Kosztolányi utolsó szerelmei: hol kezdődik az író magánélete?

Az utókornak semmi sem elég. Mindig valami olyasmit – is – akar, ami tulajdonképpen nem tartozna rá, amihez az égvilágon semmi köze nem lenne.

Egy író életében azt publikál, amit akar, amiről azt gondolja, hogy az olvasóira tartozik. Könyveket ír, amiket aztán a kiadója megjelentet. Az írónak ez a feladata, nem más.

Egy író életművében jó esetben minden benne van. A szó szoros értelmében minden, tehát mindaz, amit el akart mondani arról, ami egy életen át foglalkoztatta.

Az igazi olvasó tudja ezt. Az igazi olvasó nem arra kíváncsi, ami kimaradt a könyvekből. Nem arra, amit ezért vagy azért az író nem kívánt megosztani a közönséggel. Az igazi olvasó tudja, hogy az igazi író nem csak úgy találomra jelentet meg ezt vagy azt, ahogy éppen az eszébe jut. Az igazi olvasó megtiszteli az írót azzal, hogy elfogadja az általa kínált feltételeket. Azaz tudomásul veszi, hogy az író mit kíván a világ tudtára adni és mi az, amiről nem szeretne nyilvánossággal közölni.

Az igazi író amúgy mindenről beszél a megjelent könyveiben is, nem hallgat el semmit. Legfeljebb úgy beszél erről a mindenről, hogy elrejti valami látszólag más keretben, mások szájába ad bizonyos mondatokat, egyszóval eltávolítja az egészet az úgynevezett valóságtól. Absztrahál. Ami nem jelenti azt, hogy hazudna vagy elhallgatna valamit.

A lényeg az, hogy amikor az író meghal, általában kezdetét veszi valami olyasmi, ami a leginkább a halottgyalázásra hasonlít. Már persze abban az esetben, ha az írót nem felejtik el azonnal. Mert a legtöbb írót a halála után azonnal elfelejtik. Vagy még az életében elfelejtik, de ez más történet.

Akit valamiért nem felejtenek el, azt az utókor kíméletlenül kezelésbe veszi. Kutakodik, kíváncsiskodik, izgalmakat keres. Mert az utókornak semmi sem elég. Az utókor nem elégszik meg a művekkel, a borítók közé zárt lapok százaival. A verseken, a regényeken, a novellákon, a drámákon kívül valami mást is akar, valami izgatóbbat, valami szívszorítót, valami sikamlósat, botrányosat, megrendítőt. Az utókor megfeledkezik arról, hogy a jó író a megjelent műveiben a legtöbbet adta, amit adhatott. Ha az olvasónak ez nem elég, akkor az olvasóval valami baj van.

Kosztolányi Dezső 1935. nyarán, Visegrádon (forrás: moly.hu)

Ilyesmik fordultak meg a fejemben, amikor kiléptem a New York-palotából (mostanában a hangzatosabb New York Palace Hotel névre hallgat), a Kosztolányi Dezső utolsó szerelmeiről szóló, nemrégiben megjelent könyv bemutatója után. A könyv keletkezéstörténete dióhéjban annyi, hogy a közelmúltban előkerült egy paksaméta,

A levelek Bálinger Bélához, a Központi Antikvárium vezetőjéhez kerültek, aki felkérte Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténészt, hogy írjon egy kísérőtanulmányt hozzájuk. Bíró-Balogh beleásta magát a témába, kutatott, s addig kutatott, amíg a kísérőtanulmányból egy egész kötet kerekedett. 

Kosztolányi és Radákovich Mária szerelme eddig is ismert volt. Kosztolányi 1935-ben, már halálos betegen találkozott a nővel Visegrádon. Igaz, sok jel arra mutat, hogy már korábban is ismerhették egymást futólag. Később Füst Milánon keresztül leveleztek. Ennek a szerelemnek a magaslati pontja Kosztolányi Szeptemberi áhítat című verse, amely egyben költészetének egyik csúcsa is.

A könyvben azonban szó esik egy másik, eddig homályban maradt szerelmi szálról is, amely jóval tovább tartott (és jóval korábban is kezdődött), mint a Radákovich-féle fellángolás. Egy bizonyos Keresztes Erzsébetről van szó, aki 1915-ben került Kosztolányiékhoz háztartási alkalmazottként, de leginkább a házaspár fiának, Kosztolányi Ádámnak volt a nevelője. Alakja a legerősebben Kosztolányi Édes Anna című regényében tűnik fel. Ennyi a történet röviden és nem is szeretném mindezt itt bővebben taglalni.

A New York Művész Páholy által rendezett kötetbemutatón nagyon sokan voltak. Annyira sokan, hogy pótszékeket kellett behozni, és még így is jó néhányan álldogáltak.

El is méláztam azon, hogy ez a feltűnően nagy érdeklődés kinek vagy minek szól valójában. Kosztolányi műveinek? A huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjának? A költőnek? A novellistának? A regényírónak? Vagy inkább arról van szó, hogy

Az az érzésem, hogy az utóbbiról lehet szó. Mindez így nem más, mint irodalmi bulvár, ami kétségkívül érdekes és izgalmas tud lenni, csak közben ne feledkezzünk meg arról, hogy Kosztolányi mindezt nem azért „csinálta”, hogy sok évtizeddel később majd jókat derüljünk például azon az elhíresült levélen, amelyben felesége, Harmos Ilona drasztikusan leteremti Radákovich Máriát. Az esten közreműködő Máté Gábor ezt az ominózus levelet kifejezetten humoros hangnemben adta elő, ami a legkevésbé sem illett a levél tartalmához és a levél mögötti, érezhetően súlyos érzelmi megrázkódtatásokhoz. Őszintén remélem, hogy  a zsúfolt nézőtéren valóban Kosztolányi életművének tisztelői foglaltak helyet, akik az Esti Kornélt, a Nero, a véres költőt vagy a Nyelv és lélek írásait ugyanolyan izgalommal forgatják otthon, a kandalló mellett, mint szegény Dezső szerelmi kanosszajárásának dokumentumait.

Persze könnyen lehet, hogy velem van a baj, én nem értek valamit. Tulajdonképpen nincs semmi probléma az efféle könyvekkel mindaddig, amíg be nem furakodnak oda, ahová nem valók. Nevezetesen az életművek helyére, hogy szenzációs tartalmukkal eltakarják a lényeget, mindazt, amit a szerző ténylegesen fontosnak és közölhetőnek gondolt. És tudom, hogy sokan hangoztatják az efféle munkák közvetítő szerepét, hogy tehát segítenek közel kerülni a hajdanvolt írókhoz, felkeltik irántuk az érdeklődést, mintegy „kapudrogként” működnek.

Mindezt tudom, csak nem hiszem el.

és jusson eszünkbe ez a pár sor az Esti Kornél énekéből:

„Mit hoz neked a búvár,
ha fölbukik a habból?
Kezébe szomorú sár,
ezt hozza néked abból.
Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa,
lenn nyög, botol a lánctól,
kesztyűje, mint a mázsa,
fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe.
Minden búvárnak oly nagy
a képe.”