itt már rég nem a művek a meghatározók, hanem a napvilágra került szerelmi sztorik, a családi drámák, a botrányok?
Az az érzésem, hogy az utóbbiról lehet szó. Mindez így nem más, mint irodalmi bulvár, ami kétségkívül érdekes és izgalmas tud lenni, csak közben ne feledkezzünk meg arról, hogy Kosztolányi mindezt nem azért „csinálta”, hogy sok évtizeddel később majd jókat derüljünk például azon az elhíresült levélen, amelyben felesége, Harmos Ilona drasztikusan leteremti Radákovich Máriát. Az esten közreműködő Máté Gábor ezt az ominózus levelet kifejezetten humoros hangnemben adta elő, ami a legkevésbé sem illett a levél tartalmához és a levél mögötti, érezhetően súlyos érzelmi megrázkódtatásokhoz. Őszintén remélem, hogy a zsúfolt nézőtéren valóban Kosztolányi életművének tisztelői foglaltak helyet, akik az Esti Kornélt, a Nero, a véres költőt vagy a Nyelv és lélek írásait ugyanolyan izgalommal forgatják otthon, a kandalló mellett, mint szegény Dezső szerelmi kanosszajárásának dokumentumait.
Persze könnyen lehet, hogy velem van a baj, én nem értek valamit. Tulajdonképpen nincs semmi probléma az efféle könyvekkel mindaddig, amíg be nem furakodnak oda, ahová nem valók. Nevezetesen az életművek helyére, hogy szenzációs tartalmukkal eltakarják a lényeget, mindazt, amit a szerző ténylegesen fontosnak és közölhetőnek gondolt. És tudom, hogy sokan hangoztatják az efféle munkák közvetítő szerepét, hogy tehát segítenek közel kerülni a hajdanvolt írókhoz, felkeltik irántuk az érdeklődést, mintegy „kapudrogként” működnek.
Mindezt tudom, csak nem hiszem el.
Olvassunk Kosztolányit, mert a legnagyobbak közül való volt,