A megsemmisülést csak elviselni lehet, de van, hogy a beletörődés csupa gyönyör és béke – Michel Houellebecq új könyvében is jósol

2024. április 06. 15:04

Korábban előre látta a gazdatüntetéseket, legújabb, Megsemmisülni című regényében pedig az eutanáziát állította pellengérre a megosztó francia író.

2024. április 06. 15:04
Houellebecq, Michel
Vizvári Soma

Nyitókép: MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

 

Mikor a fejlett társadalmakban még csak lappang valami kór, Michel Houellebecq általában már rég érzi a kínzó tüneteket és rendre ideje is van megírni a pontos kórképet egy regény formájában, még a tömegek eszmélése előtt. Éppen ezért sokaknak nem kedvence a francia író, vagyis pontosabb lenne, ha azt írnánk: bizonyos mainstream körökben közutálatnak örvend. Elvégre mi se örülnénk neki, ha makk egészségesnek éreznénk magunkat, az orvos mégis közölné velünk, a lábunkat el kell távolítani, különben vége életünk dalának. Ha így nézzük, érthető a düh. Igaz, Houellebecq-nek nem szokása ilyen drasztikus eljárásokat javasolni, sőt: 

leginkább azt az érzést közvetítik a regényei, hogy bár sok minden elromlott, ami nemrég még jól működött, de az élet alapvetően az elejétől kezdve córesz, úgyhogy a világra születettnek csak annyi a dolga, hogy szokjon, tűrjön, beletörődjön. 

Jöjjön, aminek jönnie kell!

Már csak azért is ez érezhető ki rendre a francia író műveiből, mert hősei általában egyszerű nyárspolgárok, nem ők mozgatják a világot, nincs ráhatásuk igazán a történésekre, legfeljebb ismernek olyanokat, akik képesek fontos, az emberiséget alapjaiban meghatározó döntéseket hozni. Bár általában kiderül, hogy ők se tudják igazán, mit csinálnak. Szóval 

Houellebecq ott tapogatja a gennyedző tályogokat, ahol az elitnek nincsenek idegvégződései. 

A nyárspolgárok életének fájdalmait, értelmetlenségét meséli el, nem a társadalom szélén tengődőkét, a limuzinbalos elit által pátyolgatott „kirekesztettekét”, hanem a középen toporgókét. A fehérgalléros középvezetőét, a tanárét, a minisztériumi dolgozóét, vagy az egyetemi irodalomprofesszorét, aki szinte kizárólag egyetlen korszak egyetlen írójával foglalkozott egész életében. Ezért sem tartozik Houellebecq a támogatott írók közé, mert az elit nem tudja mindig elviselni, hogy a neveletlen nyárspolgárnak is vannak vágyai és félemei. A társadalmi fejlődés vélt irányai szerint ráadásul illetlen vágyakról és félelmekről van szó.

Így lesz Houellebecq „hímsoviniszta”, amikor rendkívül érzékletesen ír le egy közösülést férfi szemszögből, amely egyébként ugyan cseppnyi szentimentalizmust sem tartalmaz, mégis érzelmileg sokkal meghatározóbb, mint amekkora testi gyönyört okoz a főhősnek. Csak figyelmesen kellene olvasni…

Houellebecq nyárspolgára tehát keresi az élete értelmét a változó világban, amelyről ő tulajdonképpen előbb tudja, hogy megváltozott, mint az elefántcsonttoronyban élő vezető réteg. Persze, hiszen ő a bőrén érzi. 

Érezte a kilencvenes években megjelent Elemi részecskék egyik főhőse, aki még egy nevetséges New Age hippikempingben is eltölt néhány napot, hogy végre női combok közé jusson. Akkorra vált ugyanis egyértelművé, hogy a hatvanas évek szexuális forradalma kudarcot vallott és emberi torzókat hagyott maga után. De az előző évtized végén megjelent Szerotonin főszereplője is pontosan látja a mezőgazdasági minisztérium agrármérnökeként, hogy a munkája teljesen értelmetlen, nem tudja megvédeni a régi francia mezőgazdaságot, és benne egyik gazdálkodó barátját, a globális kereskedelemtől. Inkább felmond és értelmetlenül járja az országot, miközben annyira depressziós, hogy már a női combok rejtekében váró titkok és kihívások sem érdeklik annyira, hogy ne szedje be azt az elmegyógyszert, amely impotenciát okoz. A döglődő francia mezőgazdaság felett érzett félelmei és fájdalmai egyébként a könyv végén jogosnak bizonyulnak, hiszen hasonló jelenetek zajlanak le, mint amilyenek nemrég majdnem egész Európában: erőszakos gazdatüntetések törnek ki. Igaz, olyan tragédia nem történt a valóságban, mint ami a Szerotonin végén. Eddig.

Ezt is ajánljuk a témában

A 2015-ös Behódolással kapcsolatban talán nem is kell részleteznünk, a szerző mennyire aktuális művet írt. Elég csak annyit megemlíteni: ugyanabban az évben történt, hogy iszlamista terroristák tömegmészárlást rendeztek a párizsi Bataclan szórakozóhelyen.

A Megsemmisülni című, legújabb könyvében nem ennyire egyértelmű, melyik aggasztó társadalmi jelenséget állítja a középpontba Houellebecq. Példának okán szerepel benne a migráció, a követhetetlenül robogó technikai fejlődés, a techguruk egyre nagyobb hatalma, a mesterséges megtermékenyítés vagy az eutanázia. Ráadásként (vagy lehet hogy valódi központi kérdésként) pedig megjelenik a misztikum: egészen pontosan a terrorizmus összefonódik benne a sátánizmussal (nem csoda, Houellebecq nagy előképének tartja a sátánizmussal sokat foglalkozó Joris-Karl Huysmans tizenkilencedik századi francia írót), 

de a szerző nyitva hagyja a kérdést, hogy kik is a sátánisták valójában, 

amin aztán az olvasó napokig rágódhat a becsavarodást kockáztatva.

A történet főhőse Paul, egy negyvenes évei végét taposó közgazdász, aki a francia gazdasági miniszter jobbkeze, de ez ne tévesszen meg senkit. Paul semmilyen befolyással nem bír nemhogy a világban, de még a Franciaországban zajló eseményekre sem. Egy egyszerű végrehajtó, a munkáját tulajdonképpen sokan el tudnák végezni a minisztériumból, az ő igazi feladata az, hogy egy zseni barátja: a miniszteré. Főhősünk igazán a saját életében megjelenő akadályokkal se boldogulna könnyen, ha nem lennének jó kapcsolatai, akik néha segítenek neki olyan dolgokban, amelyeknek elvileg maguktól is működniük kellene. Az egyik szereplő szájából el is hangzik, hogy a nepotizmussal semmi gond nincs. Igaz, az illető valószínűleg általában nyertese a nepotizmusnak.

A történet a közeljövőben játszódik, a ‘20-as évek végén, Houellebecq pedig azzal számol, hogy addigra az eutanázia eléggé elterjedt jelenséggé válik Franciaországban. 

Ám nem ennyire egyszerű a helyzet, a társadalom körében ez ugyanis így nincs még kimondva, nem történt még meg a beismerés, a szembenézés, de a gyakorlatban már nagyban zajlik, amit manapság idehaza divatosan „életvégi döntésként” szokás emlegetni. Mégpedig úgy, hogy az állami egészségügy különböző szabályokkal, na meg az egyre elviselhetetlenebb állapotával az eutanázia felé tereli a betegeket, meg persze a családtagokat is. Ilyen helyzetben azért elgondolkodtató, hogy az „életvégi döntést” mennyire lehet szó szerint érteni. Ki dönt valójában? Ebbe a helyzetbe kerül Paul is, akinek apja agyvérzés következtében lebénul (csak a szemét és a szemhéját tudja mozgatni és egy idő után megtanulja magától lenyelni a pépesített ételt is), de szellemileg ép marad. Csakhogy az őt ellátó egészségügyi intézmény ott akadályozza, hogy emberhez méltó körülmények között éljen, ahol csak tudja, így Paul és a testvérei egy földalatti radikális csoport segítségét kérik, hogy az apjukat kimenekíthessék a kórházból. Természetesen nem nehéz kitalálni, milyen címkét kap egy fősodratú újságban a valódi életvégi döntés érdekében tett illegális lépés: fasizmus. 

A regény szerint az évtized végére olyan értékrend fog uralkodni Franciaországban, hogy az afrikai Beninből nemrég érkezett ápolónő elundorodik Európától és honvágya támad, mondván: odahaza soha nem bánnának úgy az öregekkel, mint Franciaországban.

Ezt a gondolatot később az egyik mozgalmár, aki segédkezett a lebénult öregember kimenekítésében, jobban kifejti. Értelmezése szerint a modern nyugati társadalmak nem az alapján értékelik az egyént, hogy mennyi mindent csinált már, hanem hogy még mennyi mindent csinálhat. Ezért van az, hogy a gyerekeket többre tartják, mint az öregeket. 

E nézőpont serint az idősek hiába dolgozták végig az életüket, már képtelenek a munkára, így mind értéktelenek, ellentétben a gyerekekkel, akik még nagyon sokáig húzhatják az igát, mire belegebednek.

Ha ez így van, nem csoda, ha újabban ennyire nagy erőkkel kampányolnak amellett, hogy minél több munkaképtelen ember döntsön úgy, hogy itt hagyja ezt a siralomvölgyet. Nem ez lenne az első eset, hogy hangzatos szólamokba, humanista eszmékbe csomagolva kínálnának nekünk gazdasági racionalitást, amelyet mi, érző lények csupaszon azért nem akarnánk elfogadni. Így lépne be az utilitarizmus az ábrahámi vallások után hagyott űrbe, abba a semmibe, amelyet az üres humanizmus csinált meg neki.

Mégis, 

a Megsemmisülni igazi hősei nem a földalatti mozgalmárok, a francia gazdaságot beindító miniszter vagy a terroristák után nyomozó elhárító tisztek, hanem az odaadó nők. 

Madeleine, aki beköltözik a kórházba, és akár a földön is elalszik a lebénult férje ágya mellett, Cecile, aki nem keveri össze a munaknélküli férjét egy semmirekellővel, csak mert épp nincs állása, és Prudence (egyértelműen beszélő név), akibe egy hosszú, elunt házasság során is újra bele lehet szeretni és (ami talán ugyanaz) meg lehet kívánni.

Utóbbi Paul felesége, akivel nem találkozunk rögtön, csak néhány tulajdonságába avat be minket a narráció, amelyek alapján igen könnyű rögtön megutálni: vegán, szerinte Paul „prosztó kaját” eszik, és valami olyan vallása van (wicca), amire egy átlag „prosztónak” biztosan rá kell gugliznia, és az elmondottak alapján kicsit frigidnek is tűnik. Szóval igazán megérdemelné ezek alapján, ha Houellebecq szokásához híven adna neki, ugye? Aztán az író mégsem elégíti ki a konzervatív ízléssel és egy kis rosszindulattal megáldott férfiember azon sekélyes vágyát, hogy egy frigidvegán wicca porig legyen alázva, ehelyett újra kiderül, hogy az élet bonyolult, Prudence pedig tényleg prudens, odaadó, jó értelemben kiszámítható társ. Ja, és nagyon nem frigid. Különben is, hasonlít Carrie-Ann Mossra a Mátrixból, és ezt a maga elé tett ziccert már nem hagyja ki Houellebecq, csak hogy tényleg kielégítsen sekélyes vágyakat is, amelyek gyökerei a kamaszkorba nyúlnak vissza.

A megosztó francia író ezúttal tehát a házasságról, a férfi és nő kapcsolatáról – magához képest – szokatlanul optimista művet írt. 

De azért ez nem azt jelenti, hogy rózsaszínbe borult Franciaország ege, az élet (és a halál) még mindig legfeljebb csak elviselhető lehet Houellebecq szerint. De az elviselés néha csupa gyönyör és béke, talán épp a beletörődésnek köszönhetően.

Ezt is ajánljuk a témában


 

Összesen 123 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Patika
2024. április 07. 07:24
A megsemmisülést csak elviselni lehet, de van, hogy a beletörődés csupa gyönyör és béke ---- ime a biblia. (a túlvilági lét qrva jó lesz, az evilágiba meg törődj bele)
Dzsekvols
2024. április 06. 20:08 Szerkesztve
E publicisztika írója - véleményem szerint - nem látja, miről szól a könyv. Amiket leír, valóban fontos részletek - de csak részletek. A lényeg, hogy (igyekszem nem megírni a regény végét, mert inkább olvassa el mindenki) a főszereplő épp azt éli át a saját életében, amit Houellebecq a francia, tágabb értelemben az egész nyugati civilizáció tragédiájának vél, illetve inkább vizionál, sőt, megjósol. Szerintem az egyik legjobb könyve. Ja, és aki azt hiszi, hogy bármelyik szál elvarratlan, az téved.
Nehidd El
2024. április 06. 18:32 Szerkesztve
...
74bro
2024. április 06. 17:55
Miért kell ezt a "megosztó" jelzőt a külföldi médiából átvenni, mandi? Controversial, umstritten stb., ezek csak balos címkék olyan személyiségekre, akiknek a véleménye bántja a hiperérzékeny bolsi lelkületet... Ami H. urat illeti, az utolsó könyve úgy ért véget, mintha elment volna a kedve az írástól, szerintem többet ki lehetett volna hozni a sztoriból. Remélem, új művében magára talál.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!