Kosztolányi utolsó szerelmei: hol kezdődik az író magánélete?

2019. november 21. 16:19

Nemrég jelent meg „Ha nem volnátok ti – Kosztolányi Dezső utolsó szerelmei” címmel egy könyv, amely Kosztolányi életének egy eddig kevéssé ismert és dokumentált szakaszát helyezi új megvilágításba. A kötet bemutatóján jártunk.

2019. november 21. 16:19
Győrffy Ákos
Győrffy Ákos

Az utókornak semmi sem elég. Mindig valami olyasmit – is – akar, ami tulajdonképpen nem tartozna rá, amihez az égvilágon semmi köze nem lenne.

Egy író életében azt publikál, amit akar, amiről azt gondolja, hogy az olvasóira tartozik. Könyveket ír, amiket aztán a kiadója megjelentet. Az írónak ez a feladata, nem más.

Komoly írók be is tartják ezt az íratlan szabályt, nem lépik át a határvonalakat.

Egy író életművében jó esetben minden benne van. A szó szoros értelmében minden, tehát mindaz, amit el akart mondani arról, ami egy életen át foglalkoztatta.

Az igazi olvasó tudja ezt. Az igazi olvasó nem arra kíváncsi, ami kimaradt a könyvekből. Nem arra, amit ezért vagy azért az író nem kívánt megosztani a közönséggel. Az igazi olvasó tudja, hogy az igazi író nem csak úgy találomra jelentet meg ezt vagy azt, ahogy éppen az eszébe jut. Az igazi olvasó megtiszteli az írót azzal, hogy elfogadja az általa kínált feltételeket. Azaz tudomásul veszi, hogy az író mit kíván a világ tudtára adni és mi az, amiről nem szeretne nyilvánossággal közölni.

Az igazi író amúgy mindenről beszél a megjelent könyveiben is, nem hallgat el semmit. Legfeljebb úgy beszél erről a mindenről, hogy elrejti valami látszólag más keretben, mások szájába ad bizonyos mondatokat, egyszóval eltávolítja az egészet az úgynevezett valóságtól. Absztrahál. Ami nem jelenti azt, hogy hazudna vagy elhallgatna valamit.

Persze az írók is emberek, megesik, hogy bizonyos dolgokról nem beszélnek. Megtehetik.

A lényeg az, hogy amikor az író meghal, általában kezdetét veszi valami olyasmi, ami a leginkább a halottgyalázásra hasonlít. Már persze abban az esetben, ha az írót nem felejtik el azonnal. Mert a legtöbb írót a halála után azonnal elfelejtik. Vagy még az életében elfelejtik, de ez más történet.

Akit valamiért nem felejtenek el, azt az utókor kíméletlenül kezelésbe veszi. Kutakodik, kíváncsiskodik, izgalmakat keres. Mert az utókornak semmi sem elég. Az utókor nem elégszik meg a művekkel, a borítók közé zárt lapok százaival. A verseken, a regényeken, a novellákon, a drámákon kívül valami mást is akar, valami izgatóbbat, valami szívszorítót, valami sikamlósat, botrányosat, megrendítőt. Az utókor megfeledkezik arról, hogy a jó író a megjelent műveiben a legtöbbet adta, amit adhatott. Ha az olvasónak ez nem elég, akkor az olvasóval valami baj van.

Kosztolányi Dezső 1935. nyarán, Visegrádon (forrás: moly.hu)


Ilyesmik fordultak meg a fejemben, amikor kiléptem a New York-palotából (mostanában a hangzatosabb New York Palace Hotel névre hallgat), a Kosztolányi Dezső utolsó szerelmeiről szóló, nemrégiben megjelent könyv bemutatója után. A könyv keletkezéstörténete dióhéjban annyi, hogy a közelmúltban előkerült egy paksaméta,

amely Kosztolányi Dezső és egy bizonyos Radákovich Mária levelezését tartalmazta.

A levelek Bálinger Bélához, a Központi Antikvárium vezetőjéhez kerültek, aki felkérte Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténészt, hogy írjon egy kísérőtanulmányt hozzájuk. Bíró-Balogh beleásta magát a témába, kutatott, s addig kutatott, amíg a kísérőtanulmányból egy egész kötet kerekedett. 

Kosztolányi és Radákovich Mária szerelme eddig is ismert volt. Kosztolányi 1935-ben, már halálos betegen találkozott a nővel Visegrádon. Igaz, sok jel arra mutat, hogy már korábban is ismerhették egymást futólag. Később Füst Milánon keresztül leveleztek. Ennek a szerelemnek a magaslati pontja Kosztolányi Szeptemberi áhítat című verse, amely egyben költészetének egyik csúcsa is.

A könyvben azonban szó esik egy másik, eddig homályban maradt szerelmi szálról is, amely jóval tovább tartott (és jóval korábban is kezdődött), mint a Radákovich-féle fellángolás. Egy bizonyos Keresztes Erzsébetről van szó, aki 1915-ben került Kosztolányiékhoz háztartási alkalmazottként, de leginkább a házaspár fiának, Kosztolányi Ádámnak volt a nevelője. Alakja a legerősebben Kosztolányi Édes Anna című regényében tűnik fel. Ennyi a történet röviden és nem is szeretném mindezt itt bővebben taglalni.

A New York Művész Páholy által rendezett kötetbemutatón nagyon sokan voltak. Annyira sokan, hogy pótszékeket kellett behozni, és még így is jó néhányan álldogáltak.

El is méláztam azon, hogy ez a feltűnően nagy érdeklődés kinek vagy minek szól valójában. Kosztolányi műveinek? A huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjának? A költőnek? A novellistának? A regényírónak? Vagy inkább arról van szó, hogy

itt már rég nem a művek a meghatározók, hanem a napvilágra került szerelmi sztorik, a családi drámák, a botrányok?

Az az érzésem, hogy az utóbbiról lehet szó. Mindez így nem más, mint irodalmi bulvár, ami kétségkívül érdekes és izgalmas tud lenni, csak közben ne feledkezzünk meg arról, hogy Kosztolányi mindezt nem azért „csinálta”, hogy sok évtizeddel később majd jókat derüljünk például azon az elhíresült levélen, amelyben felesége, Harmos Ilona drasztikusan leteremti Radákovich Máriát. Az esten közreműködő Máté Gábor ezt az ominózus levelet kifejezetten humoros hangnemben adta elő, ami a legkevésbé sem illett a levél tartalmához és a levél mögötti, érezhetően súlyos érzelmi megrázkódtatásokhoz. Őszintén remélem, hogy  a zsúfolt nézőtéren valóban Kosztolányi életművének tisztelői foglaltak helyet, akik az Esti Kornélt, a Nero, a véres költőt vagy a Nyelv és lélek írásait ugyanolyan izgalommal forgatják otthon, a kandalló mellett, mint szegény Dezső szerelmi kanosszajárásának dokumentumait.

Persze könnyen lehet, hogy velem van a baj, én nem értek valamit. Tulajdonképpen nincs semmi probléma az efféle könyvekkel mindaddig, amíg be nem furakodnak oda, ahová nem valók. Nevezetesen az életművek helyére, hogy szenzációs tartalmukkal eltakarják a lényeget, mindazt, amit a szerző ténylegesen fontosnak és közölhetőnek gondolt. És tudom, hogy sokan hangoztatják az efféle munkák közvetítő szerepét, hogy tehát segítenek közel kerülni a hajdanvolt írókhoz, felkeltik irántuk az érdeklődést, mintegy „kapudrogként” működnek.

Mindezt tudom, csak nem hiszem el.

Olvassunk Kosztolányit, mert a legnagyobbak közül való volt,

és jusson eszünkbe ez a pár sor az Esti Kornél énekéből:

„Mit hoz neked a búvár,
ha fölbukik a habból?
Kezébe szomorú sár,
ezt hozza néked abból.
Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa,
lenn nyög, botol a lánctól,
kesztyűje, mint a mázsa,
fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe.
Minden búvárnak oly nagy
a képe.”      

Összesen 37 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
csender
2019. november 22. 09:12
Boldog, szomorú dal Van már kenyerem, borom is van, van gyermekem és feleségem. Szívem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem. Van kertem, a kertre rogyó fák suttogva hajolnak utamra, és benn a dió, mogyoró, mák terhétől öregbül a kamra. Van egyszerü, jó takaróm is, telefonom, úti bőröndöm, van jó-szivű jót-akaróm is, s nem kell kegyekért könyörögnöm. Nem többet az egykori köd-kép, részegje a ködnek, a könnynek, ha néha magam köszönök még, már sokszor előre köszönnek. Van villanyom, izzik a villany, tárcám van igaz színezüstből, tollam, ceruzám vigan illan, szájamban öreg pipa füstöl. Fürdő van, üdíteni testem, langy téa beteg idegeimnek, ha járok a bús Budapesten, nem tudnak egész idegennek. Mit eldalolok, az a bánat könnyekbe borít nem egy orcát, és énekes ifjú fiának vall engem a vén Magyarország. De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón, úgy ásom a kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón, mint lázbeteg, aki föleszmél, álmát hüvelyezve, zavartan, kezem kotorászva keresgél, hogy jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben. --------- Hajnali részegség Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva, s mérges altatókkal. Az, amit írtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba, le-föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek, s amint botorkálok itt, mint a részeg, az ablakon kinézek. Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam, s ha emlékezni tudsz a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon, vízszintesen feküsznek, s megforduló szemük kacsintva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agyvérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipőjük, a ruhájuk, s ők a szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de - mondhatom - ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec. Egy keltőóra átketyeg a csöndből, sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl, és az alvóra szól a harsány riasztó: "ébredj a valóra". A ház is alszik, holtan és bután, mint majd százév után, ha összeomlik, gyom virít alóla, s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e vagy állat óla. De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanában rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt, s a csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog a langyos őszi éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten. Én nem tudom, mi történt vélem akkor, de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem, s felém hajolt az, amit eltemettem rég, a gyerekkor. Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten, s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek, és távolba roppant fénycsóva lobbant, egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyúlt, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent, a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsőn bucsúzott, előkelő úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása, s mozgás, riadt csilingelés, csodás, halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak, s a kapusok kocsikért kiabálnak. Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly, egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő, és rajt egy ékkő behintve fénnyel ezt a tiszta békét, a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi, és az álomnál csendesebben egy arra ringó könnyűcske hintó mélyébe lebben, s tovább robog kacér mosollyal ebben, aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan lángoló Tejutnak, arany konfetti-záporába sok száz batár között, patkójuk fölsziporkáz. Szájtátva álltam, s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van, és most világolt föl értelme ennek a régi nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek. Virradatig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj, s csak most tűnik szemedbe ez az estély? Ötven, jaj, ötven éve - szívem visszadöbben - halottjaim is itt-ott egyre többen - már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam, s mindezt megköszöntem. Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szivem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.
deixis
2019. november 22. 08:01
Nyilván hülye kérdés, de olvasta bárki is a könyvet? :D
balbako_
2019. november 22. 07:47
Szomorú, ha nem az alkotást nézik - felmerülhet a gyanú tán nem is ismerik - hanem az alkotó magánéletét. Nekem nem tetszik ez a bulvár paparazzói szemlélet. De ez most a divat és erre van kereslet.
syphax
2019. november 22. 06:42
Kosztolányi Dezső 'olyan férfi volt, amilyen. Ezt "megitélték" az akkori nők...jócskán. Nem dolgunk ma már, hogy "felülitéljük" e hölgyeket.....vagy akár az sem, hogy "alul"-minősitve őket "megjátsszuk a megbotránykozót". A legnagyobb magyar költők egyike volt--EZ A LÉNYEG(!)--s amit ránk hagyott az ÖRÖK.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!