Mennydörgés, szerelem, felszín: ilyen lett az új Thor-film

Dudás Viktor írása

Előre bocsátom: én még jó filmet, amit Taika Waititi rendezett, nem láttam. Kétségtelen, a stílusa és a történetmesélési fordulatai a sajátos szélsőségeiről könnyen felismerhetők, de nem az én ízlésemnek valók. A filmjei erős remixek, amelyek gyakran áldozzák fel a sztori ívét pillanatnyi poénok, helyzetkomikumok megvalósításáért. A történetei kapcsán a legtöbbször azt érzem, jobb esetben mintha Roberto Begnini és Quentin Tarantino kivágott jeleneteiből Ron Howard próbálna valami menekülő változatot készíteni, ami próbálja megőrizni az eredeti elképzelés egyediségeit, miközben a stúdió fejesek elvárásainak is még éppen megfelel.

A Thor: Szerelem és mennydörgés filmje is hasonló műfaj-öszvér, amely a Marvel univerzum külsőségei között próbál egy szerelmi történetet elmesélni, de az eredmény igen silány, felszínes, üres.

Persze, kérdezhetnénk, miért is kell egy Marvel filmnek többet nyújtania a könnyed, egyszer nézhető szórakozásnál? A válaszom: ez esetben a téma okán. Persze a komoly témákról is lehet viccesen beszélni, számtalan példát tudunk mondani, ha kell, de felszínesen, a nézőt ostoba popcorn-pusztítónak nézve szerintem inkább sértő, mintsem hasznos.

és csak az időmre és a pénztárcám tartalmára raboltak rá ismert karakterekre alapozva, de cserébe semmi igazán emlékezetest nem nyújtottak. Nyomtak egy Thor-haknit.

A látvány hozza a kötelezőt, elvégre a Marvel adatbázisában már olyan elképesztő mennyiségű számítógép generálta díszlet, háttér, szörny és miegymás készült el az évek folyamán, hogy azok elé behelyezni bármilyen szereplőkkel egy új történetet szinte gyerekjáték.

De hogy ez mennyire nem könnyű feladat, azt most is megtapasztalhatjuk. Pontosabban a történet maga új, hiszen ez egy új fejezet, de a két főszereplő közötti viszonyt a High School Musical és a Miután-sorozat drámai mélységeit megidézve ábrázolja – igen, cinikus vagyok –, miközben a Marvel-univerzum legjobban sikerült gonoszával, Gorr-ral kell megküzdeniük a végső pusztulást elkerülendő.

A Thor-sorozat negyedik epizódjának rövid története a következő:

szeretné megtalálni a belső békét. A szuperhősködéstől való visszavonulása azonban rövidre sikerül, mivel a galaktikus gyilkos, Gorr, az Istenölő (Christian Bale) az istenek kiirtását tűzi ki céljául. A reá váró küzdelemhez Thor segítségül hívja Valkűr királyt (Tessa Thompson), Korgot (a kőember hangját eredetiben a rendező maga szolgáltatja) és volt barátnőjét, Jane Fostert (Natalie Portman), aki – Thor legnagyobb meglepetésére – képes használni a korábban az ő tulajdonát képező mágikus pörölyt, a Mjölnirt.

Ők együtt embert és istent próbáló kozmikus kalandra indulnak, hogy kiderítsék az Istenölő bosszújának rejtélyes okát, s megállítsák, amíg még nem késő. Az utazásuk alatt Thor és Jane a párkapcsolatuk (ragna)rögös alakulásának a terápiás-jellegű átbeszélését is végigkövethetjük, miközben két gigantikus kecske is elkíséri őket, akik sajátos „poén-források” már az első pillanattól – spoiler: nagyon nem azok, de legalább szörnyen idegesítőek! Ezen felül fontos szerep jut még a történetben minden istenek leghatalmasabbikának, Zeusz királynak is, akit túlsúlyos pojácaként Russell Crowe személyesít meg.

Az új Thor-film előzetese

Azt követően, hogy Waititi korábbi Marvel rendezését (Thor: Ragnarök) sokan a képregényuniverzum legjobb filmjének kiáltották ki – amit már akkor sem értettem –, jelentős elvárásokkal ültem be újra a moziba. Matt Reeves Batmanje után abban reménykedtem, a Portman és Hemsworth közötti viszonyt is sikerül a Pattinson-Krawitz kapcsolat bensőségességének a szintjéig emelni úgy, hogy előre tudható volt, Jane Foster karaktere egy sokkal jelentősebb személyes drámával kénytelen szembenézni, mint a DC hősei.

Ehhez képest amit kaptunk, annál még a Deadpoolban is hatásosabbra sikerült Wade drámai jelenete, amikor az orvos közli vele a megmásíthatatlant.

Az egész film alatt az volt az érzésem, mintha azt a változatot látnánk, amelyet a rendező a haverjainak egy buli vége felé, az üres üvegek erdejét kerülgetve mesélt el, amelyhez a forgatókönyvírók még hozzá se szagoltak és a stúdió sem adta rá még az áldását. A mennydörgés istenének a legnagyobb magánéleti kihívását, szerelmének elvesztését ostoba poénokkal elüthető rutinfeladattá silányítja, amely kapcsán többször is felmerült bennem: ha a rendezőnek a szerelmünk elvesztése kapcsán tényleg csak „ilyen gondolatok” jutnak az eszébe, akkor érzelmi analfabétának is titulálható.

A legdrámaibb pillanatokban olyan párkapcsolati „bölcseletek” sorjáznak a vásznon, amelyeket egy gimnáziumi alsó tagozatos Coelho-replika tanfolyam is legyárt a nagyszünetben. Azt már meg sem említem, hogy a sztori másik szálán a Gorr által elrabolt gyermekek kiszabadítása a küldetés, ahol végül Thor az Ovizsarut megidézve vezeti a csöppségeket győzelemre.

Chris Hemsworth továbbra is rutinból hozza a vicceskedő izompacsirtát, Natalie Portman pedig a szerelme sikeréért MINDENT feláldozni kész női karaktert, de cselekedeteik igazi tétje soha nem kap akkora hangsúlyt, hogy a néző akár egy pillanatra is komolyan vegye azok jelentőségét. A rendező által írt – amelybe besegített a piros betűs szolgáltatón futó Egy remek valaki filmet jegyző Jennifer Kaytin Robinson is – sztori túlságosan el van foglalva a helyzetkomikum adta lehetőségekkel, és neveletlen fingós gyerek poénokat eregetve rondít bele minden olyan lehetőségbe, amitől érdekes és lebilincselő lehetne a történet.

Már eleve az a felütés, hogy Thor otthona, Új Asgard egy sajátos Disneyland, ahol a korábbi hősök kedvükre kameózhatnak –

– erősen megkérdőjelezhető. Mindez akkor üti meg leginkább – alulról – a néhai csehszlovák tévéfilmek hangulatát, amikor a gyerekek csodálkozó szemmel az ablakok mögül nézik az utcákon hirtelen elkezdődött kaszabolást az árnylények és Thorék között. De a két kecske által, a szivárvány-úton suhanó vikinghajón zajló cselekmény és annak ábrázolása is képes lehet kiverni a kultúr-biztosítékot bármelyik egészséges esztétikai érzékkel megáldott nézőnél.

Christian Bale a főgonosz szerepében

A Marvel rajongók ettől még nyilván odáig lesznek a Frank Frazetta által inspirált látványtól, amit rutinból hoz a film, de a magam részéről csak az Istenek csarnokának a „díszleteit” tudom felidézni, mint szemet gyönyörködtető részletet.

Aki miatt valamennyire mégis emlékezetes a Thor-4,

Borzongatóan aljas és sovány – megint. Kopott, rongyos, egykor fehér volt köpenyét, amint a fejére húzza és sápadt zombi tekintetét megfejeli a CGI világító szemekkel, az egészen hátborzongató. Christian Bale ezúttal is rengeteg rosszindulatot és hideg számítással teli energiát vitt bele a szerepébe. Gesztusai, tekintete, hanghordozása rég látott erős gonoszt teremtettek, aki azért fordult az istenek ellen, mert azok a szárazság és éhínség következtében cserben hagyták kiszáradt bolygójukat, megfosztva őt szeretett lányától. Van apuka, aki nem tud azonosulni a szándékaival? A probléma a karakterével csak annyi, hogy a Marvel képregényekben megírt kiterjedt háttértörténetének felvázolására kísérletet sem tesz Waititi. Megelégszik annyival, hogy Gorrt egy dühödt őrültnek mutatja, aki a sokadjára újra-hasznosított Guns N' Roses örökbecsű riffjeire azt abizonyos kardot forgatva tör világuralomra.

A Thor: Mennydörgés és szerelem egy elszalasztott lehetőség. A legújabb Batman nyomdokában haladva megszólíthatta és szórakoztathatta volna a már felnőtt Marvel közönséget (is) egy tartalmas kalandfilmmel, de ehelyett megelégedett azzal, hogy a drámai beszélgetéshez leülni készülő szereplők székére fingópárnát rakott és hagyta őket ráülni.

Ha a rendező a 2025-re beharangozott Star Wars-történetét is ebben a szellemben akarja elkészíteni, akkor sok értelmes jóra ne számítsunk. Azt gondolom,

Az már csak külön hab a tortán, hogy a filmnek legalább két külön vége van. Mivel már Batman megküzdött Superman ellen, Godzilla Kong ellen, mind két esetben busás hasznot hozva, most jön majd Thor Herkules ellen. Feltételezem a szuper csavar az lesz a sztoriban, hogy a #metoo mozgalomnak is teret adva Frigga, vagy ha az eredeti mítoszt vesszük alapul, Jörd és Alkméné fogja elmesélni. Jaujj, de izgi lesz. Már alig várom. (Nem.)

A végére még annyi: csak nekem tűnt fel, hogy a frissen bemutatott Marvel-filmek főszereplői látványosan elkezdték ajánlgatni magukat az Univerzum más fejezeteibe? Natalie Portman például a Mennydörgés premierje alkalmával azt nyilatkozta, szívesen összeállna Marvel Kapitánnyal, ami akár még tényleg be is következhet. Látom magam előtt a Szex és New York-light cukiskodást a Marvel-univerzumban a’la Taika, amint a hölgyek két világmindenséget megmentő küzdelem között a sminkekről és a Multiverzumban körülményes shoppingolásról értekeznek termékelhelyezéssel gazdagon.

Tessa Thompson szintén a premieren azt fejtegette, mekkora királyság lenne, ha szuperhős alteregója felbukkanhatna a Fekete Párduc világában, és ő mennyire jól tudná hozni a wakandai feelinget.

Nem gondolnám, hogy itt a sztárok magánakciójáról beszélhetünk. Sokkal sanszosabb a rajongók reakcióinak a felmérése a producerek részéről. Ha a kommentfelhők lelkesednek az így feldobott ötletek iránt, az a várható bevételek meghatározásában nagyban a segítségükre lehet.