Utolérte a múltja Gabriel Matzneff francia írót: a korábban a műveiben és a médiában is pedofil kalandjaival hencegő szerzőt most szembesítik tetteivel és következményeivel. Az ügy rávilágít a '68-as nemzedék visszás erkölcseire is.
Méretes irodalmi botrányt hozott Franciaországban az új év: Vanessa Springora, a Julliard könyvkiadó vezetője Le Consentement (A beleegyezés) címmel könyvet jelentetett meg, amiben beszámol arról, tizennégy éves korában hogyan vetette ki rá hálóját a nála 36 évvel idősebb író, a pedofil hajlamait nyíltan vállaló Gabriel Matzneff. Springora részletesen leírja kapcsolatuk történetét, valamint azt, hogy idősebb korában milyen
Springora vádirata azonban nem csupán az író, hanem az egész francia kulturális közeg ellen szól, ami évtizedeken át tolerálta Matzneff sajátos életmódját.
Befolyásos barátok minden oldalról
Az 1936-ban született Gabriel Matzneff orosz emigráns szülők gyermeke, a hatvanas évek óta van jelen a francia irodalmi életben. Az írótársadalom számon tartja őt, jól be van ágyazva Saint-Germain-des-Prés, a párizsi művésznegyed világába, de szélesebb körben soha nem vált ismertté, regényei, esszéi, naplói jellemzően néhány száz vagy ezer példányban keltek el. Első komolyabb kitüntetését, az év legjobb esszéjének járó Renaudot-díjat 2013-ban kapta. Életművének elemzői hedonizmusára, klasszikus műveltségére és kifinomult stílusára hívják fel a figyelmet, aligha akadna azonban olyan, aki a kortárs francia irodalom élvonalába sorolná őt.
„Egy udvarias, bájos, szimpatikus ember, remek társalgó. Nagyon nagy tudású figura, szenvedélyesen szereti a görög irodalmat, gondosan megválogatja a szavait” – jellemezte egy újságíró, hozzátéve: lehet, hogy éppen ezért nem vették komolyan, amiről Matzneff írt. „Elátkozott dandy – vagy legalábbis így mutatja be magát. Gabriel Matzneff az utókornak ír, és talán az hozza meg neki majd az elismerést” – egy lexikonban így olvashatunk róla.
Könyveit egészen mostanáig nagynevű kiadók – így például a Gallimard vagy az Éditions de la Table Ronde – adták ki, ami nem meglepő, hiszen
a bal- és jobboldali értelmiséggel egyaránt, ezzel pedig szeret kérkedni is. Barátja volt Hergé, a Tintin-képregények alkotója, a nihilista filozófus Émile Cioran, de François Mitterrand köztársasági elnök is. Nagy támogatója a befolyásos író, Philippe Sollers, aki „hősnek” és „metafizikai libertinusnak” nevezte őt. Legutóbb kiadott, 2016 és 2018 közötti naplójában Matzneff elmeséli, hogy Bernard-Henri Lévynél teázott, de Jean-Marie Le Pen is meghívta magához vacsorázni.
A viszonylag szűkös körülmények között élő író számíthat olyan mecénások anyagi segítségére is, mint Yves Saint-Laurent, valamint egy ideje részesül abból az éves támogatásból, amit a kulturális minisztérium a jelentős életművel rendelkező, idős íróknak folyósít. A támogatás évi összege nagyjából 7500 euró lehet.
A harmadik nem
Mindezzel együtt Gabriel Matzneff a kilencvenes évek óta jócskán kikopott az irodalmi nyilvánosságból. Tévéműsorokba meg-meghívják, és a botrány kirobbanásáig vallási tárgyú publicisztikákat írt a Le Point nevű rangos hetilapba (az ortodox keresztény Matzneff buzgó templomba járó). Ám miután a Marc Dutroux-féle gyilkosságsorozat nyomán a közvélemény érzékenyebben kezdett viszonyulni a gyermekbántalmazáshoz, ezzel egyidejűleg pedig jó marketingérzékkel az LMBTQ-mozgalmak is kivetették maguk közül a pedofília legalizálásért küzdő aktivistákat, Matzneff-fel egyszerre kényelmetlen lett közösködni. Hiszen az író (meglehetősen önismétlő) könyveiben
1974-ben jelentette meg a Les Moins de seize ans (A 16 évnél fiatalabbak) című könyvét, amiben elmeséli, hogy „az egyik legérzékibb, legtehetségesebb lény az ágyban, akit ismertem, egy tizenkét éves fiú volt”. „Kihasználva szülei távollétét, először szerelmeskedtünk a gyerekszobájában, az aprócska ágyában, a babái között” – idéz fel egy másik esetet.
Matzneff a tíztől tizenhat éves korig terjedő időszakra „harmadik nemként” tekint. „Pederasztia: a szülőség egyetlen lehetséges formája olyasvalaki számára, aki iszonyodik a családalapítás gondolatától” – fogalmaz. „Ha lefekszünk egy gyerekkel, ennek olyannak kell lennie, mint egy hierofanikus élménynek, egy kereszteléssel felérő próbatételnek, egy szakrális kalandnak” – fejtegeti, hozzáfűzve: „egy vallásos szellem számára egy gyerekkel való szeretkezés az isteni liturgia ünneplését, az epiklézist, a két szín alatti áldozást, Dionüszösz urunk dithüramboszát jelenti”. „Miután kezedben tartottál, megcsókoltál, megsimogattál, magadévá tettél egy 13 éves fiút vagy egy 15 éves lányt, minden más fáradtnak, nehéznek, íztelennek tűnik” – állítja.
Nehezen lehetne tehát azt állítani, hogy Vanessa Springora „leleplezőkönyvet” adott ki: nem csupán azért, mert a nála 36 évvel fiatalabb kamaszlánnyal való románcát maga Matzneff is megírta egy könyvben a kilencvenes évek elején, hanem mert az író vonzalmaival mindig is tisztában volt az értelmiségi közeg,
A „tilos tiltani” poszt-hatvannyolcas légkörében az értelmiségiek a gyerekek szexualitását érintő tabuk felszámolását is hangosan követelték. A követelés élén járt a Libération nevű napilap, ami közölte Matzneff, valamint a nyíltan pedofil Tony Duvert író és a hasonló hajlamú René Scherer filozófus írásait, vagy baráti hangvételű interjút hozott le egy pedofillal, aki orális szexet végzett egy ötéves kislányon. („Amikor Benoît gyerekekről beszél, szemei megtelnek gyengédséggel” – jegyezte meg az újságíró). De 12 és 18 közötti kiskorúakat célzó társkereső hirdetéseket is megjelentettek, illetve a Bazooka művészcsoport „Tanítsuk meg a szerelemre gyermekeinket!” című rajzát, ami egy fellációt végző kislányt ábrázol.
1977-ben a Le Monde és a Libération is közölte azt a Gabriel Matzneff által szövegezett nyílt levelet, amiben három, kiskorúakat molesztáló és 1973 óta előzetes letartóztatásban lévő férfi mellett állt ki a párizsi értelmiség színe-java, többek között Louis Aragon, Roland Barthes, Gilles Deleuze, Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir és a későbbi szocialista kulturális miniszter, a máig befolyásos Jack Lang. Néhány hónappal később aztán a Le Monde-ben egy petíció jelent meg, amelynek aláírói azt szorgalmazták, hogy a büntető törvénykönyvből töröljék el a tizenöt éven aluliakkal folytatott szexuális kapcsolat tiltását.
„A szexuális felvilágosítás igazi professzora”
Matzneff többször is vendége volt a francia köztévé Apostrophes című legendás irodalmi műsorának, a Franciaországban szinte intézménynek számító műsorvezető, Bernard Pivot pedig kedélyesen elcseverészett az íróval a kiskorúakhoz fűződő vonzalmáról. A napokban bejárták internetet egy 1990-es Apostrophes-adásból kiollózott videók, ahol a meghívottak csengő-bongó kacajokkal fogadták Matzneff fejtegetéseit. „Gabriel Matzneff a szexuális felvilágosítás igazi professzora” – szögezte le Pivot, jól elszórakozva azon, hogy az író „valósággal gyűjti a kiscsajokat.”
„Három egymást követő napon három ismeretlen lány meghódítása, akik közül kettő szűz volt, és akikkel minden elképzelhető módon szeretkeztem, gyakorlatilag megállás nélkül” – idézett a könyvből a műsorvezető a vendégek nagy derültségére. Pivot ma azzal magyarázkodik, hogy azokban az időkben az irodalom előrébb való volt, mint az erkölcs, és mindannyian
Később aztán sajnálatát fejezte ki, amiért nem találta meg „a megfelelő szavakat”, és nem volt annyira éleslátó és erős, hogy kivonja magát az akkoriban az összes médiában dolgozó kollégája által osztott szabadosság hatása alól.
Igaz, az ominózus adásban akadt egy meghívott, akit nem bűvölt el Matzneff „érzéki” filozófiája. A kanadai Denise Bombardier keményen visszaszólt az írónak: „Szánalmasnak tartom Matzneff urat. Nem vagyok képes megérteni, hogy ebben az országban az idézőjelben vett irodalom alibiként szolgálhat efféle nyilatkozatokra. Matzneff úr elmeséli nekünk, hogy 14-15 éves lányokat szodomizál, hogy ezek a lányok megőrülnek érte. Persze, megesik, hogy fiatal lányok beleesnek egy férfibe, akit bizonyos irodalmi aura leng körül. Az öreg bácsik cukorkával édesgetik magukhoz a kislányokat, Matzneff úr a reputációjával.”
Bombardier hozzátette azt is, hogy a lányok talán egy életre sérültek ezektől az abuzív viszonyoktól. A láthatólag megrökönyödött író
és ő boldoggá tette a lányokat. „Megtiltom önnek, hogy ilyesféle ítéletet hozzon” – vágta Bombardier-hez.
Harminc évvel később a Springora könyve által kirobbantott botrányra is hasonló érvekkel reagált az író, „igazságtalannak és sértőnek” minősítve a vádakat, és hangsúlyozva, hogy milyen szép volt az a szerelem, amit Vanessa és ő közösen megéltek. Ezután nyilvánosságra hozott néhány levelet, amit állítólag Springora írt neki annak idején, beszámolva a Matzneff irányában érzett „őrült szenvedélyéről”. Néhány nappal Springora könyvének megjelenése előtt egyébként elérhetetlenné vált egy minden bizonnyal Matzneff által üzemeltetett blog, ami évekre bontva, részletesen beszámolt az író hódításairól, és ahol Matzneffet kamaszlányok társaságában ábrázoló fotók is megtalálhatók voltak.
Matzneff fiatalabb korában
Magyarázkodás és képmutatás
Egy biztos: cinikusan megtűrt magánbűnök és online hisztériázásba fajuló közerkölcsök kavalkádjában nehezen foglal állást az ember. Bármennyire is gusztustalan Matzneff pedofília-apológiája, na meg az is, hogy kollégái évtizedeken keresztül szemet hunytak felette, az írónak szinte parancsszóra nekieső és egyre vérmesebb büntetéseket szorgalmazó hivatásos felháborodók is visszataszítók.
(az Europe 1 már a könyvei betiltását veti fel), ám a hevesebbnél hevesebb reakciók nem tudják leplezni az intellektuális-kulturális elit képmutatását.
Laurent Joffrin, a baloldali véleményformáló establishment veteránja, a Libération főszerkesztője egy publicisztikájában ostorozza a lap korábbi engedékenységét a pedofília kérdésben, leszövegezve ugyanakkor, hogy az újság mára túllépett ezen álláspontokon. Hiába azonban az elhatárolódás, kétségtelen, hogy a Matzneff-ügy tükrében kérdések merülnek fel a baloldali értelmiségi és médiaközeg sokat hangoztatott moralitásával kapcsolatban.
Nem mintha a botrány csupán a baloldali értelmiséget hozná kellemetlen helyzetbe, sőt. Az ügyet tovább bonyolítja, hogy az arisztokratikus életszemléletű Matzneff politikailag inkább a jobboldalhoz húzott, és ott is számos fontos embert mondhatott barátjának (így például a Nouvelle Droite-os Alain de Benoist-t, aki korábban nyilvánosan is kiállt az író mellett, vagy a már említett Jean-Marie Le Pent). A hatvanas évek óta publikált monarchista és radikális jobboldali lapokban, és még az elmúlt években is meghívták a keresztény-konzervatív média műsoraiba. De néhány éve a Figaro is afféle „különös, provokatív dandyként” festette le az írót. Sokatmondó, hogy olyan jobbos orgánumok, mint a Causeur vagy a Boulevard Voltaire, az ügy kipattanása után
Frédéric Mitterrand, a volt államfő unokaöccse, aki Sarkozy alatt kulturális miniszter volt, arról beszélt, hogy „minden fájdalmas ebben a történetben”, Matzneff nyíltan vállalt hajlamai épp úgy, mint az ellene zajló „hajtóvadászat” – ez talán korrekt megállapítás lenne, ha nem tudnánk, hogy Mitterrand egy könyvben maga is vallott arról, mennyire lenyűgözi a thaiföldi meleg szexturizmus. A hazánkban is ismert író, Frédéric Beigbeder, aki a Renaudot-díjat Matzneffnek ítélő kuratórium tagja volt, elismeri, hogy „ügyetlen” lépés volt kitüntetni az írót, és szégyenkezik, amiért azt hitte, hogy Matzneff „mitomán, aki olyan tettekkel büszkélkedik, amiket valójában nem követett el”.
Az, hogy egy fiatal, kezdő írókat támogató felhívásra ilyen sokan jelentkeznek, jól mutatja, hogy virtuális világ ide vagy oda, az írás-olvasás vágyát, a papír valóságát nem lehet kiirtani az emberből – mondja Aczél Petra. A Mome professzorával a Libri talent kezdeményezés Kezdősor programja kapcsán beszélgettünk hálószobagyerekekről, élményhajszoló huszonévesekről és arról, miért olyan fontos, hogy heti háromszor együtt egyen a család.
Serge Schmemann ugyanakkor azt állítja, az érintett országokban leginkább a hatalmon lévőkkel szembeni elutasításról van szó, és nem a szélsőjobb térfoglalásáról.
Elon Musk fellépés óta egyre súlyosabb részletek derülnek ki.
Szó sincs az Európai Unió elhagyásáról.
A szívem pont ugyanannyira trikolor, mint amennyire szivárványos. Interjú.
Az amerikai milliárdos közéletben mutatott aktivitása nem tetszik a francia külügyminiszternek.
2 éve hunyt el Tamás Gáspár Miklós.
Még a nyolcvanas években, talán Hofi vagy más tévéképernyőre engedett tréfamester mondta viccesen, amikor a homoszexualitás valahogy szóba került, hogy addig nincs baj, amíg nem lesz kötelező.
