A próféta hangja – 90 éve született Latinovits Zoltán

Valentinyi Pál írása

A jelenlét maga. Röviden, a hozzá illő enigmatikussággal és sűrűséggel így lehet a ma kilencven éve született Latinovits Zoltán személyét és egyben művészetét összefoglalni. Merthogy a kettőt nagyon nehéz az esetében elválasztani egymástól, legalábbis az őt övező legendák éppannyira nem engedik, mint filmszerepei vagy a versmondásait rögzítő felvételek.

Gyakran kerül elő a személyiségét vizsgáló írásokban a „próféta” szó. Az ellentmondást nem tűrő, valami földöntúli igazság nyelvén beszélő színész meg nem értettségét próbálják ezzel a szóval palackba zárni, egyszersmind feloldozást nyerni amiatt, hogy korai haláláért valamilyen vékony felelősségréteg rakódott a színházi világra. Mintha elestünk volna attól, hogy többet kapjunk tőle és belőle, mint amennyit adhatott volna még. Veszprémi rendezései magukban tartogatták a reneszánsz művész kibontakozásának lehetőségét, de az irigyek hamar elcsapatták Latinovitsot az alkotástól. 

Amikor Kassák Lajos költői énjévé változott, ellenállhatatlanul mondta fel annak A ló meghal a madarak kirepülnek című szabadversét. Így dörögte: „az a legboldogabb akinek kifordítható a bőre / mert ki is nézhetne túl önmagán”. Latinovits ugyanakkor tudta, milyen önmagán túl is nézni, felvállalt szerepek tucatjain keresztül bizonyította ezt: Szentirmay Rudolf, Szindbád, a civilruhás nyomozó, Wavra, Bátky János, Karinthy Frigyes vagy éppen az Őrnagy úr. Mégsem lehetett őt a legboldogabbnak nevezni semmilyen körülmények között, sokkal inkább a leghitelesebbnek, a legnagyobb színészi kockázatot vállaló férfinak. 

a prófétálás különös módjává, ami a korszellemmel egy metafizikai szinten száll szembe, és egzisztenciális tétet helyez egy túlságosan is szakmaivá vált játszmába. Ma is bevett és divatos elképzelés szerint sértetlenül lehet és kell megúszni minden fellépést, a színész belseje maradjon intakt, ne érintse meg őt igazán az eljátszott karakter világa. Ezt a ki nem mondott maximát nem osztotta Latinovits, erről tulajdon játéka tanúskodik az utókornak. A színművészetet nem lehet lélek nélkül művelni, az nem kőműveskedés. A lélek jelenlevő ragyogása kell hozzá, ami átsüt a beállításokon, a jelmezeken, a kellékeken, vagyis mindenen, ami művi. A színészet ugyanis szemfényvesztéssé, puszta hazugsággá válik, ha nincs a színész játéka mögött fedezet.

Színészi jelenlétének legfontosabb bizonyítéka a Szindbád. A magyar film e korszakalkotó darabja számos csillag ritka együttállásából született meg, amelyben tökéletes otthonossággal alakította Krúdy ábrándos figuráját. Az egyik csillag maga a rendező, Huszárik Zoltán volt, „szalámizó módszere” – így hívta Latinovits egy helyütt azt a módot, ahogyan a Szindbád-történeteket feldarabolta és betöltötte érzetekben gazdag filmjébe – poétikus erővel növelte meg a karakter súlyát. E karakter bőrébe csakis olyan színész léphetett be, aki jelentését megérti és meg is tudja tölteni élettel. Szindbádot Latinovits játéka nélkül ma már aligha lehet elgondolni, mondatai a színész hangján hallatszódnak, a szangvinikus szentenciák éppúgy, mint a tragikusak. „Melléütök a szegnek”, mondja életére visszatekintve Szindbád, a képernyőn pedig az öregedővé, kiégetté maszkírozott színészt látjuk.

A Jónás imájával vagy az Esti kérdéssel Babits mélabús filozofikusságát éppolyan valóságosan jelenítette meg, mint az Eszmélettel vagy a Mamával József Attila zsenijét, és akkor Ady pergő indulatát még meg sem említettük. Latinovits nem verseket, hanem költőket mondott, átlényegült a verset író alkotóvá, és egyfajta médiumként az ő karakterüket sugározta szerteszét. A vers tehát több mint szöveg, a vers címe felett ott hever az alkotó névjegye is, akit a versmondónak le kell tennie akkor, amikor előadja a művet, hogy ne üres, iskolai szavalatot mondjon. Ez a hozzáállás is megkülönbözteti a szakmunkát a hivatásként elgondolt színművészettől.

Latinovits sokoldalúságának felszínre hozatalával szemben többször is nagy erők kerekedtek: a hatalom maga, lelkének betegségei és az idő. Nem lehet felmérni, hogy mivel és mennyivel lenne ma gazdagabb a magyar kultúra, ha kellő teret és támogatást kapott volna terveihez. Bár mindenki elsősorban színészként ismeri, az írást mégis mindennél többre tartotta. Hogy Ködszurkáló című kötetét csak megcsonkítva adták ki, súlyos sebet ejtett rajta, pedig szenvedélyesen érvel benne a magyar színház jobbításáért.

Impulzív életművét 44 éves korában zárta le a halál. Hogy pontosan miként, arról a saját lelkiismeretével vívó utókor mindmáig találgat. A megváltoztathatatlanon semmilyen elmélet sem tud módosítani, fájdalmasan, idejekorán és méltatlanul veszítette el a nemzet Latinovits Zoltánt, akit életében sokkal kevésbé tudott értékelni, mint halálában.