Civilizáltnak kell maradnunk – Régis Debray az emberiségről, természetről és annak védelméről

Napjaink környezetvédelmi forradalmáról adott ki A zöld század címmel esszét Régis Debray, az egyik legmeghatározóbb kortárs francia gondolkodó. A szélsőbaloldalról, Che Guevara harcostársaként indult, aztán az évtizedek múlásával egyre konzervatívabbá lett filozófust lapunk korábban portrécikkben mutatta be.

A Figaro az új könyv kapcsán megszólaltatta Debray-t, aki nem törekszik kategorikus ítéletek meghozatalára, hanem higgadtan, indulatok nélkül, egyszerű szemlélőként elemzi azt, miért tekinthető vallásos jellegű jelenségnek az ökológiai mozgalom, és milyen változásokat hozhat a klímaügy világfelfogásunkban. Figyelmeztet egyben arra is, hogy a kultúrát eldobva a környezetvédelem „puszta elvadultsághoz” vezethet.

Egy pasztörizált, elnőiesedett világ

Debray elismeri, hogy a klímaaggodalom megalapozott, az éghajlatváltozás komoly veszélyeket hordoz magában. Szerinte

a hübriszét, amelynek kezdetét a 14. századra teszi, amikor Petrarca – ellentétben az Olümposzt csak távolról csodáló görögökkel – felhágott az Avignon környéki Mont Ventoux csúcsára. „Megnyitotta a modernitást, ami a Cape Canaveral-i űrközpontban csúcsosodott ki” – fogalmaz. Ma egyszerre felismerjük, hogy nagyon is függünk a „törékeny természettől”. „Megszületik az ingatag helyzetű ember, aki elvesztette életbiztosítását: a Haladást” – hangsúlyozza.

A gondolkodó úgy látja, a „zöld század” egy antropológiai váltást hoz magával. Korábban az ember történelmi lény volt, aki a keresztény felfogás alapjain, „az ősök, az emlékezet és az ígéret” összefüggésében az időben kereste a megváltást, és – Hegel szavaival élve – az újságolvasás volt a „reggeli imája”. A mai ember viszont a térben határozza meg magát Debray szerint. „A mindenütt-jelenvalóság felülkerekedett a folytonosságon” – mondja: az évszázadok és évezredek helyett már a geológia vagy a kozmosz idejének távlataiban gondolkodunk.

ahol nem bírjuk látni „a csorgó vért, az arénában küzdő bikát, az utcán szállított koporsót”. „Élet az élet kegyetlensége nélkül. Nem tűrhetjük, hogy közünk legyen a Rosszhoz. Maradjunk tiszták” – írja le napjaink gondolkodását Debray, gondolatmenetét folytatva pedig a környezetvédelmi ideológiát a „társadalom elnőiesedéséhez” köti. 

Ez az elnőiesedés elsősorban a férfiakat érinti: több figyelmet fordítanak az ápoltságukra, a testükre, arra, hogy vonzók legyenek, ékszereket és tetoválásokat viselnek. A szimbolikus értelemben vett elnőiesedés „nagy haladás a Norbert Elias-i értelemben vett civilizáció szempontjából: az erkölcsök fellágyulását, a halál erőinek uralását jelenti. A hóhérban nincs semmi nőies. A nő életet ad, nem halált oszt” – mutat rá. „A béke állapotában élünk. Innen fakad, hogy a lágyat kívánjuk a kemény helyett, a képet a valóság helyett, az áldozat bálványozását a hősé helyett, és emiatt iszonyodunk egyre jobban a vadászattól, ami sajátosan férfias tevékenység. Istent, az Atyát faképnél hagyjuk a Földanyáért.”

Az államot („État”, hímnemű főnév) a civil társadalommal („société civile”, nőnemű főnév) váltottuk fel – magyarázza a filozófus.

A Figaro újságírója felveti, hogy Debray látásmódja a lapunk által is meginterjúvolt jobboldali véleményformáló Éric Zemmouréra emlékeztet. „Zemmour a civilizáció végét látja az egészben. Pedig joggal gondolhatjuk úgy, hogy csupán visszalendül az inga. Az alávetett revansot vesz az alávetőn, a nő, aki korábban tárgy volt, alannyá válik, ahogyan a Matzneff-ügy kapcsán is látjuk. Vége a megszólalás monopóliumának, sokasodnak a narratívák, a statisztából színésznő lesz.” Debray ugyanakkor aláhúzza:

„Száz év múlva kénytelenek leszünk megalapítani a férfiak felszabadításának mozgalmát” – jegyzi meg.

A fiatalság nem szinonimája a tudásnak

Debray-t nem lepi meg, hogy a technológiai forradalmat és a kapitalizmus globalizálódását az ökológiai forradalom kíséri. „Minél high-techebb valaki, annál nagyobb szüksége van a természetre. Minél inkább globalizáltunk vagyunk, annál inkább szükségünk van a térre.” „Belső termosztátunk” úgy rendeli, hogy „minden denaturációt egy renaturációnak kell követnie”. Ezért akad több környezetvédő Párizsban, a felsővezetők körében, mint a vidéki földművelők között. „Ne felejtsük el: a technológiai-gazdasági globalizáció politikai-kulturális balkanizációt jelent” – mondja. 

A gondolkodó érez bizonyos szimpátiát a környezetvédő fiatalok iránt: többet ér a nagy ügy iránti lelkesedés, mint a köldöknézés. A család, az egyház, a nemzet eltűnése nyomán az egyén egyedül áll szemben a bolygóval. „Amikor mi ennyi idősek voltunk, csak a politikán járt az eszünk, és nem törődtünk a bolygó sorsával. A mai fiatalok depolitizáltnak és planetarizáltnak tűnnek.” Ebben viszont – húzza alá Debray – az a veszély rejlik, hogy

„a bolygó árnyékában megfeledkezünk a poliszról”. 

Debray figyelmeztet: könnyen demagógiává fajulhat az a fiatalok által megfogalmazott igény, hogy az idősebbek csatlakozzanak a környezetvédelem ügyéhez: „A fiatalság nem tekintélyérv, nem szinonimája az ártatlanságnak, sem a tudásnak, és ha antitudománnyá válik, a katasztrófa felé rohanunk.”

„Jogunkban áll felidézni, hogy minden nagy szekuláris vallás – a fasizmustól a maoizmusig – a fiatalok mozgósításával kezdte” – fogalmaz. Debray nem akar analógiát vonni ezek és a környezetvédelmi mozgalom között, de hangsúlyozza: „a múlt eltörlése ritkán vezet egy szebb jövőhöz”. 

„Mindig veszélyes teljhatalmat adni egy tudománynak, jelen esetben az élet- és földtudományoknak. Minden új felfedezés egy fundamentalizmus csíráját hordozza magában, és látunk olyan zöld integristákat, akik az Apokalipszistől való ősi rettegést egy félelmetes és potenciális erőszakos puritanizmussal elegyítik” – véli. Utal a Zöld szója című filmre, amelyben szakértők veszik át a politikai uralmat. Ez az orwelli fantazmagória valósul meg akkor, amikor „egy megalapozott figyelmeztetés büntetéssé válik”. „Márpedig egy új tudásból nem következik szükségszerűen egy új értékrendszer. Van, amit tudunk, és van, amit akarunk. Ez két külön dolog. Az értékek nem a természetben rejlenek, hanem az elménkben vannak” – hangsúlyozza Debray.

Egy új szentség felé?

Arról is beszél, hogy az ökológiai mozgalom nem tekinthető olyasféle szekuláris vallásnak, mint a nacionalizmus vagy a kommunizmus volt, minthogy az egy intézményt feltételez.

ami képes áthatni a lelket és megnyerni az eszmék csatáját, így pedig egy „új szentséget” előállítani, ami a „szakralizált természet” volna. Így például Angliában a vegánokat a bíróság hivatalosan vallási kisebbségként ismerte el. A „szimbolikus űr” és a nagy elbeszélésének eltűnésének korában egy új szakralitásra lehet szükségünk, valamire, ami „tiltja a szentségtörést és áldozatot javasol”. 

„Valami átfordult a gondolkodásmódunkban, az életmódunkban viszont még nem, és az eltérés problémát okoz” – húzza alá Debray. Képesek leszünk akarni azt, amit tudunk? A klímaelőrejelzések által szerzett tudást hogyan válthatjuk át döntésekre? Hogyan gondolkodhatunk egyszerre a bolygóról és a nemzetünkről? Ebből adódik a kérdés, hogy milyen korlátai vannak egy kormányzat tevékenységének, amely egy olyan jelenséggel szembesül, amely meghaladja őt.

Debray kifejti: a „környezet” (environnement) helyett szívesebben használja a „miliő” kifejezést, már csak azért is, mert a „környezet” szó az angolszász kultúrában használatos. A „környezet” szó a természetet egy „körvonalra” szorítja vissza, márpedig a környezetvédelem nagy tanítása az, hogy az ember nem egy sziget az óceánban, egy „jól vagy rosszul környezett központ”. A külvilág belakja a belvalónkat, hiszen például a Föld forgása is meghatározza benső életünket.

épp ezért ez pontosabb kifejezés, mint a majdhogynem turisztikai jellegű „környezet” szó. 

Hogyan tudjuk összeegyeztetni a technikát a spiritualitással, a természetet a kultúrával? – hangzik az utolsó kérdés. Debray rámutat: „A kultúra egy történelmi letelepedést jelent. A természet ismétlés, ami nem vonódik bele a történelembe. Azért beszélek a könyvemben »bolygószintű kertészeti együttműködésről«, hogy felszólaljak az értelmiségi világunkat jellemző technofóbia ellen. Az ember nem válhat meg az eszközöktől, amivel jobbá tehetné a természetet. A kertésznek metszőollóra van szüksége, hogy megóvja a rózsákat, és ez a metszőolló nem más, mint a kultúra. A természet kultúra nélkül puszta elvadultság. Próbáljunk meg civilizáltak maradni” – ajánlja a filozófus.