'56-ból az új Kánaánba – Papp László forradalmár-építészmérnök portréja

„Sem vasfüggöny nem volt, sem akna, csak a mocsár. Húsz kilométert kellett gyalogolni egy mocsaras részen. A Hanság-folyón, az osztrák határon volt egy híd, ott állt egy kiskatona egy puskával. Kérdeztük, hogy te hülye, te mit csinálsz itt? Gondolkodott, aztán eldobta a puskát, és jött velünk Ausztriába” – meséli a New Yorktól északra található, új-angliai otthonában Papp László, aki 1956-ban a megtorlások elől menekült el hazánkból 1956-ban, majd építészként futott be sikeres életpályát, ma pedig az 1956-os emlékbizottság elnöke.

Kora őszi délelőtt van, hárman hallgatjuk Papp László életének történetét Nagy Ildikó, a New York-i Magyar Ház igazgatójával, szociológussal; valamint Bánhalmi Norbert fotográfussal.

Két órával korábban indultunk Manhattanből, a Magyar Ház elől. Mire az ’56-os eseményekhez érünk, már elfelejtjük az idegeskedést, amit a New York-i forgalom okozott: a városon átjutni legalább annyi idő volt, mint a városhatártól kijutni New Canaanba – merthogy így, magyarul Új Kánaánnak hívják a városkát, ahol az '56-ban Amerikába emigrált Papp László lakik. 

Interjúk amerikás '56-osokkal

Egy interjúsorozat elején vagyunk. Miközben mögöttünk maradnak a felhőkarcolók, a a Manhattan keleti oldalán végigfutó, Franklin Delano Rooseveltről elnevezett gyorsforgalmi út, majd Bronx tűzlépcsős téglaházai, majd kiérünk a zöld tájakon futó utakra, New England vidékére, még egyszer átvesszük a fő kérdésköröket.

Nagyjából húsz interjút csinálunk október közepéig New Yorkban és New York környékén élő '56-osokkal, szabadságharcosokkal és olyanokkal, akik ha nem is vettek részt aktívan az '56-os forradalom eseményeiben, de a forradalom leverése volt nekik az utolsó csepp a pohárban, ami után úgy döntöttek, elhagyják szülőföldjüket. 

Az interjút fotózás követi. A legtöbbeknek még akad otthon olyan tárgy, amit áthoztak magukkal a határon: van, aki versenybringásként biciklivel érkezett az Újvilágba, más koktélruhát és történelemkönyvet hozott; ha pedig más nincs, akkor a vasfüggöny egy darabját őrzik a vitrinben. László például „egy váltás fehérneműt, a diplomát, egy logarlécet meg pálinkát” vitt magával. 

A fotókból és interjúkból a New York-i Magyar Ház és Bánhalmi Norbert fotográfus a New York-i Magyar Főkonzulátus támogatásával közösen rendez kiállítást Mérföldkövek címmel, amit október 22-én nyitnak meg ünnepélyesen a Magyar Házban; ezt követően interjúkötet és dokumentumfilm készül belőlük. Néhány beszélgetést pedig itt, a Mandineren is közreadunk október 23-ig.

S hogy kiket keresünk fel? Az elsődleges rendezőelv – azon túl, hogy az akciórádiuszunk New York két órás vonzáskörzete, messzebb tehát nem tudunk menni – az, hogy az 1956-os Amerikai Magyar Emlékmű Bizottság tagjait látogatjuk meg. Hogy mi is a bizottság? Tíz éve az ’56-os magyarok elhatározták, hogy emlékművet állítanak a forradalom hatvanadik évfordulójára, Amerika számos városában van ugyanis 1956-os emlékmű, csak épp egy igazán fontos világvárosban nincsen: New Yorkban.

Nos, ez az emlékmű a csodával határos módon elkészül az október 23-i megemlékezésre: a bizottság hihetetlen módon átrágta magát a városi bürokrácián, és még a város által követelt csillagászati összeget is összegyűjtötte, hogy megvalósulhasson az álom. De erről majd később. Hogy László hol lakik, arra autója rendszámáról jövünk rá, az ugyanis a neve után készült.

Üres tarisznyával a nagyvilágba

Hogy teljesen biztosak legyünk abban, jó helyen járunk, elénk siet Enikő, László párja is. Némi csevegés után pedig letelepedünk – mivel az egész ház tágas és fényes, nem okoz sok gondot, hogy a fotós elvárásoknak is megfeleljünk. Körben a falakon festmények, angol és magyar könyvek történelemről, építészetről, valamint helyi magazinok – Connecticut államban vagyunk, ahol sok magyar él. 

„Azt hiszem, a feleségem a negyedik hónapban volt. Lementünk a hegyről, a testvéréék lent laktak Budán, közel a Déli pályaudvarhoz. De onnan nem ment vonat, így másnap kora reggel kimentünk Kelenföldre. Ott felültünk az első vonatra, ami Győrbe ment. Ott beültünk a Restibe, mert, gondoltuk, mit csinálunk azzal a sok forinttal, ami a zsebünkben van, együnk, amennyit bírunk. Kiderült, hogy délután megy egy vonat Sopronba. A vonat dugig volt kétféle néppel: az egyik fele nyilvánvalóan látszott, hogy menekülő városi ember. A másik fele meg paraszt, aki bement a városba vásárolni. Beidegződött paraszti felfogás, hogy ha baj van, biztos nem lehet dolgokat venni, vegyünk, amit tudunk, így bementek Győrbe. Mi meg üres tarisznyával mentünk.” Mindenki érdeklődött, hogy merre van a határ, és hogy néz az ki.

De nem kellett sok magyarázat, mert egyszer csak a nyílt pályán megállt a vonat, és háromszáz ember elindult toronyiránt. Nem volt állomás, de a vonatvezető is tudta, hogy miről van szó. A Hanság-mocsár vidékén voltak – meséli Papp László a határon való átjutás közvetlen előzményeit. 

„Azóta is jövök”

Papp László azonban nem 1956-ban került szembe először a kommunistákkal, hanem neves cíviscsaládok leszármazottjaként és a debreceni református kollégium diákjaiként, még 1947-ben: „Érettségi után másnap eljöttem a városból, mivel pár héttel korábban behívott az ÁVÓ elődje, a Katonapolitikai Osztály, s keményen megfenyegettek, hogy borzasztó következményei lesznek, ha nem jelentek egy osztálytársam cselekedeteiről. Mondtam, hogy majd jövök, de most épp érettségire készülök. De érettségi után egy nappal már nem voltam Debrecenben. Azóta is jövök. Nem is csak arrébb mentem egy kicsit, hanem négy határon keresztül, Franciaországig.” Ott aztán „jól elütöttem a nyarat, de arra jutottam, ez mégsem az igazi, és ugyanúgy visszalopóztam a határon, ahogy kilopóztam.” 

Később a Műegyetem diákjaként sem sikerült elkerülnie az összeütközést: egy rögtönzött nagygyűlésen felkiáltással megszavaztatták, hogy kizárják az egyetemről, mivel rossz a viszonya a Szovjetunióhoz, nem tisztelt a Pártot, és olyanokat mondott, hogy „fenékbe rúgom a párttitkárt, hogy zúgva száll, mint a győzelmi zászló”. Tényleg mondott ilyet? – kérdezzük „Tényleg mondtam.”

A kirúgás azonban végül jól jött, a végzetteket ugyanis behívták katonának, kivéve a problémás személyeket, akik munkaszolgálatra mentek: „Amikor megkaptam a behívót, elvittem a leckekönyvet, megmutattam, hogy tessék nézni, fél év még hiányzik, és mondták, hogy akkor jelentkezzek, ha befejeztem; azóta is jövök. Ezt megúsztam”.

Papp Lászlónak aztán sikerült az egyetemet is befejeznie: az egyik legjobb állami tervezővállalatnál – akkor már csak állami vállalatok voltak – kapott állást a Madách téren. Ez volt a Várostervező, más néven Lakóépület-tervező vállalat. Egyszer fel is terjesztették valami vörös zászlós érdemrendre, de nem fogadta el, így ismertté vált ott is, hogy nem igazodik a rendszerhez.

Sztálin halála és Rákosi menesztése után Nagy Imre lett a miniszterelnök, lazult a világ, és László kérvényezte, hogy befejezhesse az egyetemet. Igen ám, de a tanulmányi osztályon azok voltak még, akik kirúgták; és közölték vele, hogy azóta új tantárgyak vannak, marxizmus-leninizmus, politikai gazdaságtan szakmai tárgyak, satöbbi. Azt mondták, van nyolc tantárgy, február 8-a van, 28-án kezdődik a félév, ha addig levizsgázik belőlük, akkor folytathatja az egyetemet; „hát, mit csináljak: levizsgáztam belőlük”. És utána nem ment vissza a katonasághoz? „Eszembe sem volt! 1955 volt, már el lett felejtve az egész.”

A Köztársaság tér alatt

Aztán jöttek a forradalom napjai, forradalmi tanácsokat választottak a vállalatoknál: „Nálunk volt ötszáz dolgozó, és minthogy ez egy komplex tervezőiroda volt, minden osztály választott egy képviselőt, akik választottak egy forradalmi tanácselnököt, aki épp én lettem. Szóval véletlenül megválasztottak a forradalmi tanács elnökének.” 

A forradalmi eseményekkel kapcsolatban a legérdekesebb az, amit Papp László a Köztársaság tér alatti, állítólagos kínzókamrákkal kapcsolatban mond. A Köztársaság térnél kemény dolgok történtek: itt volt a pártszékház, az azt védő ávósok és a forradalmárok közt tűzharc tört ki. A magukat végül megadó ávósok közül többeket meglincseltek. Az emberek pedig hallani vélték, hogy földalatti börtönökben nyöszörögnek és segítségért kiabálnak a fogvatartottak.

„A mi irodánk tervezte ezt az épületet. Így engem kértek meg arra, mint a forradalmi tanács elnökét, hogy nézzek ennek utána. Véletlenül a mi vállalatunk tervezte azt a három villát is, amiben Rákosi, Gerő és Farkas Mihály lakott Budán. Na, azokban tényleg voltak földalatti alagutak, de azokat nem mi terveztük, hanem a belügyminisztérium egyik szakosztálya. Mi a kapcsolódási rajzot kaptuk meg, hogy a miáltalunk tervezett épületeknek hogyan kell kapcsolódnia ezekhez. Szóval tudtam, hogy ha pártszékháznak hasonló földalatti létesítményekhez kellett volna kapcsolódnia, s ha lettek volna földalatti bunkerek, akkor milyen terveknek kellett volna lennie. De nem találtam ilyeneket, nem volt találkozási pont a tervekben. Így igazolva láttam, hogy ez csak tömeghisztéria volt.” 

Pedig a mai napig városi legenda, hogy voltak földalatti börtönök a Köztársaság tér alatt – vetjük fel. László azt válaszolja: akkor és ott óriási ásásokat csináltak a téren, az egészet felásták, de nem találtak semmit.

Vajon számoltak azzal, hogy az oroszok visszajönnek? „Eszünkbe sem jutott. Azt hittük, hogy az ENSZ majd befolyással lesz az eseményekre, és számítottunk Amerika támogatására.” Azt remélték, önrendelkezésen alapuló, nyugati demokráciává válik az ország.

Lászlóék november 4-e után kitalálták a műegyetemistákkal, hogy a Móricz Zsigmond körtéren Molotov-koktélokat készítenek, de ebből bevallása szerint nem sok lett, mert az oroszok nem mentek közelebb, és messziről lőtték szét az épületeket. „Teltek a napok, és az emberek tömegei törték a fejüket, hogy mit csináljanak. Sokan gondolták, hogy talán elmennek, talán menekülnek, nem lehetett tudni, mi lesz.”

Fél óra alatt döntöttek: mennek

László a feleségével, akivel 1952-ben kelt egybe, úgy gondolta: lesz, ami lesz, szembenéznek vele. De aztán a régi, balatoni vitorlás társaságából egy jó barátja november közepén azt mondta neki: „Ide figyelj, én holnap reggel nekivágok, megyek, gondoljátok meg, jöttök-e ti is, mert jó lenne, ha együtt mennénk.” László fél órát kért. Megbeszélte mindezt a feleségével is, aki veszélyeztetett terhesként ágyban feküdt, de ennek ellenére is vállalta az utat. Még az éjszaka legyalogoltak budai, Gugger-hegyi otthonukból a Dél pályaudvarhoz, de mivel onnan nem mentek a vonatok, hajnalra átgyalogoltak Kelenföldre.

S innen már ismerős a történet: hogy a győri Restiben elették-itták a maradék forintokat, hogy a masiniszta megállította a vonatot a távozni készülők számára, s hogy még a határőr kiskatonát is rávették, menjen velük. 

Vasfüggöny ekkor már nem volt. Mint korábban a kommunisták által felállított, nyugati határzárról írtuk: Rákosiék 1948-tól faoszlopok által tartott, egy, illetve kétsoros tüskésdrótos kerítést húztak fel, és aknamezőt telepítettek mellé, magasfigyelőkkel; nem csak a 356 kilométeres nyugati, hanem a 630 kilométer hosszú déli, jugoszláv határon is. Ez volt a vasfüggöny. De 1955-ben elkezdték megszüntetni a határzárat, s közel ezer kilométeren hétszázezer taposóaknát hatástalanítottak, illetve szedtek fel.

Egy hét múlva állása volt Bécsben

„A mi menekült-élményünknél jobbat elképzelni nem lehet. Bementem a kocsmába, megkérdeztem, nem veszi-e meg az üveg pálinkát. A kocsmáros azt mondta, nem veszi meg, de ad nekünk pénzt, hogy bemenjünk a menetrend szerinti busszal Bécsbe. Az első ember, akibe beleütköztünk, azt mondta, úgy látszik, mi menekültek vagyunk, akkor nekünk jár villamosjegy, hogy tudjunk közlekedni, és kezünkbe nyomott egy jegytömböt. A barátunknak, aki rábeszélt az útra, voltak rokonai Bécsben. Ő, Konrád bácsi mindegyikünket elhelyezett, segített állást találni, s egy hét múlva állásom volt.” 

Konrád bácsi pár hét múlva azonban meghívta őket egy vacsorára, és megkérdezte, mi a tervük. Azt ajánlotta: most ki tudnak menni Amerikába, s ha nem tetszik, később még vissza tudnak jönni; de ha itt nem tetszik, később már nem tudnak kimenni, legalábbis nem ilyen egyszerűen, az Egyesült Államok ugyanis más országokhoz hasonlóan csak limitált kontingenst vállalt. Konrád bácsi, aki export-import kereskedő volt, nyomatékosításul egy filmet is levetített az Újvilágról.

Irány Amerika: nem álomutazás

Hat héttel később tehát Lászlóék egy négypropelleres gépen ültek, ami Bécsből Írországba, onnan az Azori-szigetekre, az Azori-szigetekről New Foundlandre ment. Onnan eredetileg New Yorkba tartott volna, de rossz volt az időjárás, így Philadelphiában landoltak, s egy második világháborús katonai telepből kialakított menekülttáborba vitték az utasokat. Sajnos Judit, az állapotos feleség elvetélt az úton – de olyan állapotban volt, hogy az orvosok tovább engedték. Nem volt álomutazás az amerikai út.

Vajon milyen várakozásokkal és félelmekkel indultak neki az amerikai útnak, mikor már éppen berendezkedtek Bécsben? „Annyi minden történt hirtelen, annyi befolyás és történés, hogy nem volt időnk félni. Pittsburgh-ben a rokonok összehoztak különféle egyesületekkel. Egy házaspár meghívott minket karácsonyi vacsorára. A képzeletünkben az amerikai karácsony óriási luxus volt, de ez a házaspár szupervegán társaság volt, így egy hatalmas fatálban a világon elképzelhető összes mag ott volt, ez volt a karácsonyi vacsora.”

Lászlót beajánlották egy építészirodához, ahová annak ellenére felvették, hogy angolul nem tudott – rajzolni viszont igen, s ez épp elég volt. Egy héttel azután, hogy leszálltak Amerikában, s hét héttel azután, hogy elhagyták a szülőföldjüket a feleségével, Lászlónak állása volt: „Nem kaptam sok pénzt, a feleségem vegyészmérnökként sokkal többet keresett, de én is elszemtelenedtem, és jelentkeztem graudate schoolba, szeptemberben összepakoltunk, volt egy használt autónk és irány New York. Abba állapodtunk meg egymás között, hogy ott fogunk lakni, ahol a feleségem munkát kap, én meg majd bejárok az egyetemre. Építészetet tanultam tehát, hogy legyen amerikai diplomám. Viszont New Yorkban nem akartak tudni arról, hogy létezik női vegyészmérnök. Idővel valaki mondta, hogy Stanfordban három vegyészmérnök csinált egy kis céget. Judit elment, és felvették ideiglenesen, majd pár hét múlva véglegesen. Így kerültünk Connecticutbe.”

László vezetője lett egy 1500 magyar hallgatót tömörítő, egyetemi diákszervezetnek, de egy évvel később annak ellenére lemondott, hogy unszolták, vállalja tovább, mivel „nem demokratikus dolog, hogy őszülő hajjal diákelnök akar lenni valaki”. Márpedig a diákegyletet a „demokrácia iskolájának” tartották a kommunizmusból menekült '56-osok.

Folytatódtak a dolgos hétköznapok, Papp László többek között annál a cégnél is dolgozott, amelyik a Lincoln Centert és a Rockefeller Centert tervezte, aztán saját céget alapított. És nem bírta közösségi felelősségvállalás nélkül sem: elnöke lett a New York-i építészszövetségnek, aztán az egész amerikai építészszövetségben volt igazgatósági tag.  

Hazamenni?

Az otthoniakkal levelezni lehetett, ám hazalátogatásra gondolni sem lehetett: „Húsz év után azt mondta a feleségem, hogy próbáljuk meg. 1976-ot írtunk. Az ő mamája akkor már kijött. Be kellett adni az amerikai útlevelet a washingtoni magyar nagykövetségre vízumért. Több hónap telt el válasz nélkül. Felhívtam a szenátorunkat itt, Connecticutban. Ő leszólt a magyaroknak, hogy ez micsoda dolog. Egyszer csak telefonáltak, pedig nem volt nekik megadva az irodai telefonszámom, hogy »Papp úr, mi nagyon sajnáljuk, de mi nem tehetünk semmiről, minden Budapesttől függ, magának nem tudunk vízumot adni, de a felesége megkaphatja«. Feleségem azt mondta, van egy orvos barátja, akinek van egy nagyfejes betege otthon, akinek szólnak, hogy ezt el kéne intézni. Jött vissza a szöveg, hogy ha berepülök Ferihegyre, megkapom a vízumot, de jövőre már Washingtonban is megkapom. Nyilvánvaló volt, hogy a fekete könyv új kiadásában már nem fog szerepelni a nevem. Nekem eszembe sem volt Ferihegyen várni a vízumra, így kivártam az egy évet. Beadtam a kérelmet, megkaptam a vízumot, senki nem törődött velünk.” Az viszont, hogy hazaköltözzenek, nem merült fel. 

A rendszerváltásra pedig nem számítottak: „Mindegyikünk azt hitte, hogy ez már megfordíthatatlan. Esetleg puhul, lazul majd a kommunista diktatúra, de hogy összeomlana, azt nem gondoltuk.” Így aztán nagyon örültek, amikor eljött 1989.
 

Félmillió dolláros emlékmű

Amerikában a magyarok minden évben megünnepelték október 23-át, „eleitől fogva”. Az '56-os magyarok az ötvenedik évfordulóra nagyszabású megemlékezést szerveztek a Carnegie Hallban. Az ünnepi koncert után alakult meg az Amerikai Magyar Emlékmű Bizottság, amely azt a célt tűzte ki, hogy legyen egy '56-os emlékmű New Yorkban. Ekkor került be László is, akire elsősorban építészi tapasztalatai miatt számítottak. Nem indult ám könnyen a dolog: „A város kiröhögött minket, hogy 110 nemzetiség van itt, mi lenne, ha mindenki emlékművet akarna állítani. Közben volt szoborépítési moratórium is, mondván, már túl sok emlékmű van a városban.”

New Yorkban azonban már van magyar emlékmű: egy 1928-ban emelt Kossuth-szobor Manhattanben, a Riverside parkban. Kitalálták tehát: „Azt mondjuk, hogy azt bővítenénk, az nem új szobor.” Pályázatot írtak ki, a tizenkét pályamű közül pedig a budapesti Nagy Tamás terve nyert. A terveket azonban számos testülettel jóvá kellett hagyatni: parkbizottság, építészeti bizottság, művészeti bizottság, lakógyűlés… Mindezek pedig nem csak az emlékmű méreteibe szóltak bele, hanem a legapróbb részletekbe is. Hamar kiderült például, hogy szoborról szó sem lehet, negyven centinél nem lehet magasabb a műalkotás. A környező épületek lakosai is beleszólhattak a tervekbe, hiszen ők azok, akik nap mint nap látni fogják a kész alkotást. 

A legnagyobb teher azonban az anyagi volt: félmillió dollárt, azaz 137 millió forintot kellett letenni a parkbizottság asztalára, amiből 250 ezer dollár a jövendőbeli karbantartási és takarítási költségek fedezete volt. A félmillió dollár nagy részét sikerült összeszedni, már csak egy kicsi hiányzik belőle.

Új Kánaán?

Három óra beszélgetés után Papp László azt mondja New Canaan-i otthonában: meg van elégedve az életével, „őszintén szólva nem hiszem, hogy bármit is igazán másképpen csinálnék”.

Emlékei közül pedig egy vasfüggöny-darabot vesz elő, arról a határszakaszról, ahol átszöktek a határon.

Fotók: Bánhalmi Norbert.

A két képet, amelyen a fotográfus szerepel, Szilvay Gergely készítette.

A kiállítás létrejöttét támogatja a Hungary Initiatives Foundation.

A  Mérföldkövek-projekt médiapartnere a Mandiner.