Nem bírja szusszal – Bödőcs Tibor új könyvéről

Előrebocsátom: a stand-up műfajnak nem vagyok elkötelezett rajongója. Igaz, ez az írás most nem erről az utóbbi években igen népszerűvé vált műfajról akarna szólni, hanem egy könyvről, ebben az esetben – Bödőcs Tibor esetében – azonban mégsem tekinthetünk el a stand-uptól, hisz’ Bödőcs elsősorban ezen a vonalon jeleskedik. Ő az egyetlen a műfajban, akinek a műsorait képes voltam végignézni akár többször is és időnként jókat derültem egy-egy poénján.

Mert Bödőcs olykor tényleg nagyon jó tud lenni, leginkább akkor, amikor hazulról hoz történeteket.

a falu jellegzetes figuráit veszi elő, akár a saját rokonságát is beleértve. Ezekben a jelenetekben szinte minden az alkohol körül forog, amit érezhetnénk akár túlzásnak is, ha nem ismernénk valamelyest a vidéki Magyarországot.

Más kérdés, hogy ezek a csetlő-botló, alkoholista figurák – a tagadhatatlanul humoros megjelenítésükön túl – milyen képet festenek erről a vidéki Magyarországról. Bödőcs érzékenyen – mondhatnám úgy is: szeretettel – jeleníti meg a

láthatóan nem az a célja, hogy pusztán nevetségessé tegye őket, inkább mintha a nevükben beszélne, mintha azt szeretné elérni, hogy a szócsöve legyen a földijeinek, akik büszkék lehetnek rá: itt ez a búcsúszentlászlói gyerek, aki sokra vitte, aki elmondja a nagyvilágban helyettünk, milyenek vagyunk, hogyan látjuk a világot.

Mondom, Bödőcs szerintem ebben a legjobb, a legárnyaltabb és láthatóan ez az a világ, ahol a legotthonosabban mozog. Ezt ismeri, ez az igazi terepe.

(forrás: Libri.hu)

Valószínűleg ezért is vette a bátorságot ahhoz, hogy ebből a világból merítse első regényének anyagát. Igaz, nem ez az első könyve, mert 2017-ben már kiadott egy könyvet Addig se iszik címmel, amely irodalmi paródiákat tartalmazott. Azt a könyvét nem olvastam, nincs összehasonlítási alapom, de ez talán nem is baj. Azok paródiák voltak többek között Hrabalról, Márairól, Krúdyról, Hemingwayről, ez viszont egy regény, ahol – elvileg – nem lehet valakinek az árnyékában, hangfekvésében elbújni vagy azt felölteni. Itt saját hangra van szükség, saját világgal.

Bödőcs a címadások tekintetében sem tud – vagy nem akar – eltávolodni a piás univerzumtól, az Addig se iszik után az új regény címe: Meg se kínáltak.

Most mondhatnám azt, hogy az alkoholizmussal való humorizálás egy határt átlépve roppant ízléstelen tud lenni, de egyrészt Bödőcsnek általában jól áll ez a szerep, másrészt nyilván felismerte, hogy ez az a tematika, amivel a legtöbb embert lehet elérni. Ahogy fentebb már utaltam rá, egy regény esetében nem szerencsés maszkokat felvenni vagy mások hangját imitálni, illetve csak nagyon indokolt esetben tud működni ez az írói eljárás.

hogy valódi regényként tekintsünk a Meg se kínáltak-ra. A szöveg narrátora egy Oszkár nevű – „rendes” festőnek indult, aztán egy baleset miatt szobafestésre kényszerült – alak, akinek eredetije, létező mintája Bödőcs több korábbi műsorában is feltűnt. Ő Ferus, aki időközben elhunyt, a szerző nem véletlenül ajánlja neki a könyvét.

A regény mindegyik fejezete ugyanarra a helyzetre épül: Oszkár-Ferus a kocsmapultot támasztja és életének nevezetes epizódjairól mesél a csapos lánynak, Gyöngyinek. Kissé erőltetett ez a könyvszerkezet és nem is nagyon indokolt, inkább arról lehet szó, hogy Oszkárnak – ahogy a való életben Bödőcsnek is – szüksége van valakire, akihez beszélhet. A regény Oszkárja – Bödőcshöz hasonlóan – igazából egy műsort ad elő, ami a vége felé közeledve egyre inkább stand-uppá válik, távolról sem emlékeztet egy regényre.

semmi olyasmi nincs benne, ami elemelné ettől, ami szépirodalommá tenné. Ez nem feltétlenül baj, Bödőcsnek ez a műfaja, viszont szerintem szerencsésebb lett volna, ha mindazt, amit beledolgozott ebbe a könyvbe, inkább egy színpadi est keretében vezette volna elő.

Oszkár alakja elég valószerűtlen, igazi piás szobafestőként olykor művészettörténeti fejtegetésekbe kezd, sokszor kikacsint az olvasóra és összességében véve nem eléggé kidolgozott, érezhetően sok figurából lett összegyúrva.
A rendszerváltás utáni Magyarország van itt elmesélve egy kocsmai nagymonológ keretében, felbukkannak a kilencvenes évek elejének tipikus figurái, a semmiből jött, fuxos vállalkozók, a komcsi funkcionáriusokból lett újmódi kiskirályok, a vadászgató államtitkárok és mindenféle zsákutcába kerülő egzisztenciák. De felbukkan itt „Gázos Lőrinc” és a „Kicsi” is, akiben nem nehéz felfedezni Orbán Viktort. Ezzel sincs semmi baj, a műfajba sok minden belefér, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Bödőcs akkor a leggyengébb, amikor aktuálpolitizál.

Az ellaposodáson túl Bödőcs néha átlépi a jó ízlés határait is, ami nyilván szubjektív mérce, de személy szerint engem zavarba ejtett a 189. oldalán található szövegrész. Az előzménye az, hogy Oszkár – festői életművének betetőzéseként – festményeket helyez el megbízóinak falain úgy, hogy elrejti azokat a rájuk húzott festék mögé, hogy majd egyszer mindenki nagy ámulatára előkerüljenek. Szóval: „A templom és a paplak titkos zugaiba meg szexuális fantáziákat álmodtam a falra...Lesz nagy botrány, ha kiderül, de az még odébb van. A papnak majdnem elárultam, hátha segít rajta néhány ilyen kép. Pompásan tudna rá maszturbálni... Szegény pap, gondolj csak bele, hogy mi mindent kell végighallgatnia. Kifejtik neki, hogyan dugták meg ezt vagy azt a nőt. Hová, mijére élveztek és hányszor... Milyen lehet neki, akinek aztán tényleg minden meg van tiltva, papíron pinastop és csókaszály van, milyen lehet neki ezeket végighallgatni, Gyöngyi? Nem isteni csoda, hogy egyik-másik megkezdi a ministránsokat...”

Döntse el mindenki, átlépi-e mindez a jó ízlés bizonytalan mezsgyéit avagy sem, nekem – hogy is mondjam – necces ez a pár mondat, ami sokkal inkább tűnik az olvasók egy részét jellemző sztereotípiák kiszolgálásának, mint írói teljesítménynek.

A Meg se kínáltak regényként sajnos nem nagyon működik. Ami sok esetben szellemes, röhögésre ingerlő mondatokat tud eredményezni (főleg a könyv első felében), az a vége felé ellaposodik, nem bírja szusszal. Bödőcs

és könyvének elbeszélőjét szintén ebbe a szerepbe kényszeríti.