Megnéztük a Zsivány Egyest, és bár egyértelműen a franchise-logika diktálta a megszületését, egészen szórakoztatónak találtuk. Egy könnyen utálható gonosz, egy kohéziós gondokkal küzdő, de szerethető csapat, szép képek és izgalmas apróságok teszik többé az idei Star Wars-mozit egyszerű helykitöltőnél.
Már megint a Halálcsillag: míg a tavalyi Ébredő Erő elhozta a Birodalom csodafegyverét luxuskivitelben, addig az idei Zsivány Egyes visszakalauzol minket közvetlenül az Új Remény elé, és arról az egész valószínűtlen csapatról mesél, akik lehetővé tették, hogy Leia hercegnőnek legyen milyen terveket leküldenie a Tatooine-ra. Öt pontban, spoilermentesen számolunk be a filmről, ami egészen szórakoztató volt.
*
Kicsit sok a szereplő, így nem jut mindenkire elég idő. A felnőtt Jyn Ersóról nem sokat tudunk meg (talán a Han Solo-filmben is felbukkanhat?), a másik főszereplő, a felkelő Cassian Andor is egy egész egyszerű drámát kapott; a többiekre pedig ennél jóval kevesebb időt szán a film. Persze a direkt viccesnek szánt robot tényleg vicces, ahogy egyébként a vak Erő-megszállott shaolin pap, illetve társa is. Ja meg a pilóta-arc.
Szórakoztatóak, de hát szegények nevét sem volt alkalmam nagyon megjegyezni, sőt, még a klasszikus „ebben-az-akcióban-aztán-összerázódik-a-furcsa-csapat”-jelenet is elmaradt. A helyzet annyiban azonban egyértelműen eltér a (többek között) hasonló problémákkal küzdő Suicide Squadtól, hogy itt nem is akarják az arcunkba nyomni ezeket a karaktereket. Ott mindenkinek kellett gyártani valami nagy drámát, kapott minden karakter egy sor expozét. Itt nem akarják nekünk őket ennyire eladni, ezért egyenként jól is működnek.
Az Ébredő Erő kapcsán is feltűnő volt, hogy a történet elég lineáris, egyik akcióból belecsöppenünk a másikba, köztük meg van átvezetőnek valami pofázás, mint egy videójátékban. Ami nem baj, csak akkor csináljanak videójátékot: a Zsivány Egyesben feltűnő animált színészek és akciók számát tekintve hamarosan úgyse lesz sok különbség a kettő között. Ettől függetlenül a filmben jól ki van mérve minden, nem unatkozunk, egyedül a záró akció nyúlik kicsit, mint a rétestészta.
A történet maga sem ad semmi olyasmit, amit egy SW-játék, könyv, vagy képregény ne adott volna meg az Expanded Universe-ön keresztül az elmúlt negyven évben a rajongóknak – sok okát tehát nem látom a film elkészítésének, azon kívül, hogy úgyis beül rá mindenki, és ez termeli a profitot, ahogy az újabb bábuk és bögrék és pólók is. De ha ezen túllépünk, akkor el kell ismerni, hogy legalább egy rendesen összerakott, élvezhető marketingtermék került a mozikba.
Krennic igazgató személyében végre egy olyan főgonoszt sodort felénk a 2016-os év, akin nem kell sokat gondolkodni, teljesen érthetőek a céljai, és nem kell sok energiát fektetnünk abba, hogy utáljuk. Egyszerűen annyit akar, hogy ismerjék el végre az érdemeit, kerüljön feljebb a Birodalom hierarchiájában, és kész. Nincsenek ennél nagyratörőbb, ennél tovább tartó tervei, nincs semmi családi vonatkozása vagy traumája. Ez valamiért egészen üdítő.
Persze feltűnik más gonosz is, például az eredeti színész húsz évvel ezelőtti elhalálozása nyomán csúnyán CGI-fejú Tarkin nagymoff, illetve mindenki kedvence, Darth Vader, akit viszont szerintem egy egészen kínos jelenettel sikerült totál kimozdítani nagyon ijesztő gonoszember szerepéből, és ebből késpbb csak keveset szerez vissza. Csak annyit mondok, hogy kicsit olyan volt, mintha Adolf Hitlert a vécén ülve videózták volna le.
Sőt, kifejezetten emlékezetes képek maradnak meg a fejemben erről a filmről. A csatajelenetek egészen izgalmasra sikerültek, és volt pár olyan beállítás, ami emlékeim szerint eddig nem volt jellemző a franchise-ra. A képeken is látott felkelő Halálcsillag talán nincs is benne az öt kedvenc képemben ebből a moziból, de azt nem árulom el inkább, hogy mi az az öt, mert spoileres lenne.
Nem is a tavalyi film, hanem a film kapcsán idén kiadott album kapcsán tűnt fel, hogy az Ébredő Erő világa bizony kissé élettelen volt: mintha egy színpadi drámában mentünk volna egyik kontextus nélküli díszletből a másikba. A Zsivány Egyes ezen a fronton egy kicsit jobban teljesít. Bár mint említettük, itt is olyan kicsit, mintha egy videójáték pályái között léptetnénk, de például Jedha városa egészen élő imitációja lett egy közel-keleti városnak, kontextussal, meg mindennel.
És egyébként az összes helyszín, illetve egy sor kép hordoz valami ilyesmi konnotációt: az amerikai hadsereg iraki hadműveletei, a második világháború Csendes-óceáni hadszínterei és az atombomba robbanása mind-mind az eszünkbe juthatnak a film során. Ezek nyilván tudatos döntések voltak a rendező részéről, és egyébként egészen jól simulnak bele a film történetébe és látványvilágába. Csak egyszer lenne olyan, hogy a gonoszok nem valami kényelmetlen platformon, hanem mondjuk valakinek a nappalijában találkoznak. Vajon van valami társasági szoba a Halálcsillagon?
Egy darab fénykard nem sok, annyi sincs ebben a filmben: szerencsére. Jediből is csak egy vallási fanatikus Jedi-rajongót látunk, akinek hála azért az Erő elég rendesen körbelengi a filmet. De tele van a film aranyos, vagy éppen érdekes apróságokkal. És itt első sorban nem a régi, ismert karakterek felbukkanására, vagy az ismerős dallamok felcsendülésére gondolok.
Tessék például nagyon közelről figyelni majd a jelenetnél, amikor egy bizonyos nagy erejű fegyvert próbálnak ki a birodalmiak. Eddig mindig hiányoltam a résztvevők reakcióit az ilyen jeleneteknél. Vagy konkrét maszk takarta az arcukat, vagy fapofával álltak. Itt nem ez volt a helyzet. Az egész dolog, az arcokon látott reakciók egészen meglepő összhatást adtak ki. Ilyen apró pillanatokból pedig több is volt a filmben.
*
A Mandiner.sci-fi listái itt érhetőek el egy helyen. Listáink a szerzők véleményét tükrözik, nem az egyetemes, objektív igazságot, ezért szívesen várjuk a kiegészítéseket kommentben. Érdemes követni Facebook- és Moly-oldalunkat is.
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Az államtitkár szerint Brüsszel bábkormányt szeretne látni Budapesten, ennek vezetésére pedig a Tisza Párt elnökét szemelte ki.
A Loupe Színházi Társulás pilisvörösvári előadásán egy néző kérdéseket intézett a színészekhez.
