„A tízfős testület küldetése a magyar popkultúra kulturális közegének minőségelvű fejlesztése” – ez nagyon jól hangzik, de a hogyanra van már akár egyéni, akár közös válaszuk? Az alakuló ülésen állítólag komoly viták folytak, és hamarosan jönnek a következő fordulók.
Mindannyiunknak vannak ötletei, azokat próbáljuk közelíteni egymáshoz. Ez elég nehéz dolog, hiszen a könnyűzenében nincsenek klisék, mindenki a pályán eltöltött, sok évtizedes egyéni tapasztalataiból építkezik. A saját elképzeléseimről éppen most készülök egy nagyobb dolgozatot írni, hogy közösen meg tudjuk ezeket vitatni.
Mik ezek az elképzelések?
Amit én látok, hogy
a feltörekvő könnyűzenészeket, együtteseket jobban helyzetbe kellene hozni a különböző kommunikációs csatornákon keresztül.
Sztárokat, menő zenekarokat nem tudunk gyártani, erről szó sincsen. De annak rendszerét igenis ki tudjuk dolgozni, hogy a fiatalok a mostaninál sokkal több felületen megmutatkozhassanak. Az én fejemben van például egy nagyon egyszerű terv ezzel kapcsolatban. A rádiók nagy része régimódi műsorstruktúra alapján működik, általában szerkesztett zenével, vagyis kiválasztanak harminc-negyven dalt, és azokat játsszák felváltva. De miért ne lehetne megcsinálni, hogy néhány jól dumáló, laza DJ gyerek kapjon mondjuk egy kétórás műsorsávot a Petőfi Rádión naponta, amikor előszedheti a kedvenc, a nagyközönség számára addig akár teljesen ismeretlen zenéit, előadóit. Aztán hogy egyikre-másikra ráharapnak-e a hallgatók, és azok idővel képesek lesznek-e a Papp László Sportarénát megtölteni, mint nemrég a huszonegy éves Azahriah, az már nem a mi dolgunk. A sztárság komplex dolog, ami a tehetség, szorgalom és személyiség jó kombinációjának az eredménye. Mi csak az elindulásban tudunk segíteni.
Miközben, úgy tűnik, a mostani generációknak már így is jóval több be- és megmutatkozási lehetősége van, mint önöknek volt. Persze nem a hagyományos csatornákra gondolok, hanem az online platformokra.
Fogalmazzunk úgy, nekünk semmi lehetőségünk nem volt. De szerintem nem ez a fő különbség közöttünk és a mostani pályakezdő könnyűzenészek között.
Hanem mi?
Először is: a mi generációnkból a legtöbben már gyerekkoruktól komolyan tanultak zenélni, én is konzervatóriumba jártam, mindennap másfél órát gyakoroltam a klarinéton. Zárójelben mondom, hogy utána meg sportoltam még kettőt, és mivel nem volt mobilom, hogy nyomkodjam, mindez simán belefért időmbe, energiámba. És bizonyos szempontból a kihívás is nagyobb volt akkoriban. A proletárdiktatúra hímes mezején két lehetősége volt az embernek a kitörésre: menő zenész vagy menő sportoló lesz. Esetleg művész, de az már kicsit behatároltabbnak tűnt – kivéve a táncot, ami a zenéhez hasonlóan nemzetközi nyelv. Azaz mi mindenáron be akartuk bizonyítani,
hogy ugyanolyan jók, ha nem jobbak vagyunk, mint az angolok vagy amerikaiak;