A mozi hangszigetelt-sötét mélye. A mozi kívül tartja a valóságot, az életet. Megközelítő fogalmak: menedék, „szentély”. A mozi alkalmat nyújt arra, hogy ne tartózkodjunk a világban, és milyen kellemes nem ott tartózkodni. A film alatt – szerencsés esetben – nem nézünk a telefonunkra. Ma már nem magától értetődő, hogy nem nézünk rá, így ezt külön ki kell emelni. Amikor a film után kilépünk az utcára, a vakító fénybe, a melegbe vagy a hidegbe, a zajba, úgy érezzük, mintha újra felvennénk a fonalat. Közhelyesen szólva: mintha másfél-két órára megállt volna velünk az idő. Vagy: az idő „körülfolyta” volna a mozitermet. Annyira hozzászoktunk, hogy benne állunk a dolgok áramlatában, hogy a moziból kijövet ösztönös sejtelmünk: valamiről lemaradtunk, odakint valami nagyon fontosnak kellett történnie. (Néha ez a sejtelem ijesztő módon jogosnak bizonyul. Emlékszem, tavaly novemberben mennyire el voltam képedve, amikor mozi után a villamoson ülve szemem elé került a kormányzati Facebook-poszt a „lengyelországi rakétatámadásokról”.)
A mozi – a konkrét „kultúrélményen” túl – üdítő szakadásélményt nyújt. És itt térünk vissza a misztikumhoz. Az elzárás: elhatárolást, törést jelent. Ami rejtélyes-fenséges, önmagán valamelyest túlmutató: az egyben töredékes, nem-folytatólagos, szaggatott is. Csak a véges tudja érzékeltetni a végtelent. A végtelen – vagy ami annak felel meg, az információk és impulzusok megállíthatatlan áramlása, a flow – nem érzékeltet semmit.
A technológiai fejlődést – noha a technológia kritikája nem tegnap és nem is tegnapelőtt kezdődött – egészen a digitális átállásig be tudta lakni az ember. Az alapvető szaggatottság, ami a bakelitlemezek hallgatásának, az analóg fényképezésnek, a nyomtatott könyvek olvasásának és a moziba járásnak tárgyi valóságában és gyakorlatában is megmutatkozik, kulcsa annak, hogy birtokba vegyük, személyessé és emberivé tegyük az eszközöket.
Hogy „megműveljük” a technológiát.
A szaggatottság miatt lehetséges, hogy – mint Nemes Nagy Ágnes írja – „fény van minden tárgy fölött”. Ő írja azt is, és milyen mélyértelműen, hogy „az én szivemben boldogok a tárgyak”. A megfogható dolgok, amelyek a konzumidióta középosztályon élcelődő Georges Perec szemében még az elidegenedés jelképei voltak, visszatekintve költői mivoltukkal tüntetnek. Nyilván innen fakad a (sokszor, sőt legtöbbször megmosolyogtató modorosságba csapó) analóg divat. A felhőtárhelynek, a streamingnek, a végtelenített lejátszási listáknak nincsen misztikájuk, nem birtokolhatók. Nem kapnak a helyet a szívben.