Urbánus tavaszodás

Nyitókép: Shutterstock 

Szépen fütyül, bravúrosan trillázik a fekete rigó. Visszatértek az örvös galambok, nagy robajjal landolnak a faágakon. A közelben zöldike „zsíroz”, összetéveszthetetlen hangján jelzi a revír határát az erdei pinty, minduntalan hallom a széncinege ismerős és változatos dallamait. Tavaly molnárfecskecsapatok cikáztak ablakaink előtt, szemközti fészküket az erkélyről figyeltem rendszeresen. A balkáni gerlék szerény huhogása ebben a kavalkádban szinte fel sem tűnik már.

Azelőtt nem gondoltam a belvárosra olyan helyként, ahol különösebb madárészleléseket tehetnék, holott logikus, hogy így van. Noha a zöldfelület errefelé is megfogyatkozott – legutóbb ismét a református templomkertben esett áldozatul a folytonos „zöldterületi rekonstrukciónak” egy szép tölgyfa –, azért a platánkorszak itt maradt példányai és a szintén reprezentatív céllal ültetett hársfák még kínálnak életteret. Akárcsak a város főterét körülölelő kis utcák, melyek régi fenyőtelepítések nyomait viselik magukon, s itt-ott egy nagyobb diófa is a házak fölé magasodik még. Tudatos természetvédelmi ültetésekről persze korábban sem beszélhettünk, mostanában meg végképp nem. Abban a pillanatban vagyunk, amikor a régi, organikus, rurális állapotok már visszaszorultak, a „környezettudatos” viselkedés mintázatai itt-ott felsejlenek, s egyre több jel utal arra, hogy a lustaság evolúciójában a kisvárosok és falvak mostanában érik el a térburkolt „kertek” fénykorát. Ezek a biofób helyek nem is érdemesek már erre a megnevezésre; helyesebb, ha kert helyett annyit mondunk rájuk: tér vagy terület.