Made in Pécs: tényleg Pécs a magyar Liverpool?

Zsigmond és Péterfy riportja

Az egy évben egyszer Pécsre tévedő pesti firkász könnyen elhiheti a városról, hogy ott történik is valami, legalábbis ha a Made in Pécs fesztivál ideje alatt veti a sors az úgynevezett mediterrán hangulatok városába. Bár a rekordhidegben tartott fesztivál kocsmahelyszínei között lődörögve nem épp ez az eposzi jelző jut az ember eszébe a városról, Péterfy kollégát mindenesetre egyből elragadta az a romantikus hangulat, amibe a pestiek szoktak esni, ha azon ritka alkalmakkor esnek be Pécsre, amikor valami esemény van. 

Az esemény ezúttal a Made in Pécs volt: a fesztivált először tavaly rendezték meg, és az a lényege, hogy minden pécsi zenekarnak lehetőséget biztosítanak a fellépésre a város kocsmáiban, klubjaiban. Ennek jegyében idén összesen 109 zenekar adott rövid, húszperces koncerteket reggel tíztől este tízig folyamatosan, hat helyszínen: ezeknek a többsége igazából kocsma, és nem igazán alkalmas nagyobb létszámú koncertek megtartására. (Kisebb klubkoncertekhez viszont nem rosszak.) Az egyetlen ilyen a fő helyszínként funkcionáló, egy üzletház aljában lévő Est Café, ami viszont sajnos mindent megtestesít, ami miatt a pestiek csak annyit mondanak a Pécshez hasonló nagyvárosokra, hogy vidék.

Öngerjesztő folyamat

Pécs közismerten nagy zenészvárosként él a köztudatban: olyan nagy öregek indultak innen, mint a mára sajnos megszűnt Kispál és a Borz és a 30Y, vagy a mostanság inkább nyugdíjas-lötyögősre öregedett PiCsa; de a pár éve befutott mainstreamebb zenekarok közül is sokaknak van pécsi kötődése, például a Punnany Massifnak vagy a Halott Pénznek.

A 109 helyi fellépő mindenesetre még ezzel együtt is soknak tűnik egy százötvenezres városban. Így hát felkerekedtünk, hogy utánajárjunk ennek a csodának, amit Lovasi András azzal a metaforával jellemzett, hogy „Pécs a magyar Liverpool”.

A vasútállomásról a belváros felé útba esett a kultikus Ifjúsági Ház, ahol annak idején két koncerthelyszín is volt, és Zsigmond kolléga még játszott is itt abban az időben, amikor azt hitte magáról, hogy pécsi zenész. Most viszont szomorúan láttuk, hogy nincs semmi az ikonikus Billentyű klubból.

A helyén angol turkáló nyílt ugyanis.

Mert ez már nem az a kategória, amire a pestiek lesajnálóan azt mondják, hogy vidék, hanem amire a nyugatiak azt, hogy Kelet-Európa.

A lelkesedésünk akkor hűlt tovább egy jókorát, mikor az első koncerthelyszínre megérkezve a helyi viszonyokat jól ismerő zeneipari szakértőnk elárulta: a száz zenekarnak egy jelentős része vagy totál amatőr, vagy konkrétan nem is létezik, hanem csak a tavalyi és az idei Made in Pécsre álltak össze zenélni egyet. Ettől még elismerte, hogy Pécsen aránylag aktív a zenei élet és sok a zenekar, de mikor ennek okairól faggattuk, csak találgatni tudott.

Szerinte az okok még a szocializmusra vezethetők vissza, Pécs ugyanis elég messze volt Budapesttől ahhoz, hogy viszonylagos nyugiban tudjanak lázadni az alterzenészek. Azóta meg öngerjesztővé vált a folyamat, hiszen a fiatalok is megszokják, hogy olyan közegben vannak, ahol több ismerős is zenél, így ők is kedvet kapnak.

Ugye nem fognak énekelni?

Szintén találgatni tudott az a pécsi zenész is, aki több zenekarral is fellépett szombaton: ő is azzal kezdte, hogy ebből a 109-ből sokan teljesen amatőrök, és az év többi napján egyáltalán nem kapnak fellépési lehetőséget a város klubjaiban, akik azért megválogatják, hogy kit engednek színpadra. Szerinte arányaiban nincs több zenekar a városban, mint más hasonló egyetemi városokban: az egyetem viszont igenis fontos faktor, mivel a legtöbben huszonévesen, egyetemi éveik alatt alapítanak zenekart, a most fellépők közül is sokan csak az egyetem révén kerültek Pécsre.

Meg kell egyébként vallanunk, hogy a 109-ből csak nagyon-nagyon kevés koncertet hallgattunk meg: mentségünkre legyen szólva egyrészt, hogy azok viszont minőségiek és befutásra érdemesek voltak (például a Péterfy kollégát egyszerre a Pink Floydra és a Žagarra emlékeztető, egyébként instrumentális Szónok); másrészt, meg Pécsben lehetőséget látó fiatal vállalkozókkal beszélgettünk, akik az itt is általánossá vált pesszimista közhangulattól eltérően kevésbé látják negatívan Pécs helyzetét.

A főtérről, a Széchenyi térről a Király utcán végighaladva szembetűnő, mennyi vastagabb pénztárcájú vendégre pozicionált hely nyílt. Helyi forrásaink egy része szkeptikus: úgy vélik, ezek fél év múlva bezárnak vagy nevet váltanak, mert a pécsiek nem tudnak ennyi drágább, a pesti belváros árszintjéhez közelítő árfekvésű helyet eltartani. Nem úgy a városba érkező külföldi diákok, akik száma a Pécsi Tudományegyetem orvostudományi karán történő fejlesztések miatt várhatóan csak növekedni fog.

Le a pesti vízfejűséggel

Ebben látott lehetőséget Dúzsi Bence, a szekszárdi borászcsalád új generációs borásza is, aki Pécs főutcáján borboltot tervez nyitni a közeljövőben. A külföldi egyetemisták, mint mondja, több évet a városban töltenek, és távozásukat követően nagykövetei lesznek a magyar boroknak a világban. Dúzsi egykori pécsi egyetemistaként egyáltalán nem gondolja igaznak, hogy Pécsen csak évi egy-két alkalommal lenne igazán élet, egy színházakkal-mozikkal teli városban minden nap lehet találni programot.

Az pedig szerinte hatalmas hiba, hogy a város nem él rendesen azzal a lehetőséggel, hogy a négy környékbeli borvidéket tömörítő Pannon Borrégió fővárosa. Mint mondja, a szekszárdi-villányi-pécsi-tolnai borászoknak több kóstolót, borbemutatót, borfesztivált kellene tartaniuk a déli nagyvárosban a jelenlegiek mellett. A borbolttal ehhez a folyamathoz szeretnének hozzájárulni. „A villányi, szekszárdi borászok hetente járnak Budapestre, Pécsre meg alig. Ebből a pesti vízfejűségből kellene kilépnünk. Pécsen minden megvan, ami Budapesten, csak kicsiben. Sok lehetőséggel.”

A borügyi kitérő és egy hippikocsma utánozhatatlan hangulata túl sokáig marasztalt minket, így sajnos lemaradtunk egy hajleborotválós rakkenroll színpadi show-ról, amit a Rendezetlenség foka prezentált. 

Csalódásunkban úgy döntöttünk, abban a kocsmában isszuk le magunkat, ahol akkor kezdődik a buli, amikor mindenhol máshol vége van: a Monte Cristo kultúrcsaposa egyből helyre is tett minket két helyszínen improvizált túrósbatyu-koktéllal. Nem akarjuk tudni, mi volt benne, maradjon ez olyan rejtély, mint az ifjú pécsiek vonzalma a zenekar-alapítás iránt.