„Mint nyári patakban a piócák, úgy tapadnak rám!" – Gável András a Mandinernek

Libsi dolog a keresztény könnyűzene?
Egy zenei műfaj önmagában véve nem nevezhető se „libsi”-nek, se sátáninak. A popzene ma már köznyelv, amit mindenki ért, még az az egyházzenész is, aki a szentmise végeztével, hazafelé menet Deep Purple-t hallgat az autójában. Egy univerzális zenei nyelvről beszélünk tehát, amely képes lehet – sőt, nemcsak lehet, hanem bizonyítottan képes is – arra, hogy méltóképpen szolgálja a szent szövegeket. Ettől pedig megszentelődik. A popzenének megvan a saját esztétikai, művészi értéke, szabályokkal rendelkezik – ha ezeknek nem felel meg, akkor persze alkalmatlanná válik a feladatára. Nyilván a liturgikusra is.

Ez így nagyon egyszerűnek hangzik. De akkor miért kell naponta harcolnod az igazadért?
Fogalmam sincs, miért jó sokaknak, hogy állandóan vitáznak velem, illetve úgy általában velünk, keresztény könnyűzenészekkel. Én az ő helyükben magasról lesajnálnám az olyan fazonokat, mint amilyen én vagyok. De ők nem ezt teszik: mint nyári patakban a piócák, úgy tapadnak rám, szinte élet-halál kérdést csinálnak ebből az egészből. De talán épp azért nem tudnak figyelmen kívül hagyni bennünket, mert Jézus-szagunk van. Megérezték az élő kapcsolatunkat Istennel. Mindenesetre nem kellene túl sok energiát fecsérelni ezekre a villongásokra, hiszen akár közös erővel is védhetnénk a közösségeinket, családjainkat a rájuk leselkedő súlyos veszélyektől. A keresztény könnyűzene fél évszázada oltalmazza a szentet az ártó ideológiákkal szemben! Megnyugtatok mindenkit:

Szereted a gregoriánt?
Nagyon szeretem! Sőt azt gondolom, hogy a keresztény könnyűzenében pontosan ugyanazzal a lelkülettel kell részt venni, mint a gregorián muzsikálásban. Nagy a baj, ha a lényeg tekintetében különbség van a két stílus képviselői között, ha tehát – mondjuk – egy katolikus könnyűzenész kevésbé, vagy „pongyolább módon” imádja és dicsőíti Istent.

Gyerekkorodtól kezdve énekesi pályára vágytál?
Dehogy! Csak éldegéltem, mint egy átlagos kisfiú, bár kristálytiszta hangom volt – azt mondták. Gyakran igyekeztem meglógni az énekkaros kötelezettségek elől, nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az éneklésnek. Ugyanakkor olyan plébániához tartoztunk, ahol kifejezetten pezsgő zenei élet zajlott, volt ott szkóla, Dobszay László és Sillye Jenő, szóval már gyerekként az egyházi zene összes formájával találkoztam. Aztán Jenő felfedezett bennünket Gellért öcsémmel, és vitt minket magával mindenfelé; szó szerint bejártuk az országot, rengeteg papot és zenészt megismertünk. Ez egy nagyon intenzív időszak volt. Ha nagy ritkán úgy alakult, hogy hétvégén nem utaztunk sehová, rögtön komoly hiányérzetem támadt. Szinte elvonási tüneteket éreztem.

Pap sosem akartál lenni?
Az általános iskolában még mondogattam, hogy pap leszek, de aztán eleresztettem ezt a dolgot.

Nagyon eleresztetted, ugyanis hétgyermekes édesapa lett belőled. A legidősebb bátyádat, Henriket viszont pappá szentelték. Ő mit szólt a zenészi ambícióitokhoz? És az Eucharist névhez?
Henrik eleinte úgy látta, hogy „ezzel a zenélgetéssel" szimplán elpazaroljuk a fiatalságunkat. Akkor még senki se tudta, mi lehet ebből, merrefelé is haladunk pontosan; annyi érződött, hogy az életünk kétharmadát a zenélés viszi el. A Testvérek, majd a Gável Testvérek zenekar idején már tisztult a kép, de valami mégse stimmelt. Ekkor egy kedves nővér azt mondta nekünk: „Nagyon tetszik az Úrnak, amit csináltok, de vajon mi lenne, ha egészen odaadnátok magatokat Őneki?" Úgyhogy elkezdtünk keresni egy olyan nevet, amiben mi magunk már nem vagyunk benne – így jött végül az Eucharist. Később adódtak ebből félreértések, például

Mi viszont azóta is, bármennyit gondolkodunk, mindig oda lyukadunk ki, hogy nem tévedtünk: az Úr azt kérte, hogy adjuk magunkat neki, és mi odaadtuk.

Beilleszthető egyáltalán a kkz a könnyűzenei stílusok közé? Vagy ez valami merőben más, minden egyébtől elkülönülő megszólalási mód?
Az biztos, hogy a keresztény vagy dicsőítő muzsikálás nagyon az előadás jelen idejéhez kötött; akkor működik, ha éles helyzetben is működik, vagyis ha Isten megadja hozzá a kegyelmet. Máskülönben nem. Ugyanakkor ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a keresztény könnyűzene bármilyen szinten nélkülözhetné a szakmaiságot. „A kegyelem a természetre épül” – fülsértően rossz zenén természetesen nem tud „megtelepedni” Isten kegyelme.

Egy keresztény könnyűzenész, Andelic Jonathan nemrég bejutott A Dal döntőjébe. Nagy volt az öröm kkz-s körökben?
Nagyon tanulságos volt látni, hogyan működik egy keresztény könnyűzenei produkció a nagy nyilvánosság előtt. Csak hát azt érzem, hogy a dal sikere nem annyira magának a szerzeménynek vagy Jonatánnak volt köszönhető: kicsit mintha azért szavaztak volna rá olyan sokan, mert „Istenről szól”.

De hát ez jó, nem?
Jó, persze! Ugyanakkor azt is észre kell venni, hogy ez mintegy kitakarja a dal konkrét minőségét. Ha pusztán azért szeretem az adott dalt, mert úgy vélem, hogy „Istenről szól”, akkor a minősége jóval kevésbé érvényesül, mintegy háttérbe szorul.

Most ezzel azt mondod, hogy nem tartod Andelic Jonathan produkcióját elég színvonalasnak?
Szerintem sokszor ott rontjuk el, hogy azt mondjuk, ha valami jámbor, lelki, Istenről szól, akkor a többi már mindegy is. Ez nem így működik: a kenyér- és halszaporításhoz is össze kellett gyűjteni a rendelkezésre álló összes halat és kenyeret! Én végig Jotára szavaztam, rengeteg sms-t küldtem, pedig volt olyan produkció, ami zeneileg sokkal jobban tetszett. Különben ez a jelenség a nemzeti érzület síkján is megjelent. Ugyanis nemzeti érzelmű dal is volt a mezőnyben. Ez érdekes!

Gondolom, ez nálad nem kérdés.
Így van, nem kérdés. Torz minden olyan helyzet, amelyben a hazaszeretet a hit fölé kerekedik. Nem ez a sorrend. Ez így teljesen helytelen. A kereszténység nem lehet máz, mert Isten felett soha nem állhat semmi; Ő mindenek Teremtője, természetesen a nemzeteké is. Az, hogy szeretnék jó magyar lenni, számomra abból következik, hogy engem Isten ide, Magyarországra teremtett. Azt akarja, hogy jó magyar legyek. Egyébként meggyőződésem, hogy az éneklés eleve önmagában rejti az Isteni távlatot. Amiből persze annál több érződik, minél inkább Istenről szól a dal a felszínen is. De minden énekhang mélyén ott van Isten. Valahol minden zene transzcendens.

A death metal is?
Ez extremitás, de amúgy igen, szerintem csírájában, maradványszerűen, a legmélyén még abban is ott van a természetfeletti. Mert minden muzsikában ott van. De a lényeg az, hogy amint (jogosan!) elválasztjuk a kkz-t a többi zenétől, érdemes rögtön össze is kapcsolnunk velük.

Ha már death metal: sokan azt mondják, hogy rendben, virágozzék minden virág, legyen keresztény könnyűzene – de ne vegyen részt a liturgiában. Honnan ez a vágy, hogy elmozduljatok „a tábortűz mellől", és bemenjetek a templomba?
Természetesen nem vagyok rá méltó, ahogyan a kkz és annak egyik művelője sem az, hogy Isten elé álljak, és ott zenéljek. Csakhogy senki se méltó erre, az orgonazene meg a gregoriánt játszó muzsikus sem. Isten mégis azt kéri, hogy álljunk elé és dicsérjük Őt – mindig úgy, ahogyan éppen képesek vagyunk rá. Vajon amikor tornacipőben vagyok, akkor nem kell dicsőítenem Istent?

Ez végső soron nem a hit „elszubjektívkodása”? Mert bár érezhetem úgy, hogy szeretem Istent, ettől még nem feltétlenül vannak meg a nyilvános dicsérethez szükséges eszközeim. A szeretetem lehet teljesen valóságos, komoly lelki hasznom származhat belőle – a liturgia viszont objektíve, mindenki számára és örökké szép.
Nekem az a benyomásom, hogy a tradicionalisták, akik néha egészen durván követelik, hogy tűnjön már el a gitár a templomból, valójában olyan emberek, akik nem harcolják meg a maguk harcait. Mintha túlságosan is arra hagyatkoznának, hogy majd a keretek, a merev struktúrák megtartják őket. Fontosak a keretek, persze, nem lehet a hitünk tartalmaival akármit megcsinálni. De azért az nem baj, ha a lényegre összpontosítunk.

persze, ismétlem, a kellő szakmai színvonalllal párosulva.

Publicistaként is működsz, rendszeresen elmondod a véleményedet fontos társadalmi kérdésekről. Gyakran megtalálnak az ilyen szövegeid miatt?
A feleségem azt szokta mondani, hogy András, te bármit írsz, az kiveri a biztosítékot. Vagy ennél a tábornál, vagy annál... Pedig nem célom a polgárpukkasztás.

Azért sokszor nagyon erősen fogalmazol. A március 15-e alkalmából írt jegyzetedben például rögtön így indítasz: „Miközben itthon minden trikolórba öltözik, én annak próbáltam utánajárni – leginkább önmagamban –, hogy honnan származik az a zsigeri feszültség, amikor a visszatérő refrént meghallom: esküszünk, esküszünk… Eddig azt hittem, jó magyar vagyok. És mégis: hazafias érzületem miatt most a keresztény hitemet érzem veszélyben."
Oké, de mi értelme lenne nem erősen fogalmazni? Soha nem szerettem az ilyen „van aki így gondolja, és az jó, van aki meg úgy, és az is jó” jellegű hozzáállásokat. Ez a felfogás nem érvényes az el nem múló értékek esetében. Sokan megtalálnak a nemzet és a kereszténység viszonyáról szóló írásaim miatt. Pedig, még egyszer mondom, képtelenség jó magyarnak lenni, ha nem éljük az életünket Istennel. Ebből csak valamiféle pogányság lesz már megint. Amit amúgy nagy veszélynek érzek jelenleg. Most nagyon kényelmes dolog Magyarországon élni, nem kell szégyellni magunkat amiatt, hogy keresztények vagyunk, satöbbi. Amiért én hálás is vagyok!

Ez így nagyon nem jó. A kereszténység sok jobboldali embernél csak szimpla máz. Gyakran megkapom tőlük, hogy jaj, András, nem lehet mindent ennek (mármint a kereszténységnek) a fényében látni, ez túlzás... Nos, én erre azt mondom: dehogy túlzás!

Nyitókép: Földházi Árpád