Az épp kétszáz éve megjelent Ivanhoe, és az ezt megelőző Osszián-legenda egész Európát izgalomba hozó irodalmi-politikai forradalmat indított el. Európa népei és írói felfedezték saját nemzeti múltjukat és az arra épülő nemzeti romantikát. A magyar irodalom is elképzelhetetlen Sir Walter Scott és a kegyes csaló James Macpherson hatása nélkül.
Kelta bárdok és lovagok
Manapság, a Brexit kapcsán újra meg újra hallani lehet a skót függetlenségi mozgalomról, melynek élén a Skóciát jelenleg kormányzó Skót Nemzeti Párt áll. Úgy tűnik, mintha William Wallace és Rob Roy leszármazottai jobban ragaszkodnának az Európai Unióhoz, mint „Hengist és Horsa fiai” – ahogyan a Brit-szigetek kelta népeinek történetírói az angolszászokat nevezték.
A skótokkal kapcsolatban gyakran hivatkozik az Európai Unió arra, mennyire jól járt a régió az 1973-as uniós csatlakozással. De volt idő, amikor a skótok adtak valamit Európának: a történelmi regényt. Mintha azonban Európa elfelejtette volna, mennyit köszönhet a skótok olyan jeles íróinak, mint James Macpherson vagy Walter Scott! Kis túlzással minden történelmi eposzköltő Macpherson és minden történelmi regényíró Scott köpönyegéből bújt elő.
Éppen kétszáz éve, 1819-ben írta meg egy skót ügyvéd azt a könyvet, amely évtizedekre meghatározta a történelmi regény műfaját. A szerző, Walter Scott nem is sejthette még, hogy a következő évben boltokba került regényével, amely az Ivanhoe címet viselte, milyen mélyen befolyásolja az olvasók irodalmi és történelmi ízlését nemcsak a Brit-szigeteken, hanem egész Európában, sőt Észak-Amerikában is, és regényírók hosszú sora lép majd a nyomdokába.
Ivanhoe
A kisnemesi családból származó Scott a skót népköltészet és történelmi emlékek bűvöletében nőtt, és népdalokat gyűjtött. Verseket is írt, mint honfitársa, az anyai ágon szintén skót Byron, de tehetségben nem mérkőzhetett vele.
Byron letépte a költői babért Scott fejéről (riválisának egyik versének, Az utolsó bárdnak címére utalva azt írta: „Az »utolsó bárd« bár valóban az utolsó volna”), viszont ezzel csak jót tett pályatársának: érdeklődése a próza, és azon belül a regény felé fordult. E pályamódosítás vezetett a történelmi regény megszületéséhez. Persze, a történelemről már Scott előtt is írtak. Inkább a módszer volt az újdonság:
akinek magánélete leképezi egy adott korszak és társadalom fő konfliktusait.
Scott éppen jó időben érkezett, hiszen a skót és angol középosztály felfedezte magának a kelta ősidőket. Ebben James Macpherson amatőr népdalgyűjtőnek volt érdeme, aki megtanulta az ősi gael nyelvet, és fejébe vette, hogy elmegy a skót Felföldre, megkeresni az ősi skót hősi énekeket.
Legnagyobb csalódására ilyet nem talált a gael nyelvet beszélő felföldi nép ajkán. Sok balladát, mesét, éneket lejegyzett, de az Iliászhoz mérhető skót eposzt nem találta meg. Gondolt egyet, és alkotott maga egy skót hőskölteményt, felhasználva a lejegyzett dalokat, meséket. Így születtek meg a 18. század második felében az úgynevezett Fingal-énekek, amelyek eredetiségéhez sokáig nem fért kétség. A hősi énekeket Macpherson egy Osszián nevű fiktív kelta költő neve alatt adta ki. Bár Macpherson lelepleződött, hogy az eredetinek mondott énekeket maga írta, és legnagyobb kritikusa, Samuel Johnson csalást kiáltott, a folyamatot már nem lehetett visszafordítani.
Osszián (Ingres festménye)
Az ossziáni énekek, ahogyan a fiktív költő után nevezték a darabokat, egy hullámot indítottak el.
megmenteni a feledéstől az ősi népköltészetet, mint a nemzeti géniusz alapját.
Ha nem találtak eposzt, akkor alkottak egyet. Ha nincs Macpherson, akkor Henry W. Longfellow amerikai költő nem alkot egy indián őseposzt, a Hiawatha énekét! És ha Kazinczy Ferencnekköszönhetően nem készül el az ossziáni énekek első teljes fordítása, Vörösmarty Mihály nem írja meg a Zalán futását, Arany János pedig a Buda halálát!
A romantika korszakának kezdetén felbecsülhetetlen volt az ossziáni énekek hatása. Közhely, hogy a romantika a felvilágosodás jellemzőivel szemben határozható meg: az ész túlfeszített kultuszával az érzelmeket és szenvedélyeket, a racionalizmussal szemben az álom és misztika iránti érdeklődést, az egyetemessel szemben a helyi adottságokat és különlegeset szegezte szembe.
Macpherson kelta bárdja a középkor kultuszához is hozzájárult (ez persze már korábban is elkezdődött a régi gótikus katedrálisok és várak szépségének felfedezésével).
Skót tájak
Amit Macpherson elkezdett – a történelmi tudat formálását –, azt folytatta Scott. Akár az angolszász-normann ellentéttel terhes 12. század végi Angliát idézte meg, mint az Ivanhoe-ban, akár a skót jakobita felkelések történetét (pl. Waverley, Rob Roy), vagy éppen a százéves háború után lassan eszmélő Franciaországot (Quentin Durward), vagy a keresztes háborúk korát (A talizmán), mindig az adott kor eszméinek összecsapását ábrázolta.
A korszak és a társadalom jellegzetes eszmei és politikai ellentétei az előtérben mozgó néhány szereplő sorsában sűrűsödnek össze. A főszereplő feladata, hogy közvetítsen azok között a táborok között, amelyeknek összebékülése, egyezségre jutása a közösség, a nép megmaradásának, túlélésének záloga. Persze a főszereplőnek számos intrikát és ármányt kell legyőznie, ahogyan a mesék királyfiának vagy szegény kiskanászának túl kell jutnia a próbákon (ilyen értelemben a történelmi regény cselekményének egyik forrásvidékét a népmesében találhatjuk meg).
Az Ivanhoe-ban a főhőst származása a leigázott szászokhoz húzza, míg hűsége és lovagi neveltetése a győztesekhez, a normann királyi házhoz köti. A szászokból és a normannokból új, magasabb szintű közösség kovácsolódik: az angol nemzet. Ez a fordulat a regény szűkre szabott idejében nem következhet be, de az író utolsó sorai már felfedik a jövőt, amelyet a főhősök még nem láthatnak. Hasonlóképpen, a Waverley nem hagy kétséget aziránt, hogy a Stuart-házi felföldi klánok és az alföldi skótok összebékélnek, és új egységet alkotnak a jövőben: a skót nemzetet – Nagy-Britannián belül!
Mindemellett Scott újszerű volt abban a tekintetben is, hogy módszeres kutatómunkát végzett az adott korszakról. Okleveleket nézett át, krónikákat olvasott el, várromokat keresett fel, és ha volt lehetősége, a népköltészetből is merített (pl. a Robin Hood-balladákból az Ivanhoe-ban), sőt még az oral history korai változatával is próbálkozott (az utolsó skót felkelések relatív történelmi közelsége miatt). Az előkutatás azt a célt szolgálta, hogy megidézze a kort valószerűen, szokásaival és öltözékével, az emberek felfogásával, minden szépségével és durvaságával egyetemben.
Ez a valószerűségi hatás okozza, hogy nála
mint a korábbi irodalmi művekben, például Voltaire-nél, Racine-nél vagy Dugovics Andrásnál, hanem valóban úgy, ahogyan akkor és ott beszélhettek. A jellemek egy-egy csoportot is reprezentáltak. Ivanhoe, a szász lovag és fő ellensége, a gőgös templomos normann lovag, Brian de Bois-Guilbert, Földnélküli János herceg híve a lovagságnak más-más típusát képviselik. Nem minden normann lovag volt hencegő, de az angol képzeletben a normann lovagok így éltek. Tehát Brian de Bois-Guilbertnek ilyennek kellett lennie. Nem minden szász nemes békétlenkedett a normann uralom ellen, de a történeti köztudat így tudta, tehát Cedricnek, Ivanhoe apjának mindenképpen rebellisnek kellett lennie.
A romantika persze nem vont éles határvonalat a történelem és a népi elbeszélések közé. Ezért Scott bátran merített a balladákból, dalokból, mesékből. Nála Robin Hood és Rob Roy olyanok, amilyennek a nép tartotta őket. A Quentin Durwardban még egy népmesékből ismert elem is szerepel: a burgundi herceg kihirdeti, az nyeri el a szép grófnő, Isabelle de Croy kezét, aki elhozza az ellenséges hadvezér, a rettenetes Ardennes-i Vadkan fejét. Sorra jönnek a válogatott francia vitézek, mindegyik magának tulajdonítja a hőstettet, de a fejet nem tudják megmutatni. Végül a szegény skót legény (ki más!) vágja le a rablólovag fejét, és ezáltal elnyeri a grófnő kezét. Scott megénekelte, „a szépséges várúrnő mint adott/egy kóbor skótnak kezet és birtokot” (Weöres Sándor fordítása)
Ez az ábrázolásmód és munkamódszer követőkre talált mindenütt. Hogy csak Közép- és Kelet-Európát említsük:
Annál is inkább így kellett lennie, mert politikai önállóság hiányában gyakran az írók vállalták a nemzeti egység képviseletét. Aki a lengyeleknek Henryik Sienkiewicz, az oroszoknak Alekszandr Puskin, az ukránoknak Grigorij Danyilevszkij, az a magyaroknak – és az marad mindig – Jókai Mór és Gárdonyi Géza.
Skócia hatott a romantikus nemzedékekre, a történelmi eposz és a történelmi regény révén. E két műfaj minden nemzet tudatának kialakulásához hozzájárult. E sokáig szegény északi ország tehát megérdemli Európa tiszteletét.
Rezeda Kázmér újabb utazásai címmel mutatták be november 15-én, pénteken a Budapest belvárosi Scruton kávézóban Bayer Zsolt új szépirodalmi kötetét. Bayer Zsolttal Szentesi Zöldi László beszélgetett. Mi a bemutató után kérdeztük a szerzőt. Interjúnk.
Mit tenne kiélezett történelmi helyzetben? Jó lenne tudni. De még jobb lenne őt már elfelejteni.
Filozófusok fektették le egy új irány alapelveit.
Nyilvánvaló, hogy a nemzetállamot nem lehetett rendelettel egycsapásra eltörölni. Mathieu Bock-Coté írása.
A nácik a jogot az áldozatok ellen, az elkövetők oldalán használták fel - hangzott el az MCC erdélyi konferenciáján.
Sokféle módon megálmodták már a jövőt, nem egy esetben akár legitimálva mások életének kioltását, és nem ritkán ebből még sportot is űztek. 25 éve az Epic is így tett, ami sokak életét változtatta meg.
Az orosz katonák új robbanószerkezeteket fedeztek fel a kurszki régióban, melyeket szerintük az ukránok szórtak szét. Az apró robbanószer az oroszok szerint még az olyan brutális eszköznél is rosszabb, mint a hírhedt PFM-1-es.
