Magasles – Szerelem

Hazajött a fiam az egyhetes iskolai kirándulásáról, de már a repülőtérről jövet bejelentette telefonon, hogy az első adandó alkalommal visszamegy, sőt, ha kell, visszaszökik. Ugyanis szerelembe esett egy távoli ország fővárosában. Szándékosan nem írom le az ország és a főváros nevét, bár sok értelme nincs, úgyis megkapom majd tőle, hogy micsoda dolog így kiteregetni a magánügyeit. Hogy mi ez a bulvár. A Blikkbe írsz te, apa? Nem a Blikkbe, és nem is akarom kiteregetni a magánügyeit, továbbá az sem célom, hogy ennek a szerelemnek a számomra úgyis rejtve maradó részleteiről számoljak be, csupán arról szeretnék itt merengeni, hogy. És itt elakadok, mert nem vagyok biztos benne, hogy tudom, miről is szeretnék itt merengeni. Arról, hogy a gyerek szerelmes lett, életében először? Igen, talán arról. De nem is igazán arról, hanem inkább ennek a szerelembe esésnek a rám tett hatásáról. 

Azt is mondhatnám, hogy megrendítő. De nem is tudom, mitől rendültem meg valójában. Attól, hogy életében először szerelmes lett, vagy attól, hogy ez bennem milyen érzéseket keltett? Talán mindkettőtől egyszerre, egymást járta át a kétféle megrendülés. Mert bennem is óhatatlanul felidéződött az első szerelem emléke. Ahogy ránéztem, láttam magam tizenhét éves koromban, ahogy a fürdőszobában, a zuhany alatt zokogok, mert aznap hajnalban buszra szállt és eltűnt az a lány, akibe az azt megelőző éjszaka során halálosan szerelmes lettem. Ez a halálosan egyáltalán nem túlzás, valóban meg akartam halni azon a napon, de még a következő sok-sok napon is. Mert tényleg inkább a halál, mint hogy soha többé ne láthassam azt a lányt. Ez még az internet előtti különös időkben esett meg, és mivel a nevén kívül csak azt tudtam róla, hogy budapesti, nem sok esélyem volt arra, hogy megtaláljam. Évekkel később „véletlenül” találkoztam vele, de ez más történet. 

Én hajdan a zuhany alatt zokogtam, a gyerek az emeletre vezető lépcső alsó fokán állva. Szülőként ilyenkor nem lehet mit mondani. 

Nem fogsz te visszaszökni sehová, hogy képzeled. Miközben nagyon is jól emlékszem arra, hogy úgy húsz évvel ezelőtt magam is komolyan fontolgattam, hogy elutazom egy lány után Németországba, itt hagyva csapot és papot. Persze nem utaztam, de volt két-három olyan napom, amikor tényleg nem sok kellett hozzá. Hogy gyáva voltam-e, nem tudom. Talán igen. De ha akkor eltűnök innen, most valószínűleg nem állna itt bőgve a fiam a lépcső aljában, mert meg sem született volna. Egy másik életem lett volna. Ki tudja, milyen. Egy másik élet, amiben „más lett volna a jó, és más lett volna a rossz”, ahogy Oravecz Imre írja egyik versében. 

A szerelem különös tünemény, talán a legkülönösebb az életben. Radikálisan kilóg a hétköznapi élet kereteiből, minden ponton felülírja, szétfeszíti, figyelmen kívül hagyja. Aki szerelmes, ebbe a tágasabb világba zuhan át, ahol a mértéktelenség az egyetlen irányadó. Mértéktelenség a szó legnemesebb értelmében. A szerelem a hétköznapi életből nézve irracionális, és van benne valami félelmetes mozzanat is. Mintha a megszállottság egy neme lenne, mintha egy démon igézetébe került volna, aki szerelmes. Az igazi szerelemnek nem sok köze van ahhoz, amit általában gondolunk róla. Nem a romantikus filmek és lányregények világát tükrözi. Sokkal inkább illik rá az, amit Mircea Eliade valahogy úgy ír le, hogy a „numinózus betörése az életbe.” Vagyis amikor az isteni erők és szándékok eláradnak a lélekben. És mivel ezek az erők és szándékok isteniek, ezért aki valóságosan, komolyan szerelmes, arra nem vonatkoznak az emberi szabályok. A szerelem tapasztalata közel áll a misztikus tapasztaláshoz, annak minden félelmetességével és gyönyörűségével együtt. Egy szerelmes ember közelében lenni már önmagában katartikus élmény tud lenni. Manapság mintha sokan összetévesztenék a valódi szerelmet valami mással. Az is egy komoly életfeladat, hogy az ember ne tévessze össze a szerelemre vonatkozó érzéseit egészen más érzésekkel. Elképzelem, milyen lenne, ha például a híradók nem halottakkal, lerombolt házakkal, szenvedő emberekkel és mindenféle politikussal lennének tele, hanem olyan emberekkel, akik a szerelemről beszélnek, a lelkükben végbemenő kataklizmákról. 

Ezek emberi szavak lennének, beszámolók egy mindenkit mélyen érintő állapotról, amelyek nem a rombolásra, a harácsolásra és a gyűlöletre vonatkoznának, hanem valami olyan közös tapasztalatra, ami nem lefelé, a sötétbe taszít, hanem felemel. Naiv gondolat, tisztában vagyok vele, mert szemmel láthatóan nem az a cél, hogy a dolgok valahogy nyugvópontra jussanak. 

Aki szerelmes, az kívülről és felülről látja az őt körülvevő világot. Látja odalent a saját fájdalmába és közönyébe merült sokaságot. Látja, és nem szeretne visszasüllyedni ebbe a sokaságba. Maga sem tudja, mit szeretne. Talán csak lebegni a hirtelen megnyílt térben, amely egyszerre ismerősen otthonos, mint az anyaméh, és lenyűgözően idegen, mint egy távoli galaxis. 

Ilyesmiket mondanék, ha okos szülő lennék, de nem vagyok annyira okos, hogy ilyeneket mondjak, legfeljebb megírom, és miután megjelenik, elküldöm a gyereknek üzenetben. Talán megbocsátja, hogy belekevertem ebbe az egészbe. Igaza van, szökjön el, ha másként nem, hát legalább lebegjen a dermesztő és tompa sokaság fölött, amivé lettünk. 

Nyitókép: Pixabay