Egy világ vége? – Sarkozy volt tanácsadója az ellenkultúra forradalmáról

Egy világ vége (La fin d’un monde) címmel jelentetett meg nemrégiben esszét Patrick Buisson francia politológus, újságírója, Nicolas Sarkozy volt tanácsadója.

Buisson az 1960-1975 közötti időszakot elemezve mutat rá arra, milyen mélyreható változások vezettek ekkoriban egy új kultúra és egy új embertípus megjelenéséhez, konklúziója felől pedig már a könyv címlapja sem hagy kétséget: régen minden jobb volt! Buisson az esszé fő megállapításairól a L’Express havilapnak adott interjút.

A televízió volt a népátnevelésnek is tekinthető kulturális forradalom fő vektora – szögezi le az interjú elején Buisson. A hatvanas évek végén tíz francia háztartásból hatban már volt tévékészülék, ami véget vetett a családi beszélgetéseknek.

Buisson rámutat: a közvélekedés úgy tartja, hogy ebben az időszakban a francia televízió a gaullista hatalom szoros irányítása alatt volt, ám ez tévedés. Elég csak belepillantani a korabeli magazinműsorokba, tévéfilmekbe, melyek ideológiai homogenitása feltűnő. Az audiovizuális teret olyan kommunista rendezők uralták, mint Lorenzi, Bluwal vagy Sangla, s más-más formában, de mindegyikőjük ugyanazt az emancipáló, progresszista üzenetet igyekezett eljuttatni a nézőkhöz.

amely egészen odáig a közvetítő szerepét töltötte be a belső és a külső világ között. Az új viselkedésnormák népszerűsítésével újfajta társadalmi konformitást erőltettek az emberekre, ennek pedig soha nem látott hatékonyságú eszköze volt a tévé – véli.

Ugyanebben az időben jelent meg a tranzisztoros rádió a kamaszok szobáiban, akiknek így már nem kellett a család többi tagjához alkalmazkodniuk, a maguk ízlésének megfelelő műsorokat hallgathattak. A tranzisztoros rádió egyszerre volt eszköze annak, hogy egyneműsítsék az ifjúság szociokulturális gyakorlatait, s hogy az üzletet bejuttassák a család legbensőbb életébe. A fiatalok a nekik szánt termékek (lemezek, ruhák, lapok) megvásárlásával hivalkodóan szembementek az apai tekintéllyel, ám éppen azt a zsebpénzt költötték, amiket a szülők egyre bőkezűbben kezdtek osztogatni a gyerekeknek.

Patrick Buisson elmondja: fiatalként ösztönösen érezte, hogy a Salut les copains című popzenei rádióműsor által közvetített rockkultúra és a James Dean-féle figurák köré szerveződő lázadásmitológia a kollektív elbutítást célozza – pontosabban fogalmazva:

„Az ödipuszi kamasz terméketlen dühét a piac által közvetlenül kiaknázható életmóddá konvertálni, elérni, hogy a fiatalok az új piaci rendnek való alávetettségüket ne elidegenedésként, hanem a mindenáron való lázadás társadalmilag legjutalmazóbb módjaként éljék meg.” Buisson kijelenti: a francia sanzon, Ferré, Brassens és Anne Sylvestre rajongójaként viszolyog attól a „lobotomizációtól”, amit amerikai szubkultúrákon keresztül végeznek a fiatalokon.

Az interjúkészítő felveti: Buisson könyvét olvasva az a benyomásunk, hogy a hatvanas évek új kulturájával szembeállított régi paraszti világ idilli volt. Márpedig ahogyan Jules Renard is megmondta, a vidéki életről a városban írják a legszebb sorokat. 

A politológus aláhúzza: nem fantáziál valamiféle sosem létezett Árkádiáról, és pontosan tudja, hogy a földművesek élete mennyire küzdelmes volt. Ő csupán azt kívánja megmutatni, hogy mennyire paradox természetű a haladás, ami sokszor kiüresíti önnön pozitív eredményeit. A világháború után a Jeunesse agricole chrétienne nevű katolikus parasztszervezet aktivistái a földművelés modernizációját hirdették, amivel könnyebbé válhat a parasztok helyzete, s a vallástalanodást is megfékezhetik. Ehhez képest huszonöt év alatt ötmillió munkahely szűnt meg a szektorban,

Olybá tűnt, a paraszti életmódhoz szorosan kapcsolódó értékek, mint a szolidaritás, a kölcsönös segítségnyújtás, örökre eltűntek. A 2020-as év pozitív fejleménye volt, hogy ezek a meghaladottnak tűnő értékek az első karantén alatt visszatértek, ezek mellett álltak ki a franciák, amikor esténként megtapsolták az egészségügyi dolgozókat. „Mindez tökéletes ellentéte annak, ami a győztesek világában, a Macron-féle startup-nemzetben irányelvnek számít” – hangsúlyozza Buisson.

Az újságíró ezután a fogamzásgátló tablettát legalizáló 1967-es Neuwirth-törvényre tér ki. A politológus kifejti: sohasem értette, hogy a majdnem kizárólag férfiakból álló nemzetgyűlés hogyan szavazhatta meg ezt a törvényt, ami a férfiakat megfosztja biológiai szerepüktől. Idézi Michel Clouscard marxista filozófus véleményét, mely szerint

A törvény tehát a férfihatalom csele lenne, hogy megszabaduljon minden kötelezettségtől a nők irányában. „Bárhogy is legyen, a férfi fogamzásgátló tabletta továbbra is várat magára” – jegyzi meg Buisson. Egyértelműnek látja, hogy a szexuális felszabadulás hathatósan hozzájárult a kereszténység által eladdig szentnek tartott női test tárgyiasításához és üzleti kizsákmányolásához. Az 1975-ös év jelképes asszonya nem az abortuszt legalizáló törvény szerzője, Simone Veil volt, hanem Sylvia Krestel, az Emmanuelle című erotikus film főszereplője, ami majdnem kilencmillió nézőt vonzott a mozikba.

Buisson rendkívül kritikus a katolikus egyházban lezajlott változásokkal szemben is. A haladók sokáig külső tényezőkkel magyarázták a franciaországi vallásgyakorlás bezuhanását, nehogy kritika érje a II. vatikáni zsinat döntéseit. A politológus viszont úgy látja, nagyon is az egyházon belüli folyamatok voltak az okai annak, hogy tömegek fordítottak hátat a vallásnak. Az alsóbb néposztályokat, amelyek a vallásosság hagyományos formáihoz ragaszkodtak, valósággal távozásra kényszerítette az egyházból a kispolgári sorból származó új papság, amely intellektuálisabb alapokra kívánta helyezni a hitéletet. A városi, művelt rétegek vallási értékei és a paraszti világ ritualista „pogánysága” közötti ellentét mindig is meghatározó volt a kereszténységben, de különösen élessé vált akkor, amikor a II. vatikáni zsinat szellemében eljáró papság a vallásgyakorlás rituális formáinak rovására brutálisan erőltetni kezdte a maga racionalizmusát. Ebben a kisemberekkel szembeni „osztályreflex” is megnyilvánult.

„Szembesülve azzal a szakadékkal, ami az új, fogyasztói gazdaság és az evilági örömökről való lemondásra alapozott keresztény áldozati szellem között nyílt, a zsinatnak lelki lázadást kellett volna hirdetni a materialista elidegenedéssel szemben, legyen szó kapitalizmusról vagy szocializmusról akár. Ehelyett úgy döntöttek, hogy párbeszédet kezdeményeznek a világgal” – mutat rá Buisson. Azzal, hogy lealacsonyította a szentség vertikalitását és a spirituális elvárások szintjét a korszellemhez igazította,

amely a hiedelmek piacán a Georges Perec által leírt „dolgok” új vallásával versenyez.

Buisson fontosnak tartja a halálhoz való viszonyulás problémáját is. Miután egyre kevesebben hisznek a túlvilágban, a halál kérdése obszcénnek érződik – az amúgy minden tabut ledöntő világban a halál vált a legfőbb tabuvá. A hatvanas években a filmekben látható „spektákulumhalál” túltermelése teremtette meg a feltételeit annak, hogy az emberek hétköznapi életéből eltűnjön az elmúlás kérdése. A kamera feltalálta a közvetett, kollektíven fogyasztható, Vladimir Jankélévitch szavával: „első szám harmadik személyű” halált, így pedig megfeledkezünk a természetes, közönséges halálról, ami az emberi létezés törvénye. Ide kapcsolódik a hamvasztás jelensége is, ami Franciaországban egy Simone Veil által aláírt rendelet nyomán kezdett elterjedni: az ősidők óta a halál allegorikus figurájaként felfogott csontváz eltüntetése remekül illeszkedik abba a globális projektbe, ami el kívánja törölni életünkben a halál minden jelét.

– mondja Buisson.  Látjuk, hová vezetett a világ Max Weber-i értelemben vett varázstalanítása: semmiféle eszközzel nem rendelkezünk ahhoz, hogy megfékezzük a végességünkkel kapcsolatos szorongást. Az emberi civilizáció a halottak eltemetésének rítusával kezdődött időszámításunk előtt százezer éve: az ember a halál biológiai eseményét spirituális eseménnyé változtatta. Mi éppen fordított úton járunk: a nyugdíjasotthonokban haldoklók magányossága, a Covid-halottaknak kijáró minimális tiszteletadás a halál módszeres elrejtésének példái, annak az elrejtésnek, ami egy új emberiség történetét nyitja meg.

Patrick Buisson nemrégiben a liberális-konzervatív Luc Ferryvel vitázva a Figaro hasábjain is kifejtette nézeteit. Itt arról beszélt, hogy az igazi nagy felcserélés, amiből minden más fakad, nem más, mint az emberek poszt-emberekkel való felcserélése, a homo religiosus felváltása a homo oeconomicusszal, az egydimenziós, fogyasztói és birtoklói voltára redukált emberrel. 

A baby-boom nemzedék által kirobbantott kispolgári forradalom egyrészt a tömeges iskoláztatásból, másrészt a várható élettartam növekedéséből született. A hatvanas évek nemzedéke a halhatatlanság, az általános gazdagodás, a világ uralásának prométheuszi álmát dédelgette. Az „én erőinek felszabadulása” (Paul Yonnet) lebomlasztotta a régi katolikus kultúrát, a kamaszkor éretlen viselkedését pedig a piaci ideológia által intézményesített életmódként rögzítette.

„A boomerek nagy győzelmét jelenti az, hogy a saját ökoszisztémájuk fenntartását sikerült ötven éven át az ország kormányzásának fő kérdésévé tenni” – fogalmaz.

1968 májusa szerinte egy lényegi ponton mindenképpen kapcsolódik az 18. századi felvilágosodáshoz, ez pedig nem más, mint a szülői tekintély elutasítása. A '68 által megkezdett korszak azonban végéhez közeledik, mint azt mutatja a tény, hogy a lakosság többsége szimpatizál a multikulturális társadalom veszélyeire nyílt levélben figyelmeztető katonákkal. „Cohn-Bendit meghalt, és még csak nem is tud róla” – jelenti ki Buisson.