„Te leszel a világ legnagyobb napútfestője” – itt a nagy Csontváry-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban!

A festőgéniusz műveit legnagyobb számban őrző két közgyűjtemény anyagából összeállított, több mint negyven művet felvonultató tárlat április 13-án a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében nyílik meg a Szépművészeti Múzeumban, ahol három hónapig lesz látható, kapcsolódó programokkal. A Csontváry művészetét átfogóan bemutató közös kiállítás ezután augusztusban Pécsre érkezik, az idén ötvenéves Csontváry Múzeumba, ahol szintén három hónapig láthatja a nagyközönség. 

Interjúnkban Gergely Mariannt, a kiállítás kurátorát kérdeztük!

***

Utoljára hatvan évvel ezelőtt, 1963-ban volt nagy gyűjteményes Csontváry-tárlat a Szépművészetiben, és azóta sem nagyon állították ki egyben az életművet. Miért e nagy szünet?

Nagyon egyszerű oka van, miért volt olyan kevés Csontváry-tárlat az országban az elmúlt évtizedekben. 1973-ban létrejött a pécsi Csontváry Múzeum, ami állandó helyet ad a műveknek, amelyek egy részét, a nagy méretük miatt ráadásul nem olyan könnyű mozgatni, szállítani. Utoljára a Honvédelmi Minisztérium épületében, 2015-ben volt egy reprezentatív Csontváry-kiállítás, ahol ezek az óriási festmények is láthatók voltak, de az a tér, miliő talán kevésbé tudta kihozni a valódi értéküket. Hasonlóan az 1963-as, szépművészetis bemutatkozáshoz, amikor szintén nem ideális körülmények között, még a kinti márványcsarnokban állították ki a Csontváry-festményeket; annak az elsőségben volt inkább a revelatív ereje.

A Szépművészeti rekonstrukciójának részeként gyönyörűen rendbe hozott oszlopos csarnok révén most viszont végre rendelkezésre áll az a reprezentatív tér,

Hogy ez milyen sokat számít, már a rendezés közben is láttuk. A taorminai görög színház romjai, ami a Nemzeti Galéria állandó kiállításának része, ebben a közegben mintha kicserélődött volna.

De a nagy belmagasság, a falszín, a többi művel létrejött kontextus eredményeként szinte az összes kép új életre kel, és jobban kisugározza azt a belső energiát, hitet, amivel Csontváry festette őket. A kizárólag rá jellemző, a természetben rejlő misztikumot visszatükröző színek is még inkább érvényesülnek.

Önarckép, 1896–1902 között, olaj, vászon, 67 × 39 cm, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria (részlet)

Mondhatni, hogy a teljes életmű látható most itt?

Igen. Kilencvennyolc százalékban a pécsi múzeum, illetve a Nemzeti Galéria anyagából válogattunk. Magángyűjteményben elég kevés Csontváry-kép van, ezek közül kértünk még kölcsön néhányat, amelyek tematikailag illeszkednek a komoly életmű darabjaihoz, tehát a bibliai témakörhöz és a tengerparti képekhez is. Azt a törzsanyagot hangsúlyozzuk, amit maga Csontváry is dokumentált még életében, amikor a kiállításaihoz listákat, katalógust készített. A rendezés alapja a kronologikus rend, hiszen az ő esetében nincsenek újonnan felfedezett tematikák,

Mindezt megtámogatjuk az elmúlt időszak művészettörténeti kutatásaiból vett idézetekkel. Rengetegen foglalkoztak-foglalkoznak Csontváryval, sok érdekes, olykor akár egymásnak ellentmondó elmélet született az életével, művészetével kapcsolatban. Nekünk viszont az célunk, hogy túllépjünk a legendákon, és egy abszolút tárgyilagos, de rendkívül elegáns, a műveket, azok önértékét hangsúlyozó kiállítással álljunk a közönség elé.

Mégis, milyen elméletek voltak ezek? 

A legtöbb kutató fantáziáját természetesen Csontváry – főleg a bibliai vidékeken tett – utazásai izgatják. Vannak olyan elképzelések, miszerint a valóságban nem is járt ezeken a tájakon, hanem például képeslapok alapján festett. Mások úgy gondolják, hogy a helyek ihlette nagy méretű festmények már itthon, az emlékezetére hagyatkozva készültek. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni az igazat, mert maga Csontváry minderről részleteiben nem írt, a ránk maradt feljegyzései töredékesek, időnként elég ziláltak, maximum következtetéseket lehet levonni belőlük.

ha tisztában is lennénk mindezzel, önmagában nem vinne minket közelebb a megértésükhöz. Ahogyan az is teljesen mindegy, Csontváry minek a hatására kezdett el festeni. 

A köztudatban úgy él a történet, hogy egy semmiből érkező „égi szózat” volt a kiindulópont, amelyben egy hang azt mondta: „Te leszel a világ legnagyobb napútfestője. Nagyobb Raffaelnél”.

Miközben az is lehet, hogy valaki konkrétan megviccelte ilyesmivel. Bellák Gábor, akinek a tanulmánya benne van a mostani tárlat katalógusában, erre is talált utalásokat a Csontváry-örökséget az utókornak megmentő rokon, Gerlóczy Gedeon feljegyzéseiben. E szerint Werther János üzletében – Csontváry ott volt kereskedősegéd – tréfálták meg ezzel a felszólítással, hogy „belőled egyszer nagy festő lesz”. De ismétlem, a lényeg nem ez. Hanem a végeredmény. Hogy

csinált, szeretett volna kifejezni a vásznon.

Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban, 1907, olaj, vászon, 200 × 192 cm, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

A napút kifejezésről tudjuk, számára ez mit jelentett pontosan?

Nem igazán. Sokan a fogalmat plein airrel, azaz a szabadban való festéssel azonosítják. Ugyanakkor van egy konkrét jelentése is,

ennek a festői visszaadása inkább tűnik hihetőnek vele kapcsolatban.

Ez utóbbiban rejlik az ő egyedisége, ha úgy tetszik, különutassága is?

Részben. És hogy a saját korában szokatlan, univerzális gondolkodó volt. Az emberi életút irányának a megragadása foglalkoztatta. Azt kutatta, hogy a természet – aminek magától értetődő része az ember is – energiája, ősereje, nagysága milyen összefüggésben van a modern civilizációval. A természeti létünkből eredő energikusságunkhoz, nagyságunkhoz méltó, tudatos, értékes élet; Csontváry ebben hitt, és ennek felismerésére és megélésére szeretett volna sarkallni mindenkit a festményei, majd az írásai által. Ezért kereste nemcsak az elementáris természeti szépségeket, hanem azokat a történelmi helyszíneket is, amelyek az emberiség nagy tetteinek örök őrzői. Ma már ez a felfogás talán nem tűnik olyan szokatlannak, hiszen annyi stíluson túl vagyunk,

Nem véletlen, hogy a kortársai és egy jó ideig az utókor sem nagyon tudta hova tenni őt, a romantikus tájképfestők egy része dilettánsnak ítélte, később a naivak közé sorolták. Tényleg csak a nagyon értő szemek ismerték fel benne a zsenit. Többek között Vaszary János, aki szintén nagyon szabadon festő, a színekkel bátran kísérletező, intuitív figura volt. Ő megérezte Csontváryban az egyediséget, hogy nem követ semmilyen stílust, nem utánoz senkit, hanem saját magából hozza létre a rendkívüli kifejezőerővel bíró formákat, színeket, motívumokat.

Jajcei vízesés,1903, olaj, vászon, 96 × 152 cm, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Mindez szükségszerű magánnyal is járt?

Az biztos, hogy bár egyáltalán nem volt szegény, abszolút aszkétikus módon, szinte remeteként élt, a műtermébe nem nagyon engedett be senkit, a képeit sem akarta eladni. De ez talán ugyanolyan tudatos választása volt, mint amilyen tudatosan készült a festésre. Amikor 1880-ban megkapta azt a bizonyos sugallatot, onnantól kezdve mindent ennek szolgálatába állított. Önálló patikát nyitott például Gácson, mert tudta, hogy a nagy elhivatottsága valóra váltásához muszáj megteremtenie a biztos anyagi hátteret. És amikor a patika eljutott abba a stádiumba, hogy magától is jól működött, bérbe adta, hogy attól fogva – biztos jövedelem mellett – már csak a művészettel foglalkozhasson. Utána beiratkozott különböző festőiskolákba, majd amikor úgy érezte, nincs már hely, ahol újat tanulhatna, elkezdett utazni, hogy rátaláljon a nagy motívumára.

Amit aztán elég hamar meg is lelt, részben a Tátrában.

Igen, tulajdonképpen ez volt a kiinduló- és végpontja:

Mindenütt erre készült fel. Még Szicíliában is, ahol a Taorminánál ismerte fel, hogy az a nagy horizont és azok az óriási építmények szintén hozzásegítik ehhez nagy célhoz, életfeladathoz. 

A saját maga által szervezett kiállításai Párizsban, Berlinben, Budapesten ugyanakkor elég visszhangtalanok maradtak, 1909-ben, a Nápolyban készült Tengerparti sétalovaglás című képe után befejezte a festést is. Hogyan élt ezután?

Azzal kellett szembesülnie, hogy teljesen magára maradt. Járt azért a Japán kávéházba, művészek közé, de egzaltáltsága, furcsaságai, fura prófétikussága miatt nem igazán vették komolyan. Akkoriban kezdett írogatni is, az esszéiből felolvasásokat tartott, nem túl nagy sikerrel. Pedig szomjazta a visszajelzést, amit az is jól mutat, hogy amikor az Iparcsarnokban kiállítása volt, állítólag egész nap ott állt a festményei között, leste, kik jöttek el, és próbálta nekik elmagyarázni az elmagyarázhatatlan lényeget. 

Végül tényleg kicsit megzavarodva, egyedül és felfedezetlenül halt meg. Minek köszönhető, hogy ma mégis ismerjük a nevét, műveit?

Inkább kinek. Borzasztó nagy szerencse, és a kiállításban is emléket állítunk neki, hogy a már említett Gerlóczy Gedeon, aki szegről-végről rokona volt Csontvárynak, a festő halálakor valahogy odakeveredett a Fehérvári úti műterembe, ha jól emlékszem, fiatal építészként ő is műtermet keresett magának. A mai Bartók Béla úti Hadik-ház padlásterén rábukkant a porosodó vásznakra, és a hagyatéki árverésen nemcsak ezeket a nagy méretű képeket vette meg, hanem a rajzokat is. Később a család tulajdonában maradt néhány festmény szintén hozzá került, és évtizedeken át gondosan tárolta, óvta-védte az összes művet. Ő volt a kezdeményezője a pécsi Csontváry Múzeum létrehozásának is, miután az állam 1973-ban felvásárolta tőle a teljes gyűjteményt.

De ettől függetlenül is nagyon színes, különleges egyéniség volt. Nemrég jelent meg róla egy remek kötet az oldalági leszármazott Gerlóczy Gábor tollából, és egy dokumentumfilm is készült róla néhány éve, amelynek egy részlete a kiállításon is látható majd.

Az 1963-as nagy szépművészetis tárlat, vagyis Csontváry hazai felfedezése is egy az egyben az ő érdeme volt?

Voltak más előzmények is. 1922-ben Gerlóczy Gedeon barátja, a fiatal művészettörténész Lehel Ferenc, aki egyébként Gulácsyval is foglalkozott, írt egy kis monográfiát a Csontváryról; a műveit akkor fényképezték le először a kötet illusztrációjaként.  Aztán jött a már említett Vaszary, aki az 1930-as Ernst galériás Csontváry-kiállítást forszírozta, '36-ban pedig a Fränkel Szalonban mutatták be néhány képét. Köztük néhány akkoriban felfedezettet is, a gácsi patika padlásáról; Csontváry maga száműzte ide a fennkölt életműbe szerinte nem illő munkáit. Trianon után Gács a határon túlra került, a patika bérlője ezért Kecskemétre költözött, és szerencsére vitt magával mindent. 1945 után, a Fillér utcai pártirodában volt egy Csontváry-kiállítás, majd Párizsban és Brüsszelben.

Az 1958-as világkiállításon a Tengerparti sétalovaglás című képe nagydíjat nyert, és ez adta tulajdonképpen a végső lökést a ‘63-as nagy, hazai bemutatkozáshoz. Igaz, a műveket először Székesfehérvárra, a Csók István Képtárba vitték, tartva attól, hogy a szocialista realizmus kellős közepe után milyen fogadtatásuk lenne a fővárosban. Mint kiderült, felesleges volt az aggodalom.

de még Hruscsov felesége is, akit elvittek Fehérvárra megnézni, elismerően nyilatkozott róluk. Ezek után nem volt kérdés, hogy Budapesten is be kell mutatni mindezt. Hirtelen kinyílt egy kapu, megszületett többek közt Németh Lajos nagyon komoly, alapmű monográfiája, és beindult az azóta is tartó művészettörténeti feldolgozása.

Tengerparti sétalovaglás, 1909, olaj, vászon, 70 × 170 cm, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Milyen ma Csontváry ázsiója?

Az a néhány képe, amelyek még magántulajdonban vannak, a ritkaságuk miatt is nyilván, nagyon magas áron kelnek el. De ezekből tényleg alig akad néhány,

A mostani kiállítás egy valóban lezárt életmű tudományosan és a nagyközönség szempontjából is megnyugtató, megalapozott összegzése. Mindenfajta misztikus kombináció- és analízismentesen, a kánonba szervesen illeszkedve. Ez a célunk legalábbis. És hogy ily módon a művek a meséktől, kételyektől, legendáktól függetlenül, önmagukban adják meg azt a súlyt, értéket, minőséget, amit Csontváry a korát megelőző modern művészként kivívott magának.

Nyitókép: Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görög színház romjai, 1904–1905, olaj, vászon, 302 × 570 cm, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria