Hass, alkoss, gyarapíts! Ne pedig leszólj, rombolj, szegényíts!

„Egészen biztosan kevesebbszer jártam a Karmelitában, mint az új miniszterelnök. A dolgozószobában soha, a kormány üléstermében sem, csak a reprezentációs teraszon. De ha a diktátor Kádár parlamenti széke jó, a demokratikus Orbán irodája is legyen az. Ha a Karmelita luxus, akkor mi a Sándor palota vagy a Parlament? Egyáltalán: a kolostor palotát jelent-e, a puritánnak pedig szinonímája-e a luxus?

Kezdjük el!

Ha Kádár János miniszterelnöki (!) bársonyszékébe a Parlamentben leülni nem gond, demokratikus utódokéval, pl. Orbán Viktoréval mi lenne? Mindenhol valakinek a nyomába lépünk: azon az országgyűlési pulpituson Apró Antal is ott csücsült, mit sem sejtve Forsthoffer Ágnesről. 

Ha az új miniszterelnök szerint gyönyörű (lett) a Kossuth-tér, akkor a Vár is az. Ugyanaz a gondosság vette kézbe az elmúlt 16 évben. Ha a Szabad György irodaház az, akkor a Karmelita és a többi is. Az Operaházat a nyilas pribék Sámy Zoltán is igazgatta, de engem nem ő érdekel, hanem az intézmény, tehát nem törölgetem semmilyen kilincsről a keze nyomát, drága az idő és inkább dolgozni kell.

Na szóval. 

Amikor néhány éve a Karmeliták c. szépséges operáját játszottuk az élete nagy katolikus fordulatában létezett Francis Poulencnek, a 16 hitéhez és viseletéhez hű apáca története mélyen belém égett. A jakobinus önkény csúcsán végezték ki őket, a compiegne-i rendház nővéreit. (Bizony, itt más történelmi allúziók is bevillannak, pl. egy vasúti kocsi.)

Ugyanabban az évben indult a karmelita kolostor legújabb átépítése Budán. Ahhoz az épülethez is fűznek dolgok. Aki zenész, azt felvillanyozza, hogy Beethoven ott adta egyetlen magyarországi nyilvános koncertjét: nos, a Mester most is pompásat zongorázhatna itt, a dísztelen, de igen alkalmassá tett belső színházi térben - jövőre Beethoven halál-bicentenárium, ugye.

A valahai kápolna, az egykori Várszínház évtizedekig működött az Operaház kamara játszóhelyeként is (bizony, volt olyan esztendő, amikor egyszerre volt “mienk” az Operaház, a mai Erkel Színház, a néhai Várszínház, a mai Margitszigeti Szabadtéri Színpad és az Állatkerti Színpad is!), pl. Mozart Così fan tuttéját száz éve biztos ott vittük volna premierre tegnap, mint eleink, nem pedig a MÁV Északi Főműhelyében, ahol akkoriban még 96 gőzmozdonyt javítottak egyszerre. A Várszínházban aztán magam is felléptem, Monteverdi-operát játszottunk benne. Ma már azt nemigen lehetne, de született rá másik tér, pont’ az Eiffel, amely ugyancsak 2017 és 2021 között épült ki a számunkra.

Mert láthatólag változnak az idők. 

A Karmelitában mint a magyar kormányzás központjában 2020 során jártam párszor, a Nemzeti Kulturális Tanács első ülésein, illetve később néhány protokolláris alkalommal, pl. a 2022-es kormány megalakulásának koccintásán, ahol nemcsak Csák Jánossal mosolyogtunk össze mit sem sejtve a jövőről, hanem bizony, Magyar Péterrel is. Nem emlékszem, hogy bárki bírálta volna valaha a Karmelita luxusát, mert bár dinamikus a viszonyunk Zoboki Gáborral, azt komolyan senki se mondhatja, én se, hogy a tervező legjobb épületének, a csupasz fehér falak és a dísztelen fa nyílászárók világának bármi köze volna, mondjuk, a szomszédos Sándor palota pazar enteriőrjéhez. Az aztán tényleg a barokk fényűzés maga, de műemléki, és egy ezeréves ország adjon magára, ha az állam feje, a elnök ott dolgozik. Csak Medgyessy Péteren múlt, hogy nem a miniszterelnökök rezidenciája lett újra: akkor vajon miféle luxusról szólnának a hírek? Vagy az rendben lenne? Vagy mégis, az önkéntes vértanú Teleki Pál selyemtapétás világát is kritika illetné?

Ezzel, ha jól hallom, senkinek semmi baja – akkor viszont a Karmelitával pláne ne legyen, mert az már tényleg nevetséges volna.

A Karmelitát nem széttúrni, hanem használni kell a lélegzetelállító kilátásával, a kicsi és nagy tereivel, a NATO-szabvány szerinti elrendezésével. Ami puritán, az nem luxus, ezek nem szinonímák még a web2-őn sem, egy regensburgi klastromhotel kábé így néz ki. Ha muszáj valamit ráfogni, azt mondom: kicsit rideg, de ezen oldottak a falra akasztott képek, amelyek amúgy pinceraktárakba készülnek most vissza. Szerintem nem boldogok, lose-lose situation.

Jó lenne – és még mindig lehetne! – mindent arra használni, amire való. És megspórolni az átalakítás energiáját, idejét és költségeit. Engem nem zavar, ha az új kormányfő élvezi a kilátást és azt, hogy ezzel már nem kell foglalkoznia, mert ez készen van. A neheze úgyis akkor jön, amikor egyedül maradt a szobában, és le kell tekinteni az íróasztal lapjára - de ő ezt pontosan tudja, miniszter férje volt. Még érdemes meggondolni, hangot és nézőpontot váltani.

Hass, alkoss, gyarapíts! Ne pedig leszólj, rombolj, szegényíts!”

Nyitókép: Ókovács Szilveszter Facebook-oldala