Szűretlen, kézműves népzene – az Erdőfű tagjai a Mandinernek

Először úgy beszéljük meg, hogy valami nyugodt helyen egy pohár bor kíséretében beszélgetünk, de végül Éri Katalin és Maruzsenszki Andor, az Erdőfű zenészei egy Károly körúti lakásba invitálnak. Az interjú alkalmából csatlakozik hozzájuk Kiss-Balbinat Ádám hegedűs is. A helyszín legendás: itt élt és alkotott Martin György néprajzkutató, a nemzetközi rangú magyar tánckutatás megteremtője feleségével, Borbély Jolán etnográfussal és fiukkal, Éri Péterrel, a Kossuth-díjas Muzsikás együttes tagjával. Gyakorlatilag ebből a lakásból indult útjára a táncház-mozgalom.

Körös-körül mindenütt emléktárgyak, fotók a hőskorból sőt, az egyik szék karfáján nyugszik a híres néptáncos Mátyás István ‘Mundruc’ magyarvistai adatközlő díszes mellyese is. Itt egy kis helyiségben írta Martin a Mátyás István Mundruc - Egy kalotaszegi táncos egyéniségvizsgálata című, több száz oldalas monográfiáját, ami sajnos már csak halála után jelenhetett meg nyomtatásban. Mi is ebben a lakásban beszélgetünk a táncházzenekarok új nemzedékét képviselő Erdőfűvel, aminek ugyanakkor Éri Katin keresztül családi kapcsolata is van a nagy nemzedékkel. Szűcs Ágnes pedig nem csak a zenészeket, hanem a szinte múzeumnak beillő lakást is lelkesen fotózza.

Ötéves az Erdőfű. Honnan jött ez a szokatlan név, és miért hívtátok életre annak idején ezt a zenekart? 

Maruzsenszki Andor: Kovács Simon „Buráló” kalotaszegi prímás egy, az 1960-as években vele készített hangfelvételen elmeséli A juhait kereső pásztor történetét. A pásztor szemszögéből előadott dramatikus táncjáték narratívájaként hangzik el a „na most kimentem az erdőfűbe [a juhokat keresni]” mondat. Szóval innen származik a név, amit egyébként az erdei tisztás megnevezésére használtak.

Éri Katalin: Mi inkább egy zeneművészeti műhely vagyunk, sem mint zenekar. Van ebben a csoportban nagyjából húsz ember, akikkel mindig szívesen együtt zenélünk, mivel egy zenei nyelvet beszélünk, a Kárpát-medencei vonós népzene nyelvét.

Kiss-Balbinat Ádám: Műhelyünknek van egy négyfős magja: mi, akikkel most beszélgetsz és Éri Márton, a brácsásunk. Abban az esetben, ha tíznél több muzsikus barátunkkal állunk színpadra, átalakulunk Erdőfű Népi Kamarazenekarrá. A jövő év elején elkészülő lemezünket is olyan hozzánk közel álló kollégáinkkal fogjuk közösen felvenni, mint Kalász Máté, Halmos Attila, Kaszap Atilla, Kerékgyártó Gergő, Zimber Ferenc, Bede Péter, Király Tamás és Salamon Soma.

Tehát eredetileg nem is táncházi zenekart akartatok létrehozni?

ÉK: Azért nem szűkíteném le a zenekar fogalmára azt, amit képviselünk, mert például én előtte nem is nagybőgőztem, képzőművésznek tanultam, és művészetkritikai szempontból közelítettem a táncház-mozgalomhoz. Arra gondoltam, amikor belevágtunk, hogy

projektek mentén együtt alkotni más művészekkel.

MA: Igen, olyasmi lebegett a szemünk előtt, mint régen a JazzaJ. Nálunk nyilván a népzene volt az alapnyelv. Amikor elindítottuk az első klubunkat, a fővárosi táncházi élet éppen hullámvölgyben volt, nekünk is kitartó munkába került, hogy a pénteki táncházunk bekerüljön a köztudatba. Ezért is a kezdetekkor nem konkrét tagokból álló együttest szerettünk volna létrehozni, hanem egy szellemiséget szerettünk volna képviselni, megjeleníteni. Ez a hagyományos szórakozási formákat követő muzsika, amit hangosítás nélkül játszunk, száz embernél nagyobb tömeget nemigen szól át, szóval ez a kisebb közösségek szórakozási lehetősége. A hátunk mögött lévő több mint öt év alatt táncházainkban sikerült közösséget építenünk azokkal a hagyományos módszerekkel — zene, ének, tánc — amelyek régen falun is működtek. Az Erdőfű Népi Kamarazenekarral ezt a gondolatiságot a színpadon is igyekszünk érvényesíteni.

Péntekenként a Rácskertben muzsikáltok. Honnan jött az ötlet, hogy hétfőnként is játszatok a Szimplában?

KBA: Már két-három éve rendszeresen muzsikáltunk péntekenként, amikor megkeresett a Szimpla Kert koncertszervezője, hogy szeretnék újraindítani a táncházat, hiszen régen már egyszer működött náluk hasonló program. A Szimpla közönsége nagyrészt külföldi fiatalokból áll, ezért mi is jó ötletnek tartottuk, hogy legyen valami sajátságosan magyar vetülete az ott megszólaló zenéknek. Így három évvel ezelőtt újraindítottuk ezt a táncházat, s hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy két állandó klubhelyünk is van Budapesten.

A klubjaitokban rengeteg külföldi fordul meg. Mit tapasztaltok, hogy reagálnak a magyar népzenére?

ÉK: Az akusztikus vagy hangszeres zene ma háttérben, vagy legfeljebb showelemként jelenik meg a „számgyár” működésében. Szóval az már önmagában is egy remek dolognak számít, hogy láthatnak, hallhatnak az idelátogatók akusztikus hangszereket. Egyébként a magyar emberek sem feltétlen tudják, a hátamon cipelt nagybőgőt megpillantva, hogy milyen hangszer rejtőzik a tokban. Tehát az is

KBA: Nekem például mindig nagy élmény volt és maradandó emlék, amikor utazásaim során alkalmam nyílt betévedni olyan ír pubba, ahol népzenét játszanak, vagy egy andalúziai bodegába, ahol az asztalon flamencót járnak. Bizonyára az idelátogató turisták se bánják, ha a megfelelő ajtón benyitva vérbeli népzenét hallhatnak, amire táncolnak és teli torokból énekelnek a helyi fiatalok. 

Nem unjátok, hogy több éve minden hétfőn és pénteken estétől hajnalig muzsikálnotok kell?

KBA: A népzene egyik kiemelkedő varázsa, hogy mindig más. Míg a népszerűbb műfajú zenékben egyre gyakoribb az, hogy felvételről hallgatjuk ugyanazokat a hangokat, ugyanabban a sorrendben, ugyanolyan modorban, vagy előadásmódban, addig

minthogy alapvetően improvizatorikus jellegű. Törekszünk is arra, hogy ezt ilyen formában adjuk elő, így számunkra legalábbis majdhogynem megunhatatlan. Mindennek tetejébe olyan hatalmas zenei adatbázis áll a rendelkezésünkre az előző száz év gyűjtéseinek köszönhetően, hogy ha valaki megunná az egyik falu zenéjét, odébb teszi az ujját pár centiméterrel a térképen, és máris egy új zenei kínálattal áll szemben. Szóval a kérdésre egy határozott nem a válasz.

Bartók óta halljuk, hogy meghal az utolsó adatközlő, és száz éve az utolsó órában járunk. Ti jártok gyűjteni?

KBÁ: Ha gyűjteni megyünk, akkor is zenészekként gyűjtünk. Néhány erdélyi zenésszel olyan szoros barátságot ápolunk, aminek a keretein belül gyűjtésről már nem biztos, hogy lehet beszélni. Ilyenek a magyarpalatkai Kodobáék, a bánffyhunyadi Varga István „Kiscsipás”, a bogártelki Czilikáék, s a mérai kísérőzenészek: Toni Rudolf, ifjabb Toni Rudolf, Árus Béla. És ez a kör egyre szélesedik. 

Nem megterhelő  nekik több száz kilométerről rendszeresen Budapestre járni muzsikálni? A mezőségi prímás, Kodoba Florin például szinte többet muzsikál veletek Budapesten, mint otthon, Kolozsváron vagy Palatkán.

KBÁ: Igen, számukra legalább hat-hét órás az út a magyar fővárosba. Ezzel együtt az a furcsa helyzet állt elő a 21. század elejére, hogy az otthoni felkéréseik elmaradnak a mögött, amit Magyarország kínál számukra. Érdekes amúgy, hogy

mert számukra szinte helyben laknak az erdélyi adatközlő zenészek, a mozgalom még élő, meghatározó mesterei.

A zenélés mellett mi fontos nektek az egész témakör kutatását, feldolgozását illetően?

ÉK: Nekem az emberi kapcsolatok számítanak. Ezek nem csak kollegiális vagy mester-tanítvány viszonyok, hanem barátságok, ráadásul a magyarságot szétválasztó országhatárokon átívelő barátságok, ami szerintem nagyon fontos. 

KBÁ: Jómagam a muzsikálás mellett tanítok is, általános ének-zenét, hegedűt, népzene-elméletet. Azért is fontos számomra a tudás továbbadása, mert vannak hosszú távú terveim, például osztálytermek falain túlmutató ismeretterjesztő anyagokat szeretnék összeállítani és ahhoz szeretnék segítséget nyújtani, hogy azoknak is elérhetővé váljon ez a kultúra, akik természetes körülményeik miatt nincsenek közel a tűzhöz. De ezentúl van még egy elhallgathatatlan tanulsága ennek a szakmának: azok a hagyományos keretek között működő zenészek, akik a falvakban muzsikáltak a múlt században — itt főleg cigányzenészekről van szó — a sajátjuk mellett

Amikor hallgatjuk a népzenei gyűjtéseket, azzal szembesülünk, hogy ezek a közösségek milyen jól megfértek egymás mellett nem csak az esti mulatságban, hanem egy életen át. Mindez alázatra nevel.

MA: Elfogadóvá tesz ez a tapasztalat. Ahogy rendszeresen hallgatjuk a jobbnál-jobb népzenei gyűjtéseket, mindig arra a következtetésre jutok, hogy — történelmi távlatból és léptékkel szemlélve — a Kárpát-medencében olyan népzene hagyományozódott ránk, amely nem csak az európai műveltség évszázadok alatt fényesre csiszolódott ékköve, de világszintű összehasonlításban is egyedülálló. Ahhoz azonban, hogy ez a szélesebb tömegek számára is nyilvánvalóvá váljon, szerintem még nagyon sok időnek kellene eltelnie. Mi a magunk részéről megpróbálunk gyorsítani ezen a folyamaton.

A Felszállott a páva vetélkedősorozat kinyitotta kicsit a táncház-mozgalom kapuit. Ti hogy látjátok, jobb lenne, ha még többen tudnának néptáncolni, énekelni, népzenélni, vagy jobb, ha ez megmarad egy bizonyos kör szórakozási formájának?

KBÁ: A naphosszat arcunkat világító képernyőkről olyan hatékonysággal törnek ránk a különböző információk, műsorok, hogy szerintem a falusi zenének és táncnak is képviseltetnie kell valamiképp magát, hogy legalább marginálisan megmaradjon a köztudatban, talán ezért is fontos az általad említett televíziós vetélkedő.

ÉK: Egyébként érdekes a kérdésfeltevés, ugyanis 1972-ben, az első hivatalos táncház megrendezése után is felvetődött ugyanez a problémakör, mégpedig az, hogy a táncáz maradjon-e egy szűk szakmai elit privilégiuma, avagy ezen tudást demokratizáljuk és tegyük mindenki számára megtanulhatóvá? Szerencsére az utóbbi teljesült.

Sokan hanyatlásként élik meg, hogy a régi tánctanítós-zsíroskenyeres, művelődésházi hangulatú táncházakat felváltották a folkkocsmák. Mit gondoltok erről?

MA: Szerintem ez nem tekinthető hanyatlásnak, sőt! A régi táncházak célja részben az volt, hogy az ott elsajátított táncokat idővel a résztvevők szabadon tudják használni.  Ennek folyományaképp azok, akik beletanultak a hagyományos mozgáskultúrába, igényelni kezdték a tanítás nélküli, hosszú táncrendekkel végigmuzsikált mulatságokat. Az szerintem hatalmas dolognak számít, hogy a budapesti éjszakában az elektronikus, metál-, dzsessz- és más bulik mellett ma már a táncház is határozottan jelen van, és tevékeny szórakozási lehetőséget nyújt sokak számára.

ÉK: Alapvetően egyébként van arra mód, hogy egy kurzus keretein belül az alapoktól kezdve megtanuljon egy arra fogékony érdeklődő néptáncolni, mondjuk a Fonó Budai Zeneház vagy a nemrég felújított Hagyományok Háza programjain. Mi akkor kezdtünk el heti rendszerességgel táncházat tartani, amikor szinte megszűnőben volt az összes alulról szerveződő, nem intézményes kereteken belül működő táncház, folkkocsma.  Szerintem abban volt nagy szerepünk, hogy

KBÁ: A táncházról azt tanultuk, hogy a kifejezés a Kolozsvár közeli Szék községből származik, és azt a helyszínt jelöli, ahol egykor a hagyományos táncélet eseményeit tartották. A magyarországi táncházmozgalom formálódása során ez a szó más értelmet kapott: az 1970-es évektől kezdve azt a színteret nevezték így, ahol népzene és néptánc tanulására volt lehetőség. Tehát tágult a fogalom jelentése. 2012-ben a táncház-módszer felkerült az UNESCO által elismert szellemi kulturális örökség megőrzését célzó legjobb gyakorlatok listájára, azóta lett a szónak egy úgymond szótári definíciója, miszerint a mulatságot megelőzően van aprók tánca, tehát gyerektáncház, esetleg kézműves foglalkozás, majd jön a felnőtteknek szóló tánc- és énektanítás, és csak ezt követi a szabadtánc. A mi klubalkalmaink kiszorulnak a mai „táncház” fogalomkeretéből, szerencsétlenül „folkkocsma” elnevezést kapnak, jóllehet tartalmilag nem távolodtak el különösebben a szó eredeti jelentésétől.

Baj, hogy a néptánc fenn van a színpadon is? Hangsúly az is-en van.

ÉK: Szerintem az nem helyes, amikor a színpad határozza meg, hogy miként kerüljön fel rá a néptánc és a népzene. A színpadnak alárendelt területnek kellene lennie, amikor fellépnek rá mondjuk a buzai idős asszonyok, akik több száz kilométert utaznak Mezőségről, hogy elénekeljenek néhány gyönyörű dalt Budapesten. Sajnos ritkán teremtődik meg a kényes egyensúly.

KBÁ: Ha a ma divatos kézműves sörökhöz hasonlítom, akkor azt mondhatnám, hogy

Ez különbözteti meg a színpadra állított esztrádjellegű produkcióktól, ahol érthető okokból kifolyólag előre ki van centizve az összes zenekari harmóniaváltás, valamint minden tánclépés és mozdulat. Az autentikus népzenében gyakran benne van a hibafaktor, de őszinte és élő. Tudom, hogy az autentikus kifejezés nagyon sok kérdést felvethet, de van a szónak egy olyan jelentéstartalma is, hogy valami igaz és őszinte. Ebbe beleférnek az emberi tévesztések.

Hogyan tovább Erdőfű?

MA: Jelenleg a 2020 januárjában megjelenő lemezünk körüli munkálatok jelentik a legnagyobb feladatot, amely elkészítéséhez az NKA Halmos Béla programjától kaptunk támogatást. Ez egy elég izgalmas kihívás, ugyanis különböző tájegységek autentikus népzenéjét fogjuk rögzíteni, a parasztzenében szokatlan, 11 tagú zenekarral. Október végén a Szegedi Fonó Klubban találkozhatnak velünk az érdeklődők. Novemberben részt veszünk a Héttorony Fesztiválon, amely Makovecz Imre által tervezett templomokban, épületekben zajlik Kárpát-medence-szerte, valamint fellépünk Kiskunhalason is. Mindezen túl természetesen budapesti klubjainkba hétfőnként és péntekenként továbbra is várunk mindenkit szeretettel!

Fotók: Szűcs Ágnes