Harry Potter és a bőrlehúzós pénzmágia

„Viszont hiába a pocsék történet és a rosszul megfogott szereplők, egyetlen dolog mégiscsak van, ami igazán jól működik végig, ez pedig a dramaturgia. A jeleneteknek jó a ritmusa, Jack Thorne tudja, hová rakja a csavarokat és hogy mikor lehet leülni egy kicsit, megvitatni egy-két dolgot, emiatt csak billeg, de nem dől össze az amúgy ingatag kártyavár. Emellett remek érzékkel váltogatja a nézőpontokat a régi és az új nemzedék közt és ügyesen gyúrja-formálja a köztük lévő kapcsolatrendszereket. Az pedig, hogy inverz módon keretezi önnön világát, olyan zseniálisan jó húzás, hogy könnyeket csal az ember szemébe, milyen tiszteletteljesen képes bánni a régi sorozattal, amikor épp nem köpi szemen.

Amikor megtudtam, hogy drámaként fog megjelenni a kötet, azt gondoltam, hogy egy remek mese megy majd veszendőbe a leírások hiánya miatt, ehhez képest épp a drámaforma menti meg a giccses és fanfiction-szagú mesét. Persze valószínű, hogy az egész jobban működik színpadon, varázslateffektekkel és élő emberekkel, de így, kézzel fogható és lapozható könyv alakjában tényleg csak arra jó, hogy ezotévés pénzmágiát generáljon. Minden egyes pozitívuma mindössze arra elég, hogy ha köhögve is, de beböffentse a nosztalgiafaktort, semmi többre. Soha nem szeretném újra elolvasni a »nyolcadik« részt, de annál szívesebben porolom le és nyitom ki újra az elsőt, majd kucorodok be zseblámpával egy takaró alá, hogy újra ott lehessek a kis túlélővel, amikor először lép be a Roxfort ajtaján, ez pedig a Harry Potter és az elátkozott gyermek elvitathatatlan érdeme.”