Báthory, a 17. századi rocksztár – Madarász Isti a Tündérkertről

Nincs könnyű dolga, mindenki árgus szemekkel figyeli, megszületik-e végre egy minden szempontból megfelelő magyar történelmi film vagy sorozat. Hogy érzi, ilyen lett a Tündérkert?
Ezt nem az én tisztem megítélni, de elmondom, hogy miért vagyok bizakodó. Amikor néhány évvel ezelőtt felmerült a sorozat ötlete, még csak kósza hírek keringtek arról, hogy a magyar film­gyártás következő időszaka a történelmi témájú alkotásokra koncentrál majd. Ez, vagyis hogy ennyire egy irányba mozdul el minden, nem igazán volt szimpatikus a számomra, így nem nagyon gondoltam, hogy valaha igent mondok egy ilyen megkeresésre. Történelmi és irodalmi adaptáció, ráadásul Móricz, akinek ezt a regényét korábban nem is olvastam – ez nem az én stílusom, és minden jel arra mutatott, hogy egy erőlködő, a dicső magyar múltat bizonygató, poros tanmese fog elkészülni.

Miért gondolta meg magát mégis?
Megkaptam a forgatókönyvet, udvariasságból elkezdtem olvasni, és a harmadik oldalon gyökeresen megváltozott a véleményem: úgy éreztem, ez nemhogy nem poros, de nagyon is izgalmas szöveg és történet. Fél nap alatt végigmentem mind a nyolc részen, majd elkezdtem kérdésekkel bombázni a producer Helmeczy Dorottyát. A legfontosabb köztük az volt: tényleg így akarjátok, akarjuk ezt megcsinálni? Mert abban a formájában, ahogyan le van írva, az egész elég erőszakos, sőt erotikus, és ami leginkább meglepett, tele van kifejezetten sötét jelenetekkel. Egyáltalán nem olyan, mint amit a fősodor talán megkívánna, hogy keressünk nagy hősöket, majd szentként tegyük ki őket a kirakatba.

Hanem?
A Tündérkert esetében éppen az ellenkezőjéről van szó. Móricz fogta és belenyomta a sárba a nagy erdélyi fejedelmeket, így emberi arcuk lett, és éppen emiatt tudnak igazán közel kerülni hozzánk. Tehát az előzetes félelmem, hogy a Tündérkert-adaptáció szándéka a szoborfaragás lesz, egyáltalán nem igazolódott be. Sőt, inkább szobordöntögetésről beszélhetünk, amiben nagyon jó részt venni. Nem azért, mert anarchista punk vagyok, hanem mert ebben van a dráma, és ez lesz érdekes a nézőnek is. Mintha a Kártyavár sorozatot forgattuk volna, csak a 17. századi Kolozsváron, nálunk sem akad egy vegytisztán pozitív szereplő sem. Ha valaki mégis az lenne, azt megölik.

A történelmi film azonban, mint tudjuk, igen drága műfaj, az anyagiak hiánya pedig, pláne ha nem pótolja őket kreativitás, igencsak meglátszik a végeredményen. Pénz, paripa, fegyver – most minden adva volt?
Ebből a háromból valamelyik mindig hiányzik, jellemzően persze a pénz. De egy produkciót akkor is össze kell tartani valahogy, ha nem százszázalékosak a körülmények. Az ilyen háttér-információk persze a nézőket egyáltalán nem érdeklik. Pontosan – és joggal – azt várják el tőlünk, mint a nagy nemzetközi produkcióktól, a streamingcsatornákon manapság futó kosztümös, kardozós sorozatoktól. Ezért már az elején próbáltunk nagyon okosak lenni, hogy tényleg csak olyat vállaljunk, amit meg is tudunk valósítani. Ha a forgatókönyvben, amit ezért minden izgalma ellenére kicsit rettegve is olvastam, az szerepelt volna, hogy akkor most ezer lovas nekilódul és felgyújt egy várat, szempillantás alatt romba dőlt volna minden. Ám ilyen szerencsére fel sem merült. A hangsúlyok – nagyon bölcsen – a történetre és a karakterekre helyeződtek, és nem csupán a látványos nagyjelenetek pótlásaként: ebben a nyolc részben eleve annyi a cselszövés, fordulat és ármány, ami három évadra is elegendő lenne.

És ez a mostani, igen látványközpontú világban elég lehet a sikerhez?
Szerintem pont hogy ez lesz a sikerünk titka. Szoktam viccelődni a filmes barátaimmal, hogy verhetjük mi itt a mellünket, hogy rendezünk, meg operatőrök, vágók, zeneszerzők vagyunk, a végén úgyis leginkább a történet meg a színész számít. Nálunk pedig mindkettő nagyon rendben volt. Tapasztalatból mondom, hogy ritka az ilyen együttállás. Ahogyan az is, hogy Helmeczy Dorottyának, a gyártásvezető Endrődy Balázsnak – de valójában a Megafilm Service egész gyártási csapatának és persze a kreatívoknak az operatőrtől a díszlet- és jelmeztervezőig – köszönhetően milyen flottul ment minden a forgatás alatt. Életemben először nem arra kellett fordítanom az energiáim jó részét, hogy az állandóan felmerülő problémákat valahogy egymagam megoldjam. Pedig extrém hosszú ideig, majd száz napon át forgattunk folyamatosan. És a végére nemhogy megutáltuk volna egymást, néhány hetes pihenő után mindenki szó nélkül ráhúzott volna még egyszer ennyit, olyan flow-ba kerültünk. Azóta is mindig azt kérdezgetik tőlem a többiek, hogy „na, Isti, mikor folytatjuk?”.

És mikor?

Maradjunk annyiban, hogy Móricznak van ugye még két kötete az Erdély-trilógiában, és a java még csak most jönne. A forgatókönyvek elkészültek, az alkotók nevében mondhatom, hogy mi ugrásra készen állunk a második évadra. Ha valaki ismeri a regényeket, nem titok, hogy ennek ki állna a középpontjában.

Azt mondta, a végén úgyis a színész számít. Abba volt beleszólása, hogy ki legyen mondjuk Bethlen vagy Báthory?
Rendezőként természetesen mindenbe van beleszólásom. A színészek kiválasztása hosszú, tanulságos és helyenként gyötrelmes folyamat volt. Azt tudtuk, hogy elég sok alakot fogunk mozgatni – hetvenhárom szöveges szerepünk van –, és azt is, hogy lesz tíz-tizenöt kulcsfigura, aki a hátán viszi majd el az egészet, nekik különösen jól kell működniük. Óriási lelkesedéssel láttam neki a kasztingnak, rengeteg ötletem is volt. Dorottyától szabad kezet kaptam azzal a kitétellel, hogy a top húsz szereplőt közösen döntjük el, és neki bármely esetben vétójoga van. Amikor ebbe belementem, akkor nem tudtam, hogy mi vár rám.

És mi várt?
Sok-sok fejfájás. Éppen Báthory Gáborral gyűlt meg leginkább a bajunk. Legalább hatvan embert megnéztünk rá, nekem két-három tetszett is, Dorottya azonban nemet mondott rájuk. Sok hasonló nézeteltérésünk támadt a kaszting során, így irtózatosan elhúzódott. Teltek-múltak a hónapok, és még a közelében sem jártunk a mi Báthorynk­nak. Jóformán abban sem tudtunk megegyezni, hogy milyen típust szeretnénk. Szőkét vagy barnát? Magasat vagy alacsonyat? Izmosat vagy vékonyat? Ellentétben a Bokor Barna játszotta Bethlen Gáborral, aki elsőre egyértelmű választás volt mindkettőnk számára. Őt még a sokak által fenntartásokkal kezelt Elk*rtukban láttam először, és már akkor azt gondoltam, hogy nem tudom, ki ez a csávó, de nagyon izgalmas fazon. Dorottya áldásával meghívtam kávézni, és pár perc után úgy éreztem, mintha tényleg Bethlen Gábor ülne velem szemben: szelíd, bölcs, kedves, halk szavú, aki abszolút ellenpontja lehet az energikus, izgága, heves és nagyvilági fiatal Báthorynak. Innentől kezdve Barna fix pont volt, vele néztük össze a jelölteket, egyre fogyatkozó reménykedéssel.

Kinek jutott eszébe a nagyon fiatal Katona Péter Dániel?
Rónay Dóra szereplőválogatónak. Nem sokkal korábban én is dolgoztam Petivel egy videóklipben, tudtam, hogy rendkívül ügyes, de hogy egy ekkora sorozat főszerepét abszolút pályakezdőként el tudja vinni, elsőre kicsit erős gondolatnak tűnt. Majd bejött a próbafelvételre, és ez a vékony, jólelkű, kedves fiú „fejedelmek büszke leszármazottjaként” olyan indulattal, energiával, pökhendiséggel ment neki Bethlennek, hogy a nála egy fejjel magasabb Bokor Barna az első mondatnál önkéntelenül hátralépett; ekkor már tudtam, hogy megvan a tökéletes párosítás. Helmeczy Dorottya körülbelül tíz másodpercet nézett meg a kasztingvideóból, és azonnal leokézta Petit. Őt kerestük, őrá vártunk – csak még nem tudtuk. Hasonlóan mentünk végig az összes nagyobb szerepen, és a végén, amikor kissé megöregedve, megőszülve rakosgattuk a fotókat egymás mellé, azt mondtam: anyám, én ilyet még soha nem éltem meg, van egy tökéletes szereposztásunk! Úgyhogy utólag, és csak halkan mondom, nagyon hálás vagyok Dorottyának a kérlelhetetlenségéért.

„Bethlen itt dobog bennem” – mondta Bokor Barna korábban egy interjúban, utalva talán arra is, hogy Szovátán született, és tizenöt évig volt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja. Kifejezett szempont volt, hogy erdélyi kötődésű színészeknek is lehetőséget adjanak?
Abszolút, ez erős elhatározásunk volt. Szerencsére Muhi Zsófi, akivel korábban többször dolgoztam már együtt, most éppen Marosvásárhelyen tanul színházrendezést, és amolyan kihelyezett szereplőválogatóként egy egyhetes, intenzív válogatáson nyolcvan elképesztően jó színészt hívott össze nekünk; tizenhétnek tudtunk kisebb-nagyobb feladatot adni. Ők csodálatos új színeket hoztak. Nemcsak azért, mert ismeretlenek a magyarországi nagyközönség előtt, hanem azért is, mert az arcberendezésük sokkal jobban passzol egy történelmi sorozathoz, mint sok budapesti színészé: egyedibbek, karakteresebbek, megviseltebbek, kevésbé „modernek” a vonásaik. Nagy divat manapság amatőröket szerepeltetni filmekben, mondván, egy színésznek sincs olyan arca, mint az utca emberének. Érdemes azért körülnézni a határainkon túl is… Ott láttam olyat, hogy valaki első blikkre úgy nézett ki, mint egy hajléktalan, holott harminc éve vezető színész egy nagyvárosban – egyszerűen így van összerakva.

Arról nem is beszélve, milyen erős és bátor színházi kultúra van arrafelé.
Pontosan. Ezért mindent el is tudnak játszani manírok és pózok nélkül. Van például egy szerep, egy szadista hóhér. Sok embert megnéztünk rá, és hiába akadtak köztük egészen jók, az intelligencia meg a kulturáltság valahogy mindenki szeméből kisütött. És egyszer csak megjelent egy csíki színész, Lőrincz András Ernő, aki civilben persze áldott jó ember, kisgyermekes apuka, és úgy csillogott a szeme egy különösen szadista töltetű monológ közben, mintha minimum gyerekeket tartana fogva a pincéjében. Szóval Erdély különleges karaktereket rejteget, valósággal beleszerettem az ottani színészekbe. Muhi Zsófi már készíti is elő a következő merítést a folytatás reményében.

Forgattak is Erdélyben?
A helyszín mindig nehéz ügy, mert a kiválasztását nyilván nagyban befolyásolják az anyagiak. Természetesen mi is szerettünk volna Erdélybe menni, de az túl drága lett volna, így kénytelenek voltunk abból főzni, amink van, és Magyarországon keresgélni. Nem volt könnyű, mert a modernizáló hazai műemlékvédelem miatt kevés az eredeti vagy a felújított, de az eredetire minden elemében hajazó várunk – sok helyen ha mást nem, a nyílászárókat modernre cserélték a fűtés miatt. És beleütköztünk még egy problémába: eleinte akárhova mentünk terepszemlézni, beleértve a fóti filmgyárat is, kiderült, hogy előttünk már jártak ott az Aranybullától, a Hadiktól, a Hunyadi-sorozattól vagy a tatárjárásos filmtől. Ezért felébredt bennünk a kivagyiság, hogy nehogy már pont ugyanazok legyenek a díszleteink, mint mindenki másnak; kreatívabbnak, bátrabbnak, alternatívabbnak kellett lennünk. A látványtervezőnk, Pintér Réka elsőre ijesztő, de zseniális ötletei nyomán így kerültünk többek között a kőbányai pincerendszerbe és a Kiscelli Múzeumba; egyiknek sem négyszáz évesek a falai, nem „korhűek”, de az architektúrájuk képes megteremteni az illúziót. És ez nekünk bőven elég volt. A rendelkezésünkre álló pénztől függetlenül eleve nem azt céloztuk meg, hogy minden elemében tökéletesen rekonstruáljuk a 17. századot.

De azért nem lesz villámhárító vagy térfigyelő kamera a falon?
Természetesen nem. De az, hogy a háttérben esetleg megjelenő falazási technika létezett-e a 17. században, őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt minket. És szerintem néhány művészettörténész vagy építész kivételével a nézőket sem fogja. Nekik egyszerűen annyit kell érezniük, hogy nagyon régen van, ötven év ilyenkor nem számít. A 17. századi hatás megteremtésére törekedtünk nemcsak a díszletek, de a jelmezek esetében is. A jelmeztervezőnk például használt olyan formákat, varrást, gallérállást, ami lehet, hogy csak száz-százötven évvel később vagy éppen mostanában jött divatba, de attól még a ruhák teljesen korabelinek tűnnek. És cserébe nagyon menők. Báthoryé különösen. Nem véletlenül. Róla már a forgatókönyv első olvasásakor az volt az érzésem, hogy olyan, mint egy rocksztár: nagyvilági életet él, azt csinál, amit akar, a nők meg kivétel nélkül odavannak érte. És ha már így van, akkor igenis öltöztessük fel úgy, mint egy rocksztárt. És volt még egy fontos szempont a ruhák kapcsán.

Micsoda?
Ha annyi réteget és kapcsot és fűzőt raktunk volna a férfiak­ra és a nőkre, mint ahogyan az öltözeteket annak idején valóban viselték, az kizárta volna a spontán szexjeleneteket. Mi pedig nem egy ilyet beterveztünk, amikor is a szereplőknek szenvedélyesen és villámgyorsan le kellett tépniük egymásról a ruhákat. Ezek szerintem jó szándékú csalások.

Móricz rengeteget kutatott a Tündérkert megírása előtt, hogy a fikciós köntös ellenére a történelmi hűség minél inkább megmaradjon. A sorozatban is ragaszkodtak ehhez?
Törekedtünk rá, de mivel a film más műfaj, ahogy mondtam, az illúzió terepe, finom- vagy nem is olyan finom hangolásokra szükség volt. Báthory Erzsébet, aki a Tündérkertben alig szerepel, nálunk például jóval nagyobb hangsúlyt kapott. Amivel nem is csaltunk akkorát, hiszen ő a valóságban is Báthory Gábor nagynénje volt, tényleg megtörténtek vele a sorozatban látható dolgok, ráadásul micsoda legendák övezik a mai napig! Vétek lett volna az általa kínált ziccert kihagyni.

Örök kérdés, hogy a hasonló adaptációk meghozzák, meghozhatják-e a mostani tizenévesek kedvét ahhoz, hogy mondjuk Móricz-regényeket vegyenek a kezükbe. Reménykedik ebben?
Érdekes kultúrmisszió ráébreszteni a fiataljainkat arra, hogy régen is írtak jókat, csak picit más nyelvezetet használtak. De nem állítom, hogy a Tündérkerttel az lett volna a célunk, hogy most akkor minden gyerek kezdjen el gyorsan Móriczot olvasni. Ha csak annyi történik, hogy a sorozat hatására a magyar történelem és annak kiemelkedő szereplői nem az olajfestmények és a metszetek merev szentjeiként, hanem árnyaltabban, hús-vér emberekként élnek majd a képzeletükben, én már nagyon boldog leszek.

Nyitókép és képek: Megafilm