A világtendenciák kétségtelenül abba az irányba mutatnak, hogy – általánosan szólva – ne legyen semmi. De ahogy szokták mondani: az élet utat tör magának. Magasles XIV.
Leimeiszter Barnabás írása Magasles tárcasorozatunkban
Szülővárosomban – ami jelenleg az Európa Kulturális Fővárosa címet viseli – művészmozit nyitottak a napokban. Elég rendhagyó dolog, tekintvén, hogy művészmozikat manapság inkább bezárni szokás. Mert nem fenntarthatók, nem járnak el az emberek otthonról, hogy megnézzenek egy filmet, a streaming-szolgáltatók felfutása, satöbbi, satöbbi.
Van mozi, ahova járnak az emberek, jellemzően persze azok, amelyeknek valamilyen mellékfunkciójuk van, kocsma, szórakozóhely működik bennük, ahogyan ma azoknak a független könyvesboltoknak van esélyük a tartós megmaradásra, amelyek „kulturális rendezvényhelyszínként” is működnek.
A világtendenciák kétségtelenül abba az irányba mutatnak, hogy – általánosan szólva – ne legyen semmi. A semmi praktikusabb, mint a valami. De közben léteznek örök emberi igények és késztetések, amelyek kicsorbítják vagy finomítják ezeket a tendenciákat. Erre szokták azt mondani, hogy az élet utat tör magának.
A „katasztrofális” gondolkodás messzemenően megalapozott, de ettől nem kevésbé tény, hogy a katasztrófa nem szokott bekövetkezni, vagy nem úgy következik be, ahogy vártuk.
Eljárnak színházba, eljárnak moziba, még ha az utóbbi az előbbihez képest helyzeti hátrányban is van: a hús-vér színészek előadását, az intenzív „jelenlétélményt” nem lehet digitálisan reprodukálni.
Hogy Veszprémben, ahol a Séd mozi bezárása után húsz éven át csak a plázamozi szolgálta ki a közönséget, legalábbis azt a részét, amelyik szuperhősös filmekkel és romantikus vígjátékokkal kiszolgálható, lesz-e elég néző, hogy fenntartsa a Várban megnyílt (és néhány napja az épületet bejárva láthattam: magas színvonalon kivitelezett) új mozit, persze nagy kérdés.
Ezen spekulálva az örök tyúk vagy tojás-problémába ütközünk. A régi mozit azért zárták be, mert nem volt elég néző. A keresletet viszont jelentős részben a kínálat termeli ki, a „kulturális infrastruktúra” teremti meg a „kultúrafogyasztót”, hogy ilyen választékos fogalmakkal éljek. Papíron logikus lenne, hogy a Netflix korában annyian se járnak majd művészmoziba, mint húsz éve, de az ilyen dolgok nem mindig a papírlogika szerint alakulnak.
Misztikum olyan értelemben, hogy be tudja lakni az emberi lélek. Vetítőgép, vászon, néhány szék: csak ennyi kell, és megteremtődik a varázslat. A mozi történetének pont az ütött-kopott, a Mándy Iván szívének oly kedves „kispiszkosok” voltak a – ha lehet így mondani – mitikus helyszínei, és nem a csillogó filmpaloták. A moziknak – természetesen nem a multiplexekről beszélek – egyéniségük van, emlékszik rájuk az ember, megjegyzi és szereti a furcsaságaikat, jellemvonásaikat. Nyíregyházán például lifttel kell felmenni a moziba, egy kádárista lakóépület legfelső emeletén van a vetítőterem. A Tabán mozi kisebbik termét a gangon keresztül lehet megközelíteni. Az idősebb pestiek máig nosztalgiával emlékeznek rá, hogy a Szikra mozinak – ma valamiféle VR-játékterem működik benne – nyárestéken eltolták a mennyezetét.
Roger Caillois hívta a figyelmet egy esszéjében a gyógyszertárak misztikus aurájára, amit arra az igéző hatásra vezet vissza, amit a többiek tekintete elől félve rejtegetett „kincs” – ami lehet a legértéktelenebb használati tárgy is – gyakorol a kisgyerekre. (Nemrég voltam egy patikában, ahol egy képernyőn nyomon lehet követni, ahogy egy robotkar a raktárból kiemeli a kért terméket. Vajon kinek jutott eszébe ez a teljesen fölösleges – fölöslegesen szentségtörő – újítás?) Az elzárás, a rejtettség ténye teremti meg a misztikumot a legprofánabb környezetben is. Ugyanígy misztikus-hermetikus légkör övezi – folytathatnánk a francia szociológus gondolatát – a különféle szolgálati helyiségeket, a szupermarketek raktárát, a tanárit, minden efféle helyet, ahová nem léphetünk be csak úgy. A mozi fokozottan hermetikus tér. A kassza, a vetítőtermet lezáró, majd félrehúzott szalag, a mozigépész fülkéje a „lőréseivel”. A moziban tökéletesen passzív szerepünk van: helyet foglalunk a nézőtéren, várjuk, hogy beüzemeljen a technika, a fejünk fölött az a varázsos fénycsóva életre hívja a képeket,
A mozi hangszigetelt-sötét mélye. A mozi kívül tartja a valóságot, az életet. Megközelítő fogalmak: menedék, „szentély”. A mozi alkalmat nyújt arra, hogy ne tartózkodjunk a világban, és milyen kellemes nem ott tartózkodni. A film alatt – szerencsés esetben – nem nézünk a telefonunkra. Ma már nem magától értetődő, hogy nem nézünk rá, így ezt külön ki kell emelni. Amikor a film után kilépünk az utcára, a vakító fénybe, a melegbe vagy a hidegbe, a zajba, úgy érezzük, mintha újra felvennénk a fonalat. Közhelyesen szólva: mintha másfél-két órára megállt volna velünk az idő. Vagy: az idő „körülfolyta” volna a mozitermet. Annyira hozzászoktunk, hogy benne állunk a dolgok áramlatában, hogy a moziból kijövet ösztönös sejtelmünk: valamiről lemaradtunk, odakint valami nagyon fontosnak kellett történnie. (Néha ez a sejtelem ijesztő módon jogosnak bizonyul. Emlékszem, tavaly novemberben mennyire el voltam képedve, amikor mozi után a villamoson ülve szemem elé került a kormányzati Facebook-poszt a „lengyelországi rakétatámadásokról”.)
A mozi – a konkrét „kultúrélményen” túl – üdítő szakadásélményt nyújt. És itt térünk vissza a misztikumhoz. Az elzárás: elhatárolást, törést jelent. Ami rejtélyes-fenséges, önmagán valamelyest túlmutató: az egyben töredékes, nem-folytatólagos, szaggatott is. Csak a véges tudja érzékeltetni a végtelent. A végtelen – vagy ami annak felel meg, az információk és impulzusok megállíthatatlan áramlása, a flow – nem érzékeltet semmit.
A technológiai fejlődést – noha a technológia kritikája nem tegnap és nem is tegnapelőtt kezdődött – egészen a digitális átállásig be tudta lakni az ember. Az alapvető szaggatottság, ami a bakelitlemezek hallgatásának, az analóg fényképezésnek, a nyomtatott könyvek olvasásának és a moziba járásnak tárgyi valóságában és gyakorlatában is megmutatkozik, kulcsa annak, hogy birtokba vegyük, személyessé és emberivé tegyük az eszközöket.
A szaggatottság miatt lehetséges, hogy – mint Nemes Nagy Ágnes írja – „fény van minden tárgy fölött”. Ő írja azt is, és milyen mélyértelműen, hogy „az én szivemben boldogok a tárgyak”. A megfogható dolgok, amelyek a konzumidióta középosztályon élcelődő Georges Perec szemében még az elidegenedés jelképei voltak, visszatekintve költői mivoltukkal tüntetnek. Nyilván innen fakad a (sokszor, sőt legtöbbször megmosolyogtató modorosságba csapó) analóg divat. A felhőtárhelynek, a streamingnek, a végtelenített lejátszási listáknak nincsen misztikájuk, nem birtokolhatók. Nem kapnak a helyet a szívben.
Egy új mozi megnyitása: ünnep. Növeli a titkot, az elzártat, a sötétet a világban. A modern élet – legyen bármennyire profán – még ma is tele van misztikus helyekkel, mert tele van zárt ajtókkal. Aki egy kiterjesztett otthont akar csinálni a világból, aki open space-szé akarja változtatni a kozmoszt, az emberi birtokba vétel utolsó lehetőségeit számolná fel.
Fotó: a Simplon mozi 1934-ben a Horthy Miklós (a mai Bartók Béla) úton (fotó: Fortepan / Preisich család)
Kína zöldenergia-robbanása megtorpan, mert a hálózat nem tudja elnyelni a rengeteg megtermelt áramot, ami így kárba vész. Ezért atomerőművekkel és egy tibeti vízerőművel turbózzák fel a rendszert, hogy kordában tartsák az időjárás szeszélyeit!
Magyarország a legmodernebb technológiát veti be a pusztító kór megfékezésére.
Korszakos alkotó, aki egyszerre volt a magyar népi kultúra és zenei őshagyomány megmentője és az új irányokat kereső modern művészet úttörője. Rajcsányi Gellért írása.
Nyolc-kilenc éves korától állandó kemény munkában volt része. De a természet rendjét úgy megismerte, hogy doktorálhatott volna belőle. Csóti György írása.
Mindkét BL-csapatunk nagyot küzdött.
A kormányfő szerint Magyarországon újra megjelentek a Lenin-fiúk, de nem hagyunk nekik teret.
Gabriella mindössze 33 éves volt, amikor eltérést fedeztek fel a mellében. Három évnek kellett eltelnie, mire diagnosztizálták nála a mellrákot.
Már a katonák is a tüntetők mellé álltak.
