A kisember

A kisember nem is annyira ember, mint valami homályosan sejtett ellenerő, vagy legalábbis összetéveszthető vele. Egy a normális létezésre merőleges alapelvvel, egy kártékony, önálló életre kelt energiával, egy szellem­történeti démonnal. A tizenkilencedik században a polgár képét öltötte. Monsieur Homais a Bovarynéban, a „belga” Baudelaire feljegyzéseiben, Nietzschénél: der letzte Mensch. George Grosz disznóarcú filiszterei. Dandyk és érzékeny lelkek hőkölése egy egyre profánabb kort felmérve. A kisember nem konstans valami, romlik ő is, egyre lejjebb száll. Amit megtestesít, ma a legsűrűbben, a „legecetesebben” abban jelenik meg, amire megvetően azt mondjuk, proli. De véletlenül sem társadalmi osztályhoz kötött jelenség, a kisembert éppen fel is vetheti a pénz, és lehet öt diplomája. A lényeg az, hogy a lehető legrövidebb út vezérli, a legegyszerűbb módszer, a leg­gyorsabb megoldás. A legkisebb befektetés, a legnagyobb haszon taója, a gyakorlattal azonosított élet, semmi felesleges kitérő, semmi kihagyható akadály, semmi túlbonyolított forma. A kisember, mondani se kell, kizárólag a személyes érdekeit követi. Szégyentelenül taktikázik, mondhatnánk, mint egy valóságshow tett­legességig fajuló balhéjelenetében. Ne gondoljuk azonban, hogy érzelmi kultúrája nyíltan egoista lenne, ennek éppen az ellenkezője az igaz. Az magától értetődő, hogy nincs benne „szív”, nincs lélek, nincs szerelem.