„Fel a szívekkel! Együtt könnyebb lesz!” – születésnapi interjú Kovács Ákossal

Rajcsányi Gellért interjúja

Hogyan éli meg egy harminc éve a legnagyobb tömegek előtti fellépéshez szokott előadó a bezártságot?

Szerencsém van, mert nem csak a tömegsikerhez, hanem a koncentrált munkához is volt módom hozzászokni az elmúlt három évtizedben. Aki az ideje jelentős részében komponálással, szövegírással, stúdiómunkával foglalkozik, annak a karantén, a világtól való elzárkózás nem új élmény. Mind a négy gyerekem itthon van, 22 éves nagyfiam is hazaköltözött atyai kérésre, úgyhogy nincsenek unalmas napjaink. Feleségem minden áldott nap főz, elég jó dolgunk van itthon. A gyerekek tanulnak, csivitelnek, összeülnek, szétrebbennek.

A koncertek nem hiányoznak? Úgy tudom, májustól feszes turnéprogram várt volna önre.

A közönséggel való találkozás élménye természetesen nagyon hiányzik. Ezt próbáljuk legalább részben pótolni a Karanténkoncertek- és a Karanténnapló-sorozattal. Tizenegy héten át minden szerdán egy koncertfilmet teszünk közzé a videócsatornánkon az elmúlt évtized terméséből, teljes hosszban, HD-ben, ingyen. Ez május 27-ig tart, azért addig, mert ennyi filmünk van. Mondhatnám, hogy ennyi időt adunk ennek a rohadt vírusnak, mondom is, de nyilván majd meglátjuk. Remélem, nem tart sokkal tovább az őrület. Szombatonként pedig kifejezetten erre az alkalomra létrehozott adásokkal jelentkezünk, házizenével, irodalommal. A múlt szerdán a 2011-es Arénakoncert volt soron, aztán szombaton Anna lányommal muzsikáltunk és beszélgettünk a családi nappaliban, ezt közvetítettük. Két nap múlva a Szigeten adott nagykoncertünk filmje lesz terítéken, szombatra pedig húsvéti tematikájú verses-dalos műsorral készülök.

Alig pár hete még egy szinte minden területen sikeresnek ígérkező évnek futottak neki az emberek és a cégek; most pedig mindenki a befékezésen és a lázas újratervezésen gondolkodik. Mit tervezett ön az idei évre, és mit kell most újragondolnia?

Mások bezártsága jobban aggaszt, mint a sajátom.

esetleg közfeladatot lát el? Az időseink sorsa érdekel. Az enyémek már sajnos nem élnek, de a feleségem szülei veszélyeztetett korban vannak, nekik úgy kell segíteni, hogy még csak nem is találkozhatunk. Ez nagyon rossz. Idős papunkat, korosabb művésztársakat gyakran hívom, kérdezem, mit tehetek értük. Szeretném, ha tudnánk egymásról, egyikük se érezné magát elhanyagolva, elfelejtve. Mások nagyobb bajokkal birkóznak, nem akarok azon nyavalyogni, hogy ennek az évadnak is kész koncertnaptárral futottunk neki, és május elejétől az év végéig rengeteg tennivaló volt beütemezve. Nyilván a tavasz végi koncerteknek már lőttek, de azért vannak most ennél nagyobb horderejű problémák is Magyarországon. Jó lesz, ha előbb-utóbb tisztul a kép, mert szeretnék én is biztosat tudni, és főleg biztosat mondani azoknak, akik rám vannak utalva, akik számítanak rám.

Nem titok, hogy Solymáron laknak. Milyen a karantén-élet a budai hegyvidéki agglomerációban?

Szerencsések vagyunk, közel az erdő, ha valamelyik gyereknek befelhősödik az agya, ki tudja rohangálni magát odakint, szó szerint a kutyával se találkozik. Egy városi lakásba szorulva nyilván sokkal nehezebb napokat-heteket élnek át sokan. Amúgy se gyakran jártunk zsúfolt helyekre, úgyhogy nálunk nem drasztikus a váltás. A srácoknak hiányzik az iskola, ezt is megértük! Két héttel az iskolabezárás előtt megpendítettem, hogy rossz előérzetem van, másnaptól nem járhatnak be: kitört a forradalom! Mindegyik menni akart. Mentek is, amíg lehetett, szóval itthon nem én vagyok az operatív törzs. Egyébként meg hasonló helyzetben vagyunk, mint bárki más.

Pakolom a répát meg a retket a pultra, a zöldséges meg a maszk alól, fojtott hangon hápogja, hogy a zöldjét levegye-e. Ha nem lenne ennyire szürreális a helyzet, simán lehetne röhögni vagy sírni is rajta.

Mire jut most több idő, és mi az, amit ilyenkor el kell engedni?

Hála a jó Istennek, sok dolgom van, el tudom foglalni magamat. A szombati bejelentkezések elég sok munkát adnak, emellett alkalmazott zenét írok két filmes csapatnak. Nem tudom, mi várható az ősszel esedékes Eucharisztikus Kongresszus kapcsán, de a himnusz zenei felvételének én voltam a producere, a stúdiómunkákkal nemrég készültünk el. Még a nagy leállás előtt sikerült befejezni a Kongresszus imázsfilmjének forgatását is, ehhez a forgatókönyvet magam írtam, és én is rendeztem. Nagyon szép, felemelő munka volt. El kellett ugyanakkor engedni az alkotó erejű együttléteket, nincsenek zenekari próbák,

Most veszem észre, mennyire tudnak hiányozni. A nejemnek holnap ünnepeljük újra a 25. születésnapját, ehhez komoly tervekkel, külföldi utazással készültem, de az élet ezt is felülírta, erről is le kellett mondanunk. Nem találkozhatunk a komoly betegségből lábadozó, gyengébb immunrendszerű barátunkkal, és még hosszan sorolhatnám.

Rendkívüli időket élünk, és az alkotó embereket általában jobban inspirálják a rendkívüli helyzetek, mintsem a biedermeier, békésen gyarapodó időszakok. Önt is megihleti a változás?

Ha arra vonatkozik a kérdés, biztos nem fogok dalt írni a koronavírusról vagy a kínaiak tájékoztatási szokásairól. Ha a stúdiós munkák és állandó elfoglaltságot adó karanténnaplók kicsit alábbhagynak, ami nem lesz egyhamar, akkor végre talán több időm lesz a novelláimra, amelyekre régebben szemet vetett egy komoly kiadó.

Paradox helyzetek alakultak ki: mindenki elszigetelődik, éppen a közösség érdekében. Mit gondol, milyen változásokat okoz ez az emberek gondolkodásmódjában, egyéni és közösségi életünkben? Lesz tanulsága a mostani heteknek, hónapoknak, vagy minden úgy, ha nem még nagyobb pörgéssel, megy tovább, mint a járvány előtt?

Nyilván nagy érzelemrobbanás lesz itt, ha véget ér a járvány, de ez még arrébb van szerintem. Ugyanott talán nem is folytathatjuk majd, mert új helyzet lesz. Biztosan álnaívnak hangzik, de nem csak iszonyatos kára, hanem remélhetőleg valami értelme is van ennek az időszaknak.

Most mindannyian böjtölünk, akár akarjuk, akár nem. Kiderül, kire számíthatunk. Kiderül, ki számít ránk. Egyáltalán: számíthat-e ránk bárki? Talán kicsit másképp nézünk egymásra is. Új utakra indulhatunk a kényszerű csöndben. Marci fiam például soha korábban nem volt zenélésre kapható, most a karanténban gitározni kezdett, és a húgaira is többet figyel. Annának ma tartottam az első olaszórát, mert nem elég neki az érettségire való készülés. Kata lányom is rengeteget tanul, és mindenben segít az édesanyjának, például elképesztő süteményeket süt. Júlia alig várja az online tanórákat, falja a könyveket, és kirakta a világ legnagyobb puzzle játékát. Egy Krúdy-felolvasást több ember néz meg pár nap alatt a Youtube-csatornánkon, mint ahányan tíz év során eljöttek az estjeinkre. Éhesebbek vagyunk a tiszta szándékra, és ami eddig fölöslegesnek, üres gesztusnak tűnt, annak ebben a helyzetben végleg befellegzett. Hova lett a klímáért való műaggódás, a gesztuspolitizálás, a gendersemleges vécék után való nyafogás? Csak kicsit lett szűkebb a kényelem, de máris szétszéledt a színjáték közönsége. Talán fogékonyabbá tesz minket ez a helyzet a jóra. Több mint harminc éve kapok elképesztően pozitív visszajelzéseket, de az utóbbi hetekben ez még intenzívebb. Fantasztikus dolog ez, hálás vagyok érte. Annyi biztos, hogy adni szeretnék.

Mert egészen biztosan túl leszünk rajta, de nem mindegy, mennyi kín árán.

A magyarok egy része vallásos, a másik része nem, de ebben az új helyzetben mindannyian ugyanazokat a kihívásokat éljük meg: vajon a lelki és szellemi életünkben hoznak változásokat ezek az idők?

Ezt nyilván nem tudhatom, de ha eljött a perc, hogy a gyerekeknek hiányzik az iskola, hamar bekövetkezhet más alapos változás is. A bajban nem sokat segítenek a szuper képi világú sorozatok, csak rövid időre adnak kikapcsolódást a napi fogyasztásra szánt kultúrtermékek. Ilyen helyzetekben lelkileg szinte kizárólag a komoly, időtálló, emberhez méltó művészet és a néha irracionálisnak tűnő hit segíthet. Ebben hiszek.

Képek: Kovács Ákos és Földházi Árpád