapasztalataim.

Vagyis önnek is hegyekben állt egykor otthon a Domestos meg a kék Pelikan?
Nem. Én inkább a felhasználói oldalról szálltam be a bizniszbe, többször is igénybe véve ezt a – fogalmazzunk így – egészen különleges szolgáltatást.

Hova és mikor utazott először hamis jeggyel?
Párizsba 1998-ban. És vittem magammal egy másik kitöltött jegyet is: egy Erasmuson kint lévő ismerősömnek kellett valamiért sürgősen hazajönnie. Utána Berlinbe mentem, aztán még elég sok helyre, többek között Olasz- és Spanyolországba. Ma már nem is biztos, hogy fel tudnám sorolni mindegyiket, az emlékeimben eléggé összekeverednek a legálisan megvett – akkoriban már Interraillel is utaztunk időnként – és az illegális jegyekkel megvalósult utak.

Honnan tudott a lehetőségről?
Valahogy mindenki tudott róla. Nekem egy építész év­folyamtársam mondta. Ültünk a buszon, mentünk az egyetemre, ő meg egyfolytában arról mesélt, hány helyre készül majd a nyáron. Nem értettem, ez hogy lehet, ha ugyanolyan csóró, mint én. Amikor rákérdeztem, hitetlenkedve felém fordult: „Hát te még senkitől nem hallottál róla? Van egy fickó, elmész hozzá egy belvárosi gangos házba, fizetsz hétezer forintot, és bárhova megcsinálja neked a jegyet Európába.” Rögtön megadta a telefonszámot is, amit hívni kellett, és nem sokkal később már a filmbéli főszereplők egyikének lakásában találtam magam. A gyereke az asztal egyik sarkán írta a házi feladatot, a másik szélén meg ott volt az összes hamisítási kellék a MÁV-pecséttől a kék Pelikan indigóig. Megbeszéltük, hova akarok menni, ő kikereste a menetrendből a részletes útvonalat, a megfelelő színű tollal ráírta az előzőleg Domestos­szal szépen kifehérített jegyre, én meg nem sokkal később egyszerűen felszálltam vele a vonatra.

Nem félt a lebukástól?
Első alkalommal eléggé odavoltam, később viszont már csak annyira, amennyire a mai napig minden határátlépésnél összeszorul kicsit a gyomrom; a mi nemzedékünk, úgy látszik, ezt az érzést még valahogy a génjeiben hordja. Egyébként meg így, visszagondolva, mi a legrosszabb, ami történhetett volna? Jön a kalauz, gyanút fog, leszállít, és ha máshogy nem, stoppal csak hazavergődöm valahogy.

Azt sem gondolta, hogy az ilyesmi törvénysértő dolog, egész pontosan okirat-hamisítás?
Nem igazán. Egyrészt mindenki ugyanígy utazott körülöttem, és lebukásos rémtörténetekről sem hallottam, másrészt működött valamiféle hallgatólagos cinkosság a rendszer kijátszására az egyre növekvő titkos hálózat tagjai között, mondván, mit ér a nagy szabadság, ha a drága busz- és vonatjegyek miatt csak a kiváltságosok élhetnek vele. Valami olyasmit éreztünk, hogy ez az egész: világot látni egyszerűen jár nekünk, és addig kell nyomni a dolgot, amíg valakik valamikor el nem veszik tőlünk a lehetőséget. És ha az ember betartotta a szabályokat, olyan nagyon azért nem volt veszélyben.

Mik voltak a szabályok?
Például, hogy abban az időpontban és ahhoz a jegy­kiadóhoz kellett menni a Nyugatiba, amikor és akihez a srácok mondták, egyáltalán nem volt mindegy ugyanis, ki milyen tollat vagy indigót használt. Ott megvettük a Szob–Párkány-jegyet, ami a legolcsóbb külföldi viszonylat volt, és azt vittük a hamisítókhoz, akik előbb kifehérítették, majd kitöltötték a kívánt úti célnak megfelelően. Az is fontos volt, hogy ha lehet, Hegyeshalomnál szálljunk fel a vonatra. Amikor Párizsba mentem, apukám vitt el odáig, mindenféle hülyeséget adtam be neki, miért nem Budapestről indulok. Erre azért volt szükség, hogy elkerüljük a magyar kalauzt. Ha az első pecsét már rákerült a jegyre, az az országhatárt átlépve szinte a teljes utat szentesítette: szinte rá sem néztek az ellenőrök, úgy ütötték rá a soron következőket. És a fő szabály persze az volt, hogy az utazás végeztével meg kellett semmisíteni a jegyet.

A jó világnak a kétezres évek elején hirtelen vége szakadt. Túlnőtte magát a rendszer?
Is. De inkább felnőtt a feladathoz a MÁV. Amely addig – nyilván mert előtte évtizedekig viszonylag kevesen utaztak külföldre – finoman szólva nem túl gyorsan reagált a változásokra. Az állandó macska-egér harcban a macska sokáig lassabbnak, nehézkesebbnek bizonyult, annál inkább is, mert a többnyire külföldön érvényesített jegyek miatt a probléma csak későn került az illetékesek látókörébe. Egy idő után viszont csak elkezdték gépesíteni a jegykiadást, és akkor egy csapásra vége szakadt a bulinak. Pláne hogy megjelentek az első fapados repülőjáratok és ezzel az olcsó utazási alternatíva is.

Szeretjük azt hinni, hogy ez a fajta összekacsintós, „megoldjuk okosba’” gondolkodás kiváltképp jellemző ránk, magyarokra. Ez tetten érhető ebben a jegybizniszben is, vagy akadtak azért hasonló külföldi példák?
Amellett, hogy szerintem nem alaptalanul vélekedünk így magunkról – amit akár magyar kreativitásnak is nevezhetünk –, a Kék Pelikan külföldi vetítései során kiderült, hogy máshol, többek között Romániában, Olaszországban, és ami meglepő, Svájcban is próbálkoztak különféle jegyhamisítási módszerekkel.

Akkor ezek szerint nem csak Magyarországon megy át az animációba csomagolt üzenet?
Meglepő, de nem. Tallinnban voltunk a filmmel először, tartottunk is tőle, mi lesz, pláne hogy a játék­filmek szekciójában versenyzett, a tizenkét nevezett közül egyetlen animációs műként. De mint kiderült, feleslegesen aggódtunk. Ha az észt és a nemzetközi közönség nem értett is minden lokális utalást, az alapréteget, vagyis a lényeget tökéletesen fogták: egy generáció harcát a szabadságért és azért, hogy bármi áron, de lehessen végre menni annyi év bezártság után. Ezért az angol fordításon is változtattunk menet közben, kiegyeltük szépen, azaz kiszedtük belőle a csak számunkra érthető, nagyon magyar dolgokat, így téve valóban univerzálissá a sztorit.

A Kék Pelikan a műfaját tekintve animációs dokumentumfilm. Első hallásra furcsa ez a párosítás.
Pedig egyre több hasonló készül a világban. Az első fecskék egyike a 2008-ban bemutatott, izraeli–német–francia koprodukció Libanoni keringő volt, 2022-ben pedig a legjobb dokumentumfilm, a legjobb animációs film és a legjobb nemzetközi film kategóriában egyaránt Oscar-díjra jelölték a Menekülés című, egész estés, szintén nemzetközi gárdával készült alkotást. A mi munkánk a leginkább abban tér el ezektől, hogy nem egy traumát beszél ki, illetve tesz az animáció által elemeltebbé, azaz általánosan átélhetőbbé, hanem – legalábbis az eddigi visszajelzések szerint – nagyon vicces. És az is unikális benne, hogy Közép-Európából jőve rajzolja újra ennek az amúgy is formálódóban lévő, hibrid műfajnak a képlékeny szabályait. A vetítés utáni beszélgetéseken visszatérő kérdés, hogy tényleg ennyire jó volt-e itt a kilencvenes években, mert eddig csak nyomasztó filmeket láttak az itteni rendszerváltásokról. Én meg ugyanazt szoktam válaszolni, mint most, a beszélgetésünk elején, hogy igen, legalábbis nekem nagyon jó volt akkor és így itt lenni. Erre persze kerekednek a szemek rendesen.

Animációs dokumentumfilmmel annak idején már Kovásznai György is kísérletezett, aki azt mondta, „az a jó mű, ami friss információval szolgál”. Ez a mozi mint tömény nosztalgiabomba mivel tud szolgálni mondjuk a mai tizen-huszonéveseknek?
Franciaországban egy alkalommal már levetítették gimnazistáknak, elképesztő volt velük együtt végignézni, az meg még inkább, mennyit kérdeztek utána. Ha ott működik a film, itthon miért ne működne? Mert lehet, hogy a mai tizenéveseknek már nem sokat jelentenek az olyan, a Kék Pelikanban hallható dalok, mint az Induljon a banzáj! vagy a Húsrágó hídverő, és mire megszülettek, az egykor kultikus fővárosi helyek, például a Fekete Lyuk is régen bezárt, de az igenis érdekelheti őket, a szüleik hogyan élték meg a fiatalságukat. A filmben megjelenő tárgykultúra sem teljesen idegen számukra, a divatban meg éppen kezd visszapörögni a kilencvenes évek a bő farmerokkal meg a susogós melegítőfelsőkkel. Úgy hiszem, ez a film akár az oktatásban, ennek a történelmi korszaknak az árnyalásában is hasznos lehet, mert fogyasztható módon adja át azoknak az éveknek az élményanyagát.

Ilyen értelemben a kilencvenes évek esszenciájának is tekinthető a Kék Pelikan? 
Igen. Ezért örülök nagyon, hogy bár az első tervem élő szereplős mozi volt, végül az animációs forma mellett döntöttem: így sokkal nagyobb volt a lehetőség mind az absztrakcióra, mind a sűrítésre.

Azért egy kis cselt is alkalmazott a valós filmrészletek betoldásával. Miért érezte ennek szükségét?
A Super 8-as filmfelvételek ahhoz kellettek, hogy megteremtődjön az egyensúly képzelet és valóság között, erősítve ezzel a dokumentumjelleget is. Ha csak tisztán, rajzban mutattuk volna meg, hogy nézett ki például egy Domestosban kiáztatott vonatjegy, egy indigóval írt szöveg vagy egy üzenetrögzítős telefon, könnyen elsúlytalanodhatott volna az egész, és talán a nézői befogadás is nehezebb egy homogén közeg esetében. Lerajzolni ráadásul mindent lehet, azt is, ami nem létezik. Itt nyilván nem ez volt a cél, hanem hogy a rengeteg mélyinterjúból – főként a három ötletgazdával és más hamisítókkal, illetve utasokkal és MÁV-osokkal is –, amit tíz év alatt készítettem, e különleges, összetett forma révén egy koherens és valóban esszenciális történet álljon össze.

Folytatás lesz? Akár élő szereplős vagy játékfilm?
Nem tudom. Amit akartam és szakmailag jónak gondoltam, ebben a filmben – a tanítványaim kreativitásának és energiá­jának is teret adva – szabadon kipróbálhattam és megcsinálhattam, hiszen magamon kívül nem kellett megfelelnem senkinek. És szerintem egészen jó lett a végeredmény. Kicsit kócolatlan, kicsit fésületlen, de olyan, amilyennek lennie kell. Azonosíthatóan az én művem, aki ismer, látja, hogy rajta van minden kéznyomom: arról a korszakról és úgy mesélek, amiről és ahogy társaságban is gyakran szoktam. És hogy teljesen őszinte legyek, a fikció már régóta nem izgat, hülyét kapok tőle. Nézem a mindenféle játékfilmeket meg sorozatokat, és azt látom, hogy a többség unalmas, kifáradt; ezerszer el- és felhasznált, egy kaptafára felhúzott ötletekre, jelenetekre épülnek.

A valóság érdekesebb?
Naná. Izgalmasabb, fordulatosabb, hihetetlenebb is. Ezért ha én valaha még készítek filmet, az biztosan dokumentumfilm, sőt animált dokumentumfilm lesz. De ha soha többé nem lesz ilyen lehetőségem, akkor sem dőlök a kardomba. Eleve nem filmesként, hanem képzőművészként definiálom magam, aki nem mellesleg nagy örömmel tanít is. A filmeseket, különösen azokat, akik szerint az animáció csak afféle másodvonalba való jópofa hobbi, tulajdonképpen nem is szeretem igazán.