A halál praktikuma

Leimeiszter Barnabás írása Magasles tárcasorozatunkban

Miért olyan népszerű a halál? Jó, sarkosan fogalmazok. De annyi bizonyos, hogy a kisember, ha úgynevezett súlyos etikai dilemmákkal szembesül, gondolkodás nélkül, nyugodt szívvel a halál oldalára áll.

A kisember a gyakorlati szempontokat tartja szem előtt, és hát tagadhatatlan, hogy a halálnak vannak bizonyos praktikus előnyei. A józan ész a legtöbb esetben azt követeli meg, hogy inkább legyen a semmi, mint a valami. Igazából egy kezünkön meg tudnánk számolni az eseteket, amikor praktikus az, hogy valami legyen. Ehhez nem is kell különösebb magyarázatokat fűzni. Elég annyi, hogy a kisembert nem a „létfenntartás vak ösztöne” hajtja, mint azt feltételezni szokás. Vagy jóval bonyolultabban működik ez az ösztön, mint hinnénk. Ha mondjuk a kisembernek legyűrhetetlen szenvedélyei vannak, amelyeket egy alapvető létbizonytalanság hív életre, és nyilvánvalóan ott dolgozik ezekben a gyakorlati reflex, csak éppen a túlbiztosítás kényszeréig hajtva – ha habzsol, harácsol, kórosan félti az egészségét, mert igyekszik minél szilárdabban megkapaszkodni az életben, akkor nem „még inkább” kisember lesz belőle, hanem kevésbé lesz az.

Ezek a szánandó gyengeségekkel megvert emberek fölfelé lógnak ki a mai társadalomból. Valaki nem lehet „radikálisan” kisemberi. Olyan ellentmondást érzünk itt, ami a kisember természetének lényegét világítja meg. Talán nem túlzás úgy definiálni őt, mint mindennemű radikalitásra képtelen lényt. Akinek szenvedélyei vannak, az nem tud igazán praktikus lenni. Aki odáig megy a gyakorlatiasságban, hogy ellehetetleníti vele a saját életét, az nem valódi kisember.

A kisember, ha úgynevezett fajsúlyos etikai ügyekről kérdezik őt, ösztönösen a halálra voksol.

Az élet a többiek miatt nem tud olyan „eszkatologikusan” egyszerű lenni, mint egy végtelenített teleshop-hirdetés sejteti. Az életeszmény: az orrszőrnyíró. A kontaktgrill. A turmix. Két mozdulattal összerakható, és könnyű elmosni.

A kisember olyasvalaki, aki gyönyörködik abban, hogy bekapcsol egy gépet. Egyszerre etikai és esztétikai gyönyör rejlik számára ebben a mozdulatban. Az életet is szeretné ilyen egyszerű mozdulatokra redukálni: arra vágyik, hogy ilyen szimplán működtethesse az életet. Igazán szerény alak, nem kér sokat. A puritán kisember, nemdebár.

De megzavarja, hogy vannak mások is, a maguk esetlegesen eltérő céljaival, amelyek feleslegesen bonyolítják a dolgokat. Tőlük minden olyan körülményes és nehézkes. (Hogy őszinték legyünk, a kisember jól ellenne magában. Elélne egy lakatlan szigeten is, csak legyen valami gépe, amit nyomogathat. A kisember nem venné rossz néven, ha az összes többi ember megszűnne létezni. Nem mintha népirtó gondolatai lennének, dehogy. Aktívan nem törekszik semmi ilyesmire. Nem az a mozgalmár fajta.)

Amikor az eutanázia témája kerül elő (mint most Franciaországban, ahol afféle nemzeti konzultáció keretében találomra kiválasztott állampolgárok nyilatkozhattak a kérdésről), akkor válik igazán érdekessé a dolog. Kisemberünk egyszerre a saját életével vonódik be a dilemmába, nem úgy, mint amikor az abortuszról vagy a halálbüntetésről van szó. Hiszen egyszer ő is kerülhet abba a helyzetbe, hogy döntsön arról, akar-e még élni.

Már csak attól végtelenül kényelmetlenül érezzük magunkat, hogy beleképzeljük magunkat egy ilyen szituációba, és nem igazán segít az sem, ha már végigkövettük egy hozzátartozónk haldoklását.

Ha ellene vagyunk a legalizációnak, akkor érzéketlennek mutatkozunk, végstádiumos betegek minden képzeletet meghaladó szenvedését – a mi esetleges majdani szenvedésünket – hagyjuk figyelmen kívül.

Ha mellette foglalunk állást, akkor viszont olyan dologra bólintunk rá, ami – hiába jönnek a „méltósággal” – mégiscsak a „legalapvetőbb emberi érzékünkbe” ütközik bele. Idézőjelek, homályos fogalmak.

A kisember viszont nem jön zavarba, nem kér gondolkozási időt. Egyből rávágja a választ. Ez a legsokatmondóbb. A halált választja, olyan magától értetődően, mintha levegőt venne. A többség szilárdan az eutanázia pártján áll, ahogy a francia felmérésből is kiderült. Épp ilyen szilárdan pártolja az abortuszt és a halálbüntetést, még ha az utóbbi álláspont jelenleg tabusítva van is.

Van valami visszataszító abban, hogy ilyen dolgokról kikérik az emberek véleményét. Nem mintha jobb lenne, ha nem kérnék ki. Persze végső soron úgy áll a helyzet, hogy – jobb híján – a szekuláris állam fektet le erkölcsi határokat, jár el döntőbíróként élet és halál kérdésében, aminél nincsen groteszkebb.

A konzultáció azt a látszatot kelti, mintha a társadalmi fejlődés előtt több út állna. Mintha lehetne nem a teljes körű legalizáció, a még fokozottabb gyakorlatiasság irányában haladni. Előbb úgy definiáltuk a kisembert, mint akitől idegen bármiféle radikalitás. És közben ő az, aki következetesen a halált választja. Nincs itt ellentmondás, hiszen a semmi praktikusabb, mint a valami.

A szekuláris államban, amit a kisember képére teremtettek, s amit így meg se érint a szélsőségesség szele, a legelesettebbeknek költséghatékonysági okokból azt javasolják az orvosok és szociális munkások, hogy válasszák az asszisztált öngyilkosságot. Ha nem egyenesen belekényszerítik őket az egyetlen logikus opcióba.

Ne legyünk igazságtalanok: a kisember nem csupán akkor gyakorlatias, ha mások életéről van szó. Ha egyszer olyan élethelyzetbe kerül, amelyben komolyan felvetődik a kérdés, hogyan tovább, tudja, hogyan döntsön. Van, hogy az életet felülírják a praktikus szempontok. A szenvedés meghosszabbítása, a további életben maradás: túlságosan radikális opció lenne. Ahogyan az élet maga is permanens túlzás, nem az ízlése szerint való. 

Az eutanázia a kisember logikus végkövetkeztetése. Aki odáig megy a saját élete megbecsülésében, hogy vét a gyakorlatiasság ellen, az nem valódi kisember.

Nyitóképen: a svájci eutanáziagép (forrás: Youtube)