Varázstalanítás: egy szétpszichologizált Hemingway-estről

Nemrég jelent meg magyarul egy „megdöbbentően részletes” önéletrajz Ernest Hemingwayről. A kötet bemutatóján, illetve az ahhoz kapcsolódó beszélgetésen jártunk. 

Nem is olyan rég írtam egy másik könyvbemutató kapcsán arról, hogy mennyire nem vagyok híve az irodalmi bulvárnak. A véleményem azóta sem változott meg: továbbra sem vagyok a híve. Mindez csak azért jutott eszembe, mert jártam egy könyvbemutatón a Lurdy Házban, illetve egy könyvbemutatóval egybekötött beszélgetésen. Magáról a könyvről, nevezetesen Michael Katakis Ernest Hemingway – Egy élet emlékei című könyvéről nem sok szó esett ezen az estén, vagy inkább csak érintőlegesen.

Ami terítékre került, az nem volt más, mint „Ernest Hemingway lélektana”, jelentsen ez bármit. Mert tényleg nem tudom megmondani az est után sem, mit értettek a szervezők és a szereplők lélektan alatt.

Hemingway műveivel gimnazista éveim vége felé találkoztam először. Azonnal beszippantott a világa, leginkább a novelláké. Visszatérő hőse, Nick Adams nagyon közel állt hozzám.

Azokban az időkben magam is sokat jártam az erdőt, rendszeresen kocsmáztam, sokat olvastam és próbáltam valami olyasmit írni, ami legalábbis megragad valamit abból, amiről nagyon nehéz bármi érvényeset mondani. Van egy húsz év körüli gyerek, akit magával ragad az erdő, a Börzsöny patakvölgyei és magaslatai, legszívesebben eltűnne bennük és soha többé elő nem jönne. Így voltam ezzel akkoriban, és valamelyest még ma is így vagyok ezzel.

Ez most nem életgyónás akar lenni, félre ne értse az olvasó, csak arról beszélek, milyen lelki tájakra toppant be Hemingway a maga szűkszavú, szikár, melankolikus prózájával. Van az úgy, amikor az ember olyasmivel találkozik olvasmányai során, amiről úgy érzi, hogy ezt bizony egyenesen neki írta a mű szerzője. Ritka élmény, de előfordul. Számomra az egyik első ilyen élmény Hemingway volt. Persze messze nem minden írása. Mondom, leginkább a novellái, az Indián tábor, a Háromnapos szélvész, a Valami véget ér vagy A Nagy kétszívű folyón.

„A csónakban ültek, Nick a farában, apja evezett. A nap éppen jött fel a hegyek mögül. Feketesügér ugrott, körözött utána a víz. Nick húzta a vízben a kezét. Melegnek érezte a reggel metsző hűvösében. Kora reggel a tavon, a csónak farában, míg apja evezett, biztosan érezte, hogy ő sose fog meghalni.”

Ezek az Indián tábor utolsó mondatai. Olyan mondatok ezek, amiket soha nem felejt el az ember. Valami olyasmit érintenek meg, olyasmit kavarnak fel, ami nagyon mélyen van. Azt hiszem, író ennél többet nem adhat az olvasójának. Ha egy író képes az olvasóban a lehető legmélyebb, legintenzívebb érzéseket felkelteni, írásai szépségével és igazságával erőt adni, bátorítani, megerősíteni (vagy éppen nagyon is elbizonytalanítani, kétségeket ébreszteni), akkor megtette a legtöbbet, amit író megtehet.

Hemingway ilyen író volt számomra és most is ilyen, noha rég nem vagyok már rendszeres olvasója. Ami nem jelent semmit. A bennünket mélyen megérintő művek velünk maradnak életünk végéig (vagy még azután is talán), ha másként nem, a sűrítményükkel, az esszenciájukkal.

hanem sokkal inkább az az érzelmi és szellemi emléknyom, amit hátrahagy. Az atmoszférája. Olyan ez, mint az első szerelem, ami igazából soha nem múlik el, még akkor sem, amikor már nem is emlékszünk igazán első szerelmünk arcára vagy a hangjára, de a „lelki lenyomata” annál élénkebben él bennünk. Talán patetikusnak tűnik mindez, nem tudom. Vagy csak arról van szó, hogy kezdünk nagyon elszokni attól, hogy igazán komolyan vegyünk valamit. Egyáltalán, a komolyság mint olyan mintha kezdene kimenni a divatból. Mintha körülöttünk minden lassan elveszítené a „tőkesúlyát”, a lényegét, a jelentését.

De ne kanyarodjunk el ennyire választott tárgyunktól, messzire vezetne.

Arról van szó, hogy ezen a Hemingway.esten, beszélgetésen, könyvbemutatón (nevezzük bárhogy) úgy éreztem magam, mintha ismét egy „varázstalanítási szertartáson” vettem volna részt. Egy olyan eseményen, aminek mintha az lett volna a célja, hogy mindent, ami Hemingwayben fontos, felemelő és megrendítő, a hétköznapi pszichologizálás nívójára szállítson le.

Adva volt egy pszichológus, Lázár Gergely, aki még az est legelején megkérdezte (leginkább önmagától), hogy: „mondhatom-e Hemingwayre, hogy nárcisztikus?” És adva volt egy újságíró-riporter, Szabados Ágnes, aki hozta a kötelező köröket, azaz rutinosan, vicceskedve, hatásosan, konyhapszichológiai szinten szólt hozzá a témához, olyan sziporkákkal kedveskedve az egyébként szép számú közönségnek,

de aki „nem volt jó ember, nem tudnék rajongani érte”, vagy hogy „nárcisztikus, iszonyatosan egoista férfi volt”, és sorolhatnám még jó ideig.

És ott volt még az est moderátora, Kovács Krisztián, aki a beszélgetés egy pontján úgy fogalmazott, hogy Hemingway „olyan dolgokkal foglalkozott, amiket ma már erkölcsileg aggályosnak tartunk”, gondolván itt a bikaviadalra, a vadászatra elsősorban, de lehetséges, hogy az ivás vagy a rendszeres szeretkezés különféle nőkkel szintén aggályosnak tekintendő erkölcsi szempontból Kovács értelmezésében. Szó esett – az előbbiek fényében nem meglepő módon – Hemingway feleségeiről (négy volt neki), számtalan szeretőjéről, alkoholizmusáról, illetve arról, hogy élete utolsó szakaszában beszervezte az FBI (állítólag használhatatlan jelentéseket írt nekik) és a KGB is (számukra is használhatatlan volt).

Mindezek alapján talán úgy tűnhet, mintha bármi érdekes elhangzott volna Hemingwayről a két órás beszélgetés során. De sajnos nem: ami elhangzott, annak szinte semmi köze nem volt Hemingwayhez.

Ha köze volt bármihez is, az legfeljebb egy Hemingway nevű celeb lehetett, aki korának egyik legnagyobb írófejedelme volt, akiért rajongtak a nők, aki szeretett vadászpuskával, kardhallal, oroszlánnal és töményes pohárral pózolni a magazinok címlapján, aki két végén égette a gyertyát, nagyképű volt és cinikus, miközben a háttérben a démonaival küzdött, amelyek végül elemésztették.

vagy egy befutott influenszer, esetleg egy menő startup cég önsorsrontó agytrösztje.

Akiről az est közönsége nem hallhatott, az egy Hemingway nevű író volt, aki jó néhány megrendítően nagy művet írt, és aki feltehetően egész életében elrejtette lényének valódi természetét a nyilvánosság elől.

Néhány hónapja Hemingway kapcsán többek között ezt írtam: „Az ultramacsós felszín alatt egy bizonytalan, szorongásokkal és ürességgel küzdő, névtelen emberi lény rejtőzött, aki igazából csak a természetben érezte jól magát, de egy idő után ott is úrrá lett rajta az egész életét végigkísérő depresszió. Az óceán, a magashegység, a szavanna sem tudta meggyógyítani. Hemingway korabeli olvasói valószínűleg nem ezt akarták látni az ünnepelt íróban (ezért is ünnepelték annyira), aki persze maga is rájátszott a látszatra. Talán nem véletlen, hogy a valódi szembenézést mindezzel épp a posztumusz regény, a Szigetek az áramlatban első fejezetében olvashatjuk csupán. Nem maradt ideje és ereje arra, hogy megfejtse, ki volt az a titokzatos idegen, aki elől egész életében menekült.”

Nos, ez az a Hemingway érzésem szerint, akiről érdemes lenne (és lett volna) beszélni, nem pedig ez az – esten elhangzottak fényében – tényleg  kissé ellenszenvesnek tűnő szerencsétlen flótás, aki a szüleivel való rossz viszonyát azzal kompenzálta, hogy piált, mint az állat, látszathősködött különféle világ- és polgárháborúkban, a nőket tárgyként kezelte, és ipari mennyiségben ölt le afrikai nagyvadakat. Ismét csak az történt ezen az esten is, hogy a lényeget illetően nem hangzott el semmi, csak közhelyek és felszínes, női magazinok színvonalát idéző megfejtések. Amelyek mélypontját kétség kívül az a momentum jelentette, amikor Lázár Gergely szájából a következő mondat hangzott el Hemingway öngyilkossága kapcsán:

Nem is folytatom.

Csak javasolni tudom halkan, hogy próbáljunk nem bedőlni ennek a mindent elárasztani látszó irodalmi bulvárnak, ami nemhogy a kertek alatt lopakodik, de egyenesen a nappalinkban terpeszkedik már ártatlan mosollyal.