Giccsparádé az első Star Wars spin-off, de várakozásainkat felülmúlta. Zsiványosan szórakoztatóra sikerült a Halálcsillag terveinek megszerzése.
„Reményeink is részben beváltak, a saga eddigi 3 kantina-jelenetén kívül nem igazán láttunk még ennyi koszos, érdekes, alvilági űrlényt, és nem csak velük, hanem bolygókkal és a már említett ruha- és eszköztárral is sokat bővült a látóterünk a messzi-messzi galaxisról. Ide tartozik az is, hogy végre árnyalódott az eddig csupán magasztos motivációs beszédekből és makulátlan Skywalker-hősökből álló Lázadók Szövetsége is. Ebben a Zsiványmegtalálta azt a pontot, ahol emberi szinten meg tudja mutatni a háború szétziláló, embert embernek ugrasztó hatását. Nem ettől kell várjuk az Apokalipszis most mélységét, de az előzménytrilógia politikával átitatott unalmától is kellően messze vannak a Felkelők mostani vezetői. Ha már sötétség: talán a stúdió szavára alakult így, de mérsékelten ijesztő és depresszív a film, viszont szerencsére egy biohorror pszichoterrorista hentai-polipja és egy teljes mértékben spoileres utolsó fél-negyedóra még így is összejött, amiért hálát adhatunk az Erőnek: igazi tökösség kell egy ilyen lezáráshoz.
Viszont a rossz előérzetünk sem volt teljesen alaptalan: nem csak a dialógok bugyuták (Remény!), néha egyesek úgy érzik, hogy egy érzelmes nagymonológot kell előadniuk (Remény!), és mindehhez olyan nyálas beállításokat és vonósokat tudtak párosítani (Remény!), hogy ha nem reménykednénk, hogy Darth Vader mindjárt besétál, vagy hamarosan már a lépegetőknek kell jönniük, akkor magunkra nyitnánk a vákuum-zsilipet. Igen, értik a gyerekek is, azt hiszem. A zene egyébként is jellegtelenre sikerült sajnos, ahhoz, hogy ne John Williams-utánzatnak érezzük, sokkal kísérletezőbbnek, szerintem még könnyűzeneibbnek is kellett volna lennie. A Jyn Ersóként főszereplő Felicity Jonesra sem tudok jó szívvel gondolni: ha a sorozat női hőseit nézzük, se Daisy Ridley-hez, se Natalie Portmanhez, de még Carrie Fisherhez képest sem nyújt jó alakítást, a film az ő jelenlétének ellenére élvezhető, nem miatta. Ez azonban legalább 50%-ban a casting director, a rendező és a forgatókönyvíró hibája, viszont garantált, hogy Jonesnak kell majd elvinnie a balhét – nem lennék a helyében a következő napokban.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Már az első trailer óta sejthető, hogy mire játszik és mivel lehet sikeres az Oz-mellékszál, de a mélyben ennél is nagyobb problémák vannak vele.
Egy 10 milliós ország vezetője közvetítő szerepet játszik Amerika és Oroszország között, békemissziója hozzájárul az ukrajnai helyzet rendezéséhez: ez kulcsállami szerep.
Az AI, amely képes deep fake-eket generálni, az igazi tartalmat megkülönböztethetetlenné teszi a hamistól, ezzel erodálva a közbizalmat és súlyosbítva az igazság válságát.
