Szabadságtapasztalat – Kondor Attila képei a Műcsarnokban

Hogy a tárlat – elsőre kissé közhelyesen hangzó – címe mit takar, illetve mire akar utalni, arról Szegő György, a Műcsarnok művészeti vezetője így ír a kiállítás bevezetőjében:

„A cím a művészi aktus önértékére utal, amikor egyedül a szellemi megismerés cselekvő öröme inspirálja az alkotói munkát. A szív eredetileg nem az érzelmek és a szentimentalizmus metaforája volt, hanem – a keleti és a nyugati hagyományos bölcseletben egyaránt – az ember halhatatlan centrumát jelentette, ami még a gondolkodást, az észbeli képességeket is megelőzte. Ebből a perspektívából nézve tiszta szívvel élni azt jelenti, hogy az akaratot, a gondolkodást, a megismerést és a cselekvést egyetlen harmonikus egészként vagyunk képesek megélni, gyakorolni.

A tiszta szív egy ideálkép, amire különféle szellemi és művészi gyakorlatokkal és teljes életgyakorlattal lehet törekedni. A festészet, a művek megalkotása maga is életvezető praxisként működhet. Ekkor a művész azt festi, amit elképzel maga körül, ami foglalkoztatja, amit meg akar ismerni, végső soron azt, amit szeret; ekkor a festés örömet hoz.”

Szegőnek igaza lehet, a kiállítás terébe belépve ugyanis tényleg elfogja az embert valami bizonytalan, mégis megnyugtató érzés: olyan helyre léptem be, ahol minden kicsit másképp van, mint odakint. Eleve van valami drámai kontraszt a Műcsarnok belső tere és az odakinti, nagyvárosi zajongás között,

Előre kell bocsátanom, hogy mind a négy alkotóról egyszerűen lehetetlen egyszerre, egy íráson belül szólnom. Illetve lehetne, de annak nem látom értelmét, hogy csak a sértődések elkerülése végett mindenki kapjon néhány sort, letudjuk a kötelező köröket és viszontlátásra.

A kiállítás résztvevői közül Kondor Attila munkáit – és munkásságát – tartom a legizgalmasabbnak és – bizonyos szempontból – a legaktuálisabbnak is. Nem mintha Konkoly, Szotyory vagy Lajta munkái nem érnének meg egy misét. Megérnének. De érzésem szerint az általuk bejárt és belakott festői terek nem lépik át azokat a határokat, amelyeket a képzőművészeti konvenciók jó ideje kijelöltek. Magyarul a műveik így vagy úgy az utóbbi évszázadok festészeti tradícióinak egy-egy állomását, ideiglenes végpontját jelenítik meg, viszont ezen végpontok átlépésének lehetőségét nem vetítik előre, nem hordják magukban. Mindennek persze semmi köze festményeik esztétikai minőségéhez, csupán arról van szó, hogy Kondor Attila műveiben fellelhető valami többlet, és ez a többlet épp a

áll a legszorosabb kapcsolatban.

Kondor Attila: Fókusz

Pontosabban nem is a radikális újragondolással, hanem inkább a radikálisan „régit gondolással”. Mert Kondor Attila nem abban az értelemben radikális, ahogy a kifejezést a képzőművészettel kapcsolatban általában használni szokták. Nem arról van szó, hogy látványosan szemétre hajítaná az általa elavultnak vélt irányzatokat és valami harsány, kiáltványokkal megtűzdelt koncepció keretében tárná a világ elé saját zsenialitásának ékes bizonyítékait. Kondor Attila radikális művészete ennek a „megszokott” radikalitásnak épp az ellenkezője.

A művészeti radikalitáshoz a 20. század elejétől kezdve általában valami homályos „progresszió” elmélete tapad. A tabudöntögetés elemi vágya, az avítt, a konzervatív, a maradi, a magasztos iránti engesztelhetetlen indulat jellemzi a leginkább ezt a „haladó gondolkodást” a képzőművészetben, amelynek legmeghatározóbb áramlatai egyértelműen a rombolás, a felbomlás és a széthullás jegyében állnak. Kondor Attila művészetében a nyomait sem látni efféle tendenciáknak. Azon ritka alkotók egyike, aki

Kondor Attila kapcsán többen leírták már, hogy amit művel, metafizikus művészet. Ez a kifejezés bizonyos értelemben fából vaskarika, hisz' – gondolhatnánk jóhiszeműen – mi  más is lehetne a művészet, ha nem metafizikus. Ha azonban kevésbé vagyunk jóhiszeműek – vagy kevésbé tettetjük naivnak magunkat –, be kell látnunk, hogy a „metafizikus” jelző használata már jó ideje nagyon is indokolt. Már abban az esetben persze, ha a használatával nem csupán valami jól hangzó, bombasztikusnak szánt kijelentést szeretnénk tenni.

Kondor Attila: Részesülés a létben II.

A metafizikus Kondor Attila esetében azt jelenti, hogy kizárólag az érdekli, ami a látható mögött annak szellemi vázaként húzódik meg. Ami a világ titokzatos szerkezetét összetartja. Ezt a nehezen – vagy egyáltalán nem – megnevezhető valamit egész egyszerűen nevezhetjük hagyománynak is. Egy olyan szellemi hagyománynak, ami nélkül sem a kereszténység, sem a buddhizmus, sem az antik Róma vagy a hellén kultúra nem jöhetett volna létre. És – teszem hozzá halkan – ami nélkül ma mi sem léteznénk.

Kondor világában ez a hagyomány van jelen rendkívüli intenzitással, az általa teremtett tereket a rejtett isteni jelenlét járja át. Képei – noha sok esetben felismerhető táj-részleteket vagy térformákat ábrázolnak – inkább tűnnek egy gondolkodásmód ábrázolásának, mint konkrét látványnak. Amit a képein látunk, abban nem az a legfontosabb, hogy mit ábrázolnak, hanem a látvány mögötti erőtér. Ez a festészet

Nem véletlen, hogy Kondor a kiállításhoz készült kísérőszövegében ezt írja: „Az alkotói gyakorlat egyik fontos teoretikus inspirációja a via negationis, ez a negatív teológiaként ismert módszer, amely szerint Istent képtelenek vagyunk leírni bármilyen tulajdonsággal, mivel az abszolútumot a tulajdonságok feltételhez kötöttsége helyett a feltétlenség jellemzi”. Ami azt jelenti, hogy Kondor képein és a kiállításon látható film-installációin egy olyan világ tűnik fel, amelynek minden eleme Istenre utal, miközben semmiféle direkt utalás nincs bennük arra, hogy itt most valami szakrálisat kellene látnunk.

Kondor Attila: Transcendere

Kapuk, lépcsők, parkok, hegyek, épületek, de mintha nem is azok lennének, hanem sokkal inkább az ideáik.

Kondor képein tulajdonképpen azt látjuk, amit nem is láthatnánk, ha pusztán képként néznénk a képeit. Művei sokkal inkább meditációs tárgyak, mint festmények. Ami másként kifejezve azt jelenti, hogy valódi festmények. Ezért metafizikus művészet Kondor Attiláé: képes hírt adni az anyag mögötti finomszerkezetről.