Március végén megalakult a Petőfi Zenei Tanács, a testülettel kapcsolatban sokan azt kifogásolták, hogy a tagjai „túl öregek", ráadásul egy nő sincs köztük. A magyar könnyűzene fejlesztésére javaslatokat tevő, tízfős tanácsba Frenreisz Károly is meghívást kapott, őt kérdeztük a kritikákról és a konkrétumokról.
„A tízfős testület küldetése a magyar popkultúra kulturális közegének minőségelvű fejlesztése” – ez nagyon jól hangzik, de a hogyanra van már akár egyéni, akár közös válaszuk? Az alakuló ülésen állítólag komoly viták folytak, és hamarosan jönnek a következő fordulók.
Mindannyiunknak vannak ötletei, azokat próbáljuk közelíteni egymáshoz. Ez elég nehéz dolog, hiszen a könnyűzenében nincsenek klisék, mindenki a pályán eltöltött, sok évtizedes egyéni tapasztalataiból építkezik. A saját elképzeléseimről éppen most készülök egy nagyobb dolgozatot írni, hogy közösen meg tudjuk ezeket vitatni.
Mik ezek az elképzelések?
Amit én látok, hogy
Sztárokat, menő zenekarokat nem tudunk gyártani, erről szó sincsen. De annak rendszerét igenis ki tudjuk dolgozni, hogy a fiatalok a mostaninál sokkal több felületen megmutatkozhassanak. Az én fejemben van például egy nagyon egyszerű terv ezzel kapcsolatban. A rádiók nagy része régimódi műsorstruktúra alapján működik, általában szerkesztett zenével, vagyis kiválasztanak harminc-negyven dalt, és azokat játsszák felváltva. De miért ne lehetne megcsinálni, hogy néhány jól dumáló, laza DJ gyerek kapjon mondjuk egy kétórás műsorsávot a Petőfi Rádión naponta, amikor előszedheti a kedvenc, a nagyközönség számára addig akár teljesen ismeretlen zenéit, előadóit. Aztán hogy egyikre-másikra ráharapnak-e a hallgatók, és azok idővel képesek lesznek-e a Papp László Sportarénát megtölteni, mint nemrég a huszonegy éves Azahriah, az már nem a mi dolgunk. A sztárság komplex dolog, ami a tehetség, szorgalom és személyiség jó kombinációjának az eredménye. Mi csak az elindulásban tudunk segíteni.
Miközben, úgy tűnik, a mostani generációknak már így is jóval több be- és megmutatkozási lehetősége van, mint önöknek volt. Persze nem a hagyományos csatornákra gondolok, hanem az online platformokra.
Fogalmazzunk úgy, nekünk semmi lehetőségünk nem volt. De szerintem nem ez a fő különbség közöttünk és a mostani pályakezdő könnyűzenészek között.
Hanem mi?
Először is: a mi generációnkból a legtöbben már gyerekkoruktól komolyan tanultak zenélni, én is konzervatóriumba jártam, mindennap másfél órát gyakoroltam a klarinéton. Zárójelben mondom, hogy utána meg sportoltam még kettőt, és mivel nem volt mobilom, hogy nyomkodjam, mindez simán belefért időmbe, energiámba. És bizonyos szempontból a kihívás is nagyobb volt akkoriban. A proletárdiktatúra hímes mezején két lehetősége volt az embernek a kitörésre: menő zenész vagy menő sportoló lesz. Esetleg művész, de az már kicsit behatároltabbnak tűnt – kivéve a táncot, ami a zenéhez hasonlóan nemzetközi nyelv. Azaz mi mindenáron be akartuk bizonyítani,
ez óriási hajtóerő volt. Ma már ez a fajta vágya a fiataloknak kicsit elsikkadt, illetve más területekre tevődött át.
A zenei, azon belül a kifejezetten a könnyűzenei oktatás ügyéről mostanában egyre több szó esik, többek közt, hogy van-e erre egyáltalán szükség felsőfokú szinten. A Debreceni Egyetem Könnyűzenei Intézetében már elindult egy ilyen képzés, Miskolcon szintén körvonalazódik egy hasonló. Mit gondol erről?
Teljes mellszélességgel támogatom. Ha az én időmben lett volna ilyesmi, tele jó tanárokkal, lehet, hogy én is oda mentem volna. Minden, ami a zenetanulással, hangszeres tudással, zeneszerzéssel kapcsolatos ismeretbővítés, csak jó lehet. Egy fiatal akkor is nyer vele, ha végül mégsem lesz belőle profi előadó. És ne feledjük, a Zeneakadémiának is van jazz tanszaka, amin nem hiszem, hogy bárki megütközne. De nem csak a felsőfokú könnyűzenei oktatás ügyét tartom nagyon fontosnak. Fent említett dolgozatomban elő fogom adni a svéd modellt is. Svédországban minden iskolában van három-négy próbaterem, a srácok meg vagy elmennek focizni, vagy zenekarokat csinálnak már tizennégy-tizenöt évesen. Ebben szintén látnék fantáziát. Annál is inkább, mert amikor tavaly meghívtak a Kőbányai Zenei Stúdióba vizsgabizottsági tagnak, elképedtem, mennyi fantasztikus tehetség jár oda, és milyen megszállott tanári kar foglalkozik velük magas szinten. És ez csak a jéghegy csúcsa. Biztos sokkal több tehetségre bukkannánk szerte az országban, ha lennének ilyen iskolai próbatermek, ahova a gyerekek bármikor bejárhatnak.
És akkor újra divatba jönne a magyar zene?
Sok sztárunk van, akik telt házakat csinálnak mindenhol. Pont ezért kell még többet tenni érte, hogy minél jobb legyen, minél több emberhez eljusson, és minél több énekes, zenekar – a legprogresszívabb műfajokból is – megmutathassa magát. Ezért, a Filmio mintájára, gondolkozunk például egy csak magyar zenéket tartalmazó streaming-szolgáltatás elindításán is. A Petőfi Zenei Tanács minden tagja egyetért a fenti alapvetésekben, nagyon lelkesek vagyunk.
Pedig csupa öregember vitatkozik ott, nő meg egy szál sem, legalábbis így szól a kritikák nagy része.
Ezek a kritikák nem érdekelnek, értelmetlennek tartom őket, amik próbálják elterelni a figyelmet a lényegről. Az érdekel csak, hogy a magyar könnyűzenét és annak szereplőit minden erőmmel, tudásommal segítsem a fejlődésben, előrejutásban.
Frenreisz Károly Kossuth-díjas rockzenész, zeneszerző. Fotó: MTVA / Zih Zsolt
„Nem fogunk semmilyen módon politikai ideológiával beleszólni abba, hogy hogyan, és milyen módon kell a kultúrának működnie” – jelentete ki a Magyar Nemzeti Múzeumban Tarr Zoltán.
Hankó Balázs hozzá nem értése is azt mutatja, hogy a kultúra – és annak finanszírozása – az elmúlt években komolyan lezüllött.
Az Operaház főigazgatója Rost Andreával való kapcsolatáról, és az intézmény jövőjéről is beszélt.
Gulyás Gergely posztja alatt egyre csak gyűlnek a megdöbbent és a minisztert támogató hozzászólások.
Az MMA-elnök szerint a bajok nem itt és nem most kezdődtek. Hanem amikor kétszázötven éve úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk életünkből a tekintélyt és legfőképpen a Fennvalót.
Két szélsőség van, az egyik gyűlöli, hogy magyarnak született, a másik véglet, amikor valaki az élete értelmének tekinti, hogy ő magyar. Lánczi András írása.
A pálinkamérések és utcalányok szomszédságából tört ki tehetségével és szorgalmával a felfoghatatlan kézügyességű Gács Rezső, aki a magyarság egyik nagy kincse.
Az eseményt úgy tartja elképzelhetőnek, hogy ne épüljön több stadion, viszont a játékok kapcsán megvalósulhatnának azok a – főleg közlekedést érintő – városfejlesztések, amelyekre Budapestnek amúgy is szüksége van.
