Kulturális genocídium történt a magyar vidéken – Oravecz Imre a Mandinernek

Oravecz Imre (Szajla, Heves megye, 1943) magyar költő, műfordító. 1967-ben magyar–német szakon végzett a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1968-1973 között politikai okokból nem tudott elhelyezkedni tanárként. 1973-1974 között az Iowai Egyetemen tanult ösztöndíjjal. 1974-1976 között a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Idegennyelvi Intézetének tanársegéde volt. 1976-ban az Illinois-i Egyetemen nyelvészetet hallgatott. 1982-1994 között az Élet és Irodalom munkatársa volt. 1985-1986 között a Kaliforniai Egyetem Fulbright-vendégtanára volt. 1990-ben Antall József miniszterelnöki tanácsadó testületének tagja lett. 1991-1992 között az Új Magyarország, 1993-ban a Pesti Hírlap főmunkatársaként dolgozott, majd 1995-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára lett. 2006. december 20-ai ülésén a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választotta. Többek között a Kossuth-díj és a Prima Primissima díj birtokosa.

***

Könyvei központi tárgya és szimbóluma szülőfaluja, egyben mai lakhelye: milyen a mai Szajla?

A legnehezebbet kérdezi. Először is két Szajla van, amiért részint a régi rendszer okolható, részint maguk a szajlaiak. Amikor belekényszerítették az embereket a tsz-be, elvették a földeket, akkor itt, Terpes mellett, ahol ma az új-falu van, elkezdtek házhelyeket osztogatni és elkezdtek ide átjönni a faluból a szajlaiak. Közelebb volt ide a tsz-tanya és nem volt akkora sár, mint odaát. Mindig nagy gond volt ott a sár. Odahagyták a régi falut. Értelmét vesztette a nagy porta, nem volt többé szükség istállóra, csűrre. Elkezdtek itt építkezni. Ez a hatvanas évek elejére tehető. Szinte divattá vált itt építkezni. A régi portákat pedig birtokba vették a cigányok. Mára már csak cigányok élnek az ó-faluban, illetve olyan nyaralók kis számban, akik ezeket a régi házakat megvásárolták, de a többsége azoknak is elmenekült később, és az ó-falu cigány gettóvá vált. Már az új-faluban is ebben a pillanatban ötven ház áll üresen, minimum a házak fele. Az újabb nemzedékek kiszálltak Szajlából. A fiatalok elmentek, szakmát tanultak, az iparban helyezkedtek el. Mára az a helyzet, hogy tulajdonképpen nincs Szajla. Az én nemzedékemből még lehettek volna olyanok, akik esetleg földet művelnek, de

nem csak az nem, aki szakmát tanult, még a parasztember sem, mert az a legnehezebb és legkockázatosabb foglalkozás, vállalkozás.

Ez az egész régióra jellemző?

Nem, az egész országra, ahol nem hoztak létre újból nagybirtokokat. Itt és a környéken gyakorlatilag megszűnt a földművelés. Már a tsz-időkben befásították a meredekebb oldalakat feketefenyővel, ami semmire sem jó. A völgyeket még művelték akkoriban, de azóta ez is megszűnt. Akik a rendszerváltás után még művelhették volna, fél lábbal már a sírban voltak. Ráadásul azzal riogatták őket, hogy ha visszakérik a földjüket, nem kapnak nyugdíjat. Sokan el is hitték. Van most egy vagy két terpesi ember, aki hobbiból búzát termeszt néhány holdon. De igazából nincsenek földművesek.

hiszen a kultúra szó eredetileg földművelést jelentett.

Gyerekkorában még megélhette a régi Szajlát, ami gyakorlatilag nem különbözött az ötszáz évvel ezelőtti Szajlától.

Igen, ez volt a szerencsém. Ezért tudtam aztán később megírni. A legvéresebb diktatúra ideje volt ez máskülönben, a Rákosi-korszakban, de egy gyerek ezt nem így érzékeli. Persze mindig hallottam, hogy elvitték ezt vagy elvitték azt, és itt volt a szomszédban a recski kényszermunkatábor is, a hegytetőkről lehetett is látni. Úgy élt mindenki, úgy termesztett növényeket, nevelt állatot önellátásra alapozva, mint több száz évvel azelőtt. Ezt láttam magam körül. De nem szabad ezt idealizálni. Voltak problémák, és nem csak abból kifolyólag, hogy szovjet megszállás alatt éltünk és nyúzták az embereket. Szajla – és volt több ilyen falu a környéken – bizonyos értelemben ellenállt, nem lehetett téeszcsét – kezdetben még így hívták a téeszt – alapítani, illetve többé-kevésbé önkéntes alapon ment ez még akkor. Tehát nem az volt még, mint később, hogy agyba-főbe verték az embert, ha nem írta alá a belépési nyilatkozatot. Hja, az aláírás, az is egy színjáték, abszurditás volt, hiszen anélkül is azt csinálhattak volna, amit akartak. A magyar paraszt mindent kibírt az elmúlt ezer évben, a földesurát, a török hódoltságot, éhínségeket, háborúkat,

Hogy elvették léte, kultúrája alapját, mindenét. Szajla azelőtt egy jómódú falu, szinte mintafalu volt, a környéken az irigység tárgya. A hatvanas évek elején elvettek mindent, földet, lovat, tehenet, a szekeret, ekét, de a pusztításra groteszk módon az tette fel a koronát, hogy aztán a rendszerösszeomlással megszűnt a tsz is. Mert addig legalább volt földművelés, borzasztó káros módon ugyan, de mégis volt. A korábbi nagygazdák zöme addigra meg is halt, talán nem véletlen, hogy majdnem mindenki rákban. A fiak nemzedékének, vagyis a nemzedékemnek egyik tagja a kárpótlás nevű szemfényvesztés révén visszaszerzett valamennyit a szülei földjeiből; és amikor érdeklődtem tőle, hogy mik a tapasztalatai, annyit mondott: nem éri meg földet művelni. Na, ilyen sem volt régen, ilyen hozzáállás, mint ahogy azt sem mérlegelte az ember, hogy érdemes-e enni. De összegzésképp annyi mondható, hogy van itt egy falu, Szajla, és semmi oka nincs már annak, hogy itt legyen, ahol van. A falvak azért keletkeztek ott, ahol keletkeztek, mert ott volt föld, megélhetés. A föld ma is megvan, de gyakorlatilag parlagon, és nem él belőle senki,

Mikor került el innen?

Az elkerülés fokozatos volt. Egy darabig bejártam Egerbe középiskolába, aztán megbetegedtem és jött az iskolaszanatórium Budapesten. Tébécés lettem. Ott újrakezdtem a gimnáziumot, és igen biztatóan. Egerben nagyon keservesen ment az iskola. Az osztatlan szajlai általánosban a felét sem tanultuk annak, amit kellett volna. Kegyetlenül nehéz volt bejárás is,

Nem csoda, hogy rossz tanuló lettem. Szinte mentőövként jött a betegség. De miután gyógyultan visszakerültem Egerbe, megint hanyatlani kezdtem, és visszakértem magam a szanatóriumba; de egy malőr folytán nem a pestibe, hanem a szentgotthárdiba utaltak be. Nem volt olyan jó, mint Pesten, de egy idő után megbékéltem vele. Végleg kiderült, hogy nem vagyok „hülye”, mert aztán jelesre érettségiztem. Eger kétszeres mélypontja az életemnek.

Az egyetemen milyen szakra járt?

Magyar-németre.

A német honnan jött?

Nem tudom, honnan. Egerben először és másodszor is az osztályban a legjobb voltam németből. Amibe belejátszott az is, bár nem vagyok német származású, de azt terjesztettem magamról, hogy az vagyok, mert nem tudták megérteni, hogyan tudom olyan könnyen megjegyezni a szavakat, és miért jó a kiejtésem.  

Akkor, az egyetem elején volt már kapcsolata az irodalommal?

Olvasóként már előbb is, már gyerekkoromban is. Hiszen olvastam, sőt, szerettem olvasni, főként regényt. Volt egy nagyapai nagybátyám, akitől apám mindig hozott könyveket. A Halászóemberben ő az a bizonyos Uncle George. A regényekből azonban mindig a párbeszédeket olvastam csak el, a leírásokat unalmasnak találtam. Apám is elég sokat olvasott. De általában a faluban szinte tiltották az olvasást. Haszontalan dolognak számított. Elvont a munkától. Tízéves koromtól már magam is napszámba jártam. Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy anyám se szerette, ha olvasok. Ha Márk fiammal, aki akkor még kicsi volt, hétvégeken lejöttünk Szajlára és esténként mesét olvastam neki, anyám mindig mondta, hogy minek olvasod neki ezt a hülyeséget, amikor ez nem igaz. Mindig mosolygok, amikor a magyar nép csodálatos népmesekincséről hallok vagy olvasok, arról, hogy az ajkán keletkezett és szájról szájra terjedt, satöbbi. Nekem gyerekkoromban más tapasztalataim voltak ezzel az ajakkal.

Később másfajta érintkezésem is lett az irodalommal, olyan is, amilyent máig sem értek. Egerben udvaroltam egy lánynak, lemásoltam egy Burns-verset és úgy adtam oda neki, mintha én írtam volna. Szentgotthárd előtt egy hónapot Mátraházán, a felnőtt szanatóriumban töltöttem, és emlékszem, hogy egy füzetet teleírtam versekkel. Úgy rémlik, bűnrosszak voltak. Később, hála Istennek, eltűnt ez a füzet. Utána, még Szentgotthárdon is rossz verseket írtam, azt hiszem. Mint mindenki, én is utánzással kezdtem. Imitáltam József Attilát, Radnótit  Adyt, Juhász Ferencet. Az utóbbit némely szobatársamhoz hasonlóan inkább viccből, az ő szóburjánoztatását. Talán első vagy másodéves egyetemista koromban elkezdtem másféle verseket írni. Ha nem találkozom Bata Imrével (2000-ben elhunyt irodalomtörténész, szerkesztő - Gy. Á.), akinek azokat a verseimet megmutattam, és nem biztat, valószínűleg teljesen abbahagyom az egészet. Igazából nem akartam tanár lenni, de a bölcsészdiploma csak tanítással volt megszerezhető, és az is világos volt előttem, hogy amit csinálok, az hivatalosan nem kell, azt elutasítják, majdnemhogy üldözik. Nem feltétlenül politikai okokból, hiszen nálam a politikai tartalom nagyon áttételes volt, hanem mert radikálisan más volt, tudatos tagadása a kötelező állami költészetesztétikának.  

Ebből lett aztán a Héj című első kötete.

Nagyjából. Ennek a könyvnek a versei jórészt nem is Magyarországon jelentek meg előtte, hanem az újvidéki Hídban, a párizsi Magyar Műhelyben. A debreceni Alföld közölt belőlük, de nagyon vonakodva. Az első pesti folyóirat-publikációm 1975-ben volt, amikor a Héj után az Élet és Irodalomban megjelent egy versem. De addig semmi.

A Héj visszhangja milyen volt akkoriban?

A Héj verseinek egy része korábban könyvben is megjelent. 1969-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadott egy antológiát fiatal szerzőkkel azzal a borzalmas címmel, hogy Költők egymás közt. Abban a verseimet Weöres Sándor mutatta be, akinek a német fordítóját, Barbara Frischmuthot ismertem Debrecenből. Vele üzent, hogy menjek el hozzá. Ez nem egy mester-tanítvány viszony volt, hiszen a bokájáig sem értem fel. De ezt ő nem érzékeltette velem soha, sőt úgy kezelt, mint egyenrangút. Támogatott sokféle módon. Később, amikor megkapta a Kossuth-díjat, a díjjal járó összeget szétosztotta fiatal írók között, akiknek egyike én voltam. Az egyetem után Budapestre mentem, mert azt gondoltam, ott el lehet tűnni, az ember nincs annyira szem előtt. Próbáltam állást szerezni, de mindenhonnan visszautasítottak. Sehol nem kaptam tanári állást, még Pest megyében sem.

Valamiből mégis meg kellett élni. Voltam moziüzemvezető-gyakornok, nevelőotthoni nevelőtanár, speditőr-gyakornok. Még kiadói titkár is az Európa Kiadónál, de onnan kipateroltak. Aztán végül magánzó lettem, magántanítványaim voltak, illetve csoportoknak tanítottam németet. 1972-ben megkaptam a Magyar Műhely Kassák-díját. Nem akartak hivatalosan kiengedni, turistaként mehettem csak ki. Kapóra jött, hogy kint tartózkodásom alatt áthívott Londonba Siklós István (1991-ben elhunyt emigráns magyar költő, műfordító - Gy. Á.), aki a BBC-nél dolgozott. Ő tartotta bennem a lelket. Előtte – és ez volt az egyetlen jó dolog Párizsban – megismerkedtem Pilinszky barátnőjével, Jutta Schererrel, aki támogatott olyan módon is, hogy elmehettem hozzá például zuhanyozni. Ő segített hozzá némi pénzhez is egy francia alapítványon keresztül. Még ottlétem során kaptam meghívást az USA-ba, az iowai Nemzetközi Íróprogramba. Siklós lelki támogatására pedig azért szorultam, mert az iowai meghívás sokáig nem akart realizálódni, és már-már azon voltam, hogy visszatérek Magyarországra, de aztán csak összejött. Így kezdődött Amerika, 1973 januárjában.

Mi volt időközben itthon?

Itthon disszidensnek minősítettek, mint az USA-ból való hazaérkezésem után megtudtam, noha előzően a londoni magyar nagykövetségen meghosszabbították a kint tartózkodási engedélyemet. Itthon nyilván azt hitték, megszabadultak tőlem, de elszámították magukat, visszajöttem. Sehol nem publikálhattam, le voltam tiltva, ami másfelől furcsa volt, mert addig se nagyon közöltek. Valaki javasolta, hogy írjak Aczél elvtársnak levelet. Írtam. Fogadott is. Azt mondta, Oravecz elvtárs, „én olvastam egy emigráns lapban, maga azt nyilatkozta, hogy disszidált”. Elképesztett ez a hazugság, de jó pofát vágtam hozzá, megköszöntem, hogy fogadott és eljöttem.

de talán még szörnyűbb, hogy hozzá írt levelemet baráti tanácsra az „ Elvtársi üdvözlettel” formulával zártam.

Iowa, első Amerika-élménye milyen hatás volt?

Úgy mentem oda, hogy a Héj után abbahagytam az írást. Éreztem, hogy ez így folytathatatlan, magamat ismételni pedig nem akartam. Akkoriban kezdett el foglalkoztatni az őstörténet, az indán kultúrák. Igazából utólag fedeztem fel Amerikát, és jóval később kezdtem el újra és másként írni is. Áttételesen persze, de közrejátszott ebben az amerikai tartózkodás, megmártózás egy teljesen más közegben, utazás, mozgás hatalmas terekben. Igen, még a tér is hatással volt rám, az óriási kiterjedések, távolságok.

szinte nem érzékeljük kozmikusságát. Nem véletlen, hogy a magyar ember nem ismeri igazán az égtájakat sem, ha azt mondják neki, hogy menjen észak felé, vagy dél felé, hirtelenjében azt sem tudja, melyik merre van, annyira nem tájékozódunk égtájak szerint. Aztán ott volt a nyelv, az angol, helyesebben az amerikai angol. Már Londonban beleízleltem, de igazán odaát érintett meg. Olyan nagyon meg akartam tanulni, hogy csak angolul voltam hajlandó beszélni kint mindenkivel, még emigráns magyarokkal is, amivel akaratlanul megsértettem némelyiküket. Ilyen megszállott voltam. És az sem elhanyagolható tapasztalat volt, hogy életemben először volt lakásom, telefonom, és annyi pénzem, hogy nem kellett kuporgatni. 

Mire használta?

Utazhattam, bárhová mehettem a hatalmas országban, és mentem is, nyugatra, távol nyugatra Tomaz Salamun szlovén költővel, aki szintén a Program vendége volt, és barátjával, Bob Perleman amerikai költővel. Több napot töltöttünk a 80-as államközi autópályán, amelyen egyébként Jack Kerouac is úton van az Útonban. Nebraskán, Wyomingon, Utah-n, Nevadán át San Franciscóba autóztunk. Azt kell mondanom, hogy bármilyen banális, de mindamellett a szabadság-érzet volt a legfontosabb, a legmeghatározóbb:

Felszabadító, bódító volt ez, és ehhez jött még később, hogy egy amerikai kultúrából, a hopikéból merítettem erőt az újra-írni-kezdéshez. Ezért is neveztem akkoriban új verseimet hopi verseknek, ami különben nonszensz, hiszen hopi költészet az ősiségben nem létezett, csak orálisan hagyományozódott rituális, szakrális szövegek voltak.  

Többször emlegeti, hogy a hopi indiánokon keresztül talált vissza a régi Szajlára.

Igen, ezt is nekik köszönhetem. A hopik, a régiek és a maiak is pueblók és földművelők. Megismerkedve a múltjukkal és a kultúrájukkal, azt láttam, hogy a világhoz, a földhöz, egymáshoz, a munkájukhoz való viszonyulásukban, nagyon hasonlítanak ránk, az én paraszteleimre. Ilyen messziről, az ő révükön kerültem vissza abba a már nem létező világba, amelyben valaha magam is otthon voltam. Utólag az is világossá vált, hogy ha engem akkor a sors nem repít ki Amerikába, akkor vagy nem írok többé, vagy tovább megyek egy zsákutcán. És

Lehet mondani, hogy Amerika tartotta meg az írói pályán?

Azt nem lehet tudni, hogy az embert hol mi tartja meg, de más irányba indított, az biztos. Az angolról még annyit, hogy a hozzá való viszonyom akkor vált aztán igazán bensőségessé, amikor később hivatalosan is kikerültem, és Fullbright-vendégtanárként tanítottam a Kaliforniai Egyetemen. Magammal vittem Márk fiamat is, aki akkor még kis gyerek volt. Rajta keresztül jutottam igazán a nyelv birtokába. Ott járt iskolába, és elkezdtünk otthon is angolul beszélni, hogy segítsem a tanulásban, a beilleszkedésben. Azóta is angolul beszélünk Magyarországon, ennek már harminchárom éve. Rengeteget tanultam tőle. Ő felnőve Kínában orvosnak tanult, de előtte itthon amerikanisztikából diplomát szerzett. Az angol nyelv így végleg velünk maradt.

Nem fordult meg a fejében, hogy nem jön vissza?

Dehogynem. Erre mindenki gondolt, aki annak idején kijutott a vasfüggönyön túlra.  Én 1976-ban mentem el úgy, hogy nem jövök vissza. És még egy elmenés volt, az utolsó, 1989-ben, amit Gorbacsov, a szovjet kommunizmus bukása hiúsított meg.

1989-ben visszautasította a József Attila-díjat.

Úgy gondoltam, hogy

Megtűrt író voltam, nem tiltott, de az is rossz státusz volt.. Nyílt levélben írtam meg a Minisztertanácsnak – ilyen grémium is volt akkor –, és elküldtem az Élet és Irodalomnak, de nem közölték, csak később jelent meg a Hitelben.

Mit gondolt akkoriban a rendszerváltásról? Hogy élte meg?   

Először nem sokat, mert 1989-ben DAAD-ösztöndíjjal éppen Nyugat-Berlinben tartózkodtam, és onnan nehéz volt tájékozódni. Hazajőve lelkesedtem érte, ameddig olyan naiv voltam, hogy azt hittem, minden olyan lesz majd, amilyennek szeretnénk. Azelőtt nem hittem, hogy lehet másképp is, hogy meg lehet szüntetni azt a rendszert. Vagy ha mégis, akkor legfeljebb csak valami óriási világégés árán. Kint azt sem tudtam, hogy itthon már pártok vannak. Fejest ugrottam az egészbe. Ismertem Kodolányi Gyulát (költő, műfordító, irodalomtörténész - Gy. Á.), összejártunk, főleg Amerika okán, éveken át. Ő Antall József belső köréhez tartozott. Ő hívott az új kormány tanácsadói testületébe. De Antallal alig érintkeztem, jóformán elzártak tőle, tehát nagyon nem olyan volt ez a tanácsadóság, mint gondoltam. Végül is tíz hónap után felmondtam. De ettől függetlenül  továbbra is hittem abban, hogy jó dolgok lehetnek. Hát nem lettek. Nagy csalódás volt a rendszerváltozás. Lehet, hogy nem is lehetett volna másképp csinálni. Mert 

Rájöttek, hogy nem folytatható a szovjet kommunizmus és csináltak maguknak kapitalizmust, magyar módra.

Ekkoriban már benne járt a Halászóemberben, egy ideje írta.

1986 táján kezdtem el írni annak a könyvnek a darabjait. Nagyon sokáig szinte kizárólag az Élet és Irodalomban publikáltam. Bata Imre vitt laphoz, egy számomra idegen közegbe, de anyagi biztonságot adott, és jól el is elviseltek. Ott jelentek meg először ezek szokatlan versek, amiket némely szerkesztőségi kollégám nem is tekintett verseknek. A néhai Faragó Vilmos (2013-ban elhunyt újságíró, kritikus - Gy. Á.) például mondta, szociográfia ez, minek írod, Nagy László ezt már megírta. Gyakorlatilag ezekben találtam vissza Szajlához. Akkor jöttem rá, hogy ez az egész, ami a magyar faluval, a paraszti osztállyal történt, a földek elvétele és annak minden következménye, az szinte kézzel foghatóan bennem van, csak ki kell beszélnem.

A helyiek mit szóltak a könyvhöz?

Az akkori plébános vett példányokat, ő osztogatta. Olyan emberekhez jutott el így, akik nem hogy verset, de semmilyen könyvet nem olvastak a Kincses Kalendáriumon vagy az imakönyvön kívül. Hogy valóságosan olvasták-e sokan, vagy a legtöbben csak hallottak róla, azt persze nem tudom. De voltak reakciók. Emlékszem, kaptam egyszer egy levelet, amiben valaki kikérte magának, hogy olyat írok az apjáról, ami szerinte nem volt igaz. De volt másfajta visszajelzés is. Sosem felejtem el például Barczai Elek bácsit, aki

Igaz, utána megorrolt rám, mert szó van a könyvben egy asszonyról, aki az adótartozás kiegyenlítése gyanánt lefekszik a végrehajtóval, és valamiért az a gyanú fészkelte magát a fejébe, hogy az ő felesége az, ami nélkülözött minden alapot.

Mikor jött vissza végleg Szajlára?  

2001-ben. Jött egy szerelem, jött egy nő, aki hajlandó volt velem Szajlára költözni. De aztán később kiderült, hogy ezt nem gondolta komolyan, és nem csak itt hagyott, hanem kisfiunkat is elvitte. Most már tíz éve, hogy egyedül élek itt. Nem vagyok neki hálás; de az is valószínű, hogy meg sem próbálkozom a regényírással például, ha nem jövök vissza ide.

A kivándorlás-regény ötlete honnan jött?

Mindig is éreztem, hogy meg kellene írnom. Már a hetvenes évektől kísértett a téma. Több összetevője volt. A nagyszüleim is kivándoroltak annak idején, vendégmunkások lettek Amerikában és az én életemnek is része lett a modern Amerika. A családban mindig is jelen volt Amerika, a nyelv formájában is. Apai nagyapám beszélt angolul, apám is beszélt angolul, a nagyfiam is, én is bírjuk ezt a nyelvet. Szinte mintha kötelességem lenne megírni a regényt. De halogattam. Még arról sem volt fogalmam, hogyan kellene elkezdeni. Amikor aztán végképp lemondtam róla, mert elmúltam már hatvanéves és soha nem írtam szépprózát, akkor

És aztán másnap a másodikat és a harmadikat. De csak kíváncsiságból. Majd számomra is meglepő módon tovább írtam, és ebből lett az első rész. Közben összeomlott a házasságom és elvesztettem a kisfiamat. Ez nyilván nem volt jó hatással az írásra. De végül segített abban, hogy a válást, az egyedül maradást, ezt az egészet kibírjam. Bizonyos értelemben így terápia is volt.

Ez a regény-trilógia nagy siker lett, elismeréseket hozott.

Már a Halászóember is siker volt, olyan zarándoklatféle indult meg hozzám, sokan olvasták az országban, és találkozni akartak velem. De mi a siker? A könyvkiadásban tízezer példány alatt állítólag ilyen nincsen. A két első részt háromszor is kiadták, és az eladott példányok így sem tesznek ki annyit. De így is örülök, annál is inkább, mert miként a Halászóembert, olyanok is olvasták, akik egyébként nem olvasnak szépirodalmat. Megható látogatások is voltak. Egy-két évvel ezelőtt a családja ide hozott hozzám egy idős, szinte járóképtelen embert, aki szerette volna megköszönni a regényt. Egy kilencven körüli agrármérnök volt, akit gyerekkorában a szüleivel együtt elűztek a Felvidékről, tehát még csak nem is a maradék Magyarországról származott, és

Úgy tudom, mostanában Olaszországban sikeres szerző lett.

Igen, de megint nem a magas példányszám alapján. Van egy könyvem, amely már  több nyelven megjelent, az 1972. szeptember. Ezt lehet szerelmes verseskötetnek is nevezni, de lehet regénynek is. Ez most másodszorra jelent meg olaszul, és érdekes módon elképesztően nagy visszhangja támadt, annyira, hogy már elfogyott, és utána kellett nyomni. Dicsérően írt róla minden nagy olasz lap, és az interneten is nagyon népszerű, főként a fiatalok körében. A kiadó, a milánói Edizioni Anfora, amely Kosztolányit és Szabó Magdát is kiadta, nemrég szervezett nekem egy promóciós, több észak-olasz várost érintő körutat, amelynek során mindenhol bemutatott egy már ismert olasz író, nagyon kedvező volt a fogadtatás mindenhol. Az év végig még két ilyen olasz turné lesz. Nem értem az egészet, nincs rá magyarázatom. Miért olaszul és miért most, miért nem tizenöt éve, amikor először adták ki olaszul? Itthon se volt rossz fogadtatása 1988-ban, első megjelenése idején, de ilyet álmodni se mertem volna. A kiadó vezetője egy magyar hölgy, Szilágyi Mónika. Valószínű, hogy az ő hozzáértése és lelkesedése nagyban hozzájárult ehhez.

Közben a kétezres években írta a verseit is, megjelent A megfelelő nap, a Távozó fa. Ezekben a versekben nagyon erős a természet-élmény, az elmúlás jelenléte, mintha egy buddhista szerzetes versei lennének.

Természet? Ha van még olyan, akkor abban élek, ráadásul az falu szélén, vagyis nem vesznek körül házak. Úgy is vehetjük, hogy abban nőttem föl, még a nagy környezetszennyezések előtt.

Az egyedüllét bizonyos értelemben remeteség is, ami az írónak alapvetően jó. Csak az a rossz, akkor válik teherré, ha időnként nem tudja megszakítani. Minden értelemben egyedül maradtam. Ha kinézek a dolgozószobám ablakán, egy völgyet és rajta túl hegyeket látok. Mögöttem elnéptelenedett porták vagy azok romjai. Rokonok sincsenek. A fiaim távol élnek. Közvetlen közegem az úgynevezett természet, amelyben élek, és amelynek magam is része vagyok: annak teremtményei, változásai, tüneményei, vesznek körül, fák, bokrok, őzek, rókák, sünök, madarak. Ami meg az elmúlást illeti, az az első pillanattól jelen van az életemben, és óhatatlanul foglalkoztat, amióta írok, íróként is, és minél közelebb kerülök a végpontjához, a halálhoz, amellyel az elmúlás is elmúlik, annál gyakrabban, erősebben.

Ha körülnéz a mai Magyarországon, mit lát?

Nem sok jót. Züllést, ami nem most kezdődött, hanem 1956 után. Döbbenetes volt annak idején, hogy a forradalom leverése után fél évvel május elsején már tízezrek hódoltak Kádárnak a Hősök terén. A társadalom zöme elárulta a forradalmat, és mintha ezért sikeredett volna a rendszerváltozás is olyanra,  amilyenre sikeredett. Az elmúlt három évtized számomra csalódás, nem az történt, amire számítottam.

Most min dolgozik?

Azt szoktam mondani, hogy mindig az utolsó művét írja az ember, mindig az utolsó könyve jelenik meg. Elkezdtem valamikor tavaly rövid prózákat, naplószerű reflexiókat írni  Feljegyzések naplemente közben címmel. Ezek között van néhány soros és másfél oldalas próza is. Már publikálom folyóiratokban, de nem sietek az írásukkal.

Ha megpróbálja elképzelni Szajlát húsz év múlva, mit lát maga előtt?

Azt látom, hogy a házam üres, vagy nyaralónak megvette valaki az örököseimtől. Szajla már most sincs, de akkor még kevésbé lesz. A házak többsége most is üresen áll. Nem fog kiürülni, mert van egy igen nagy létszámú cigányság, valószínűleg csak ők élnek itt húsz év múlva. Ahogy  a Halászóemberben húsz éve megjósoltam, lesznek majd a földben cserepek, kődarabok, de nem fordítja ki őket az eke, mert továbbra sem lesz szántás, földművelés. Nem lesz semmi.

Fotók: Ficsor Márton