A magyar vasfüggöny – a határzár és áldozatai

„A baltikumi Stettintől az Adriánál levő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa ősi államainak összes fővárosa. Varsó, Berlin, Prága, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia, mindezen híres városok, környező népességükkel abban fekszenek, amelyet szovjet szférának kell neveznem, és így vagy amúgy, de mind ki van téve nem csupán a szovjet befolyásnak, de egy igen erős és egyes esetekben fokozódó mértékű moszkvai ellenőrzésnek is” – jelentette ki Winston Churchill brit kormányfő híres, 1946. március 5-i fultoni beszédében. A „vasfüggöny” kifejezést ekkor használták először az Európát elválasztó politikai törésvonalra vonatkoztatva.

Köztudott, hogy a fizikailag is létező vasfüggöny leghíresebb szakaszát, a berlini falat 1961-ben kezdték építeni, hogy megakadályozzák a kelet-berliniek nyugatra szökését. Az évtizedek alatt a falat egyre összetettebb határvédelmi rendszerré fejlesztették. Ám nem ez volt a vasfüggöny első szakasza, Magyarországon például már 1948-ben elkezdődött az osztrák határ megerősítése.

Hogy is nézett ki a határzár, amelyen annyian próbáltak átjutni, amely szerelmespárokat választott szét, életeket tett tönkre vagy vett el, védte és konzerválta a szocializmust?

Rákosiék 1948-tól faoszlopok által tartott, egy, illetve kétsoros tüskésdrótos kerítést húztak fel, és aknamezőt telepítettek mellé, magasfigyelőkkel; nem csak a 356 kilométeres nyugati, hanem a 630 kilométer hosszú déli, jugoszláv határon is. A határsávból kitelepítették a „megbízhatatlan elemeket” – írja a vasfüggönyről szóló tanulmányában Léka Gyula. Mivel a határőrség és a hadsereg fokozottabban ellenőrizte a határsáv előterét, az ebben a 25-100 kilométeres sávban található települések élete megnehezült. A legismertebb példa talán a nyugati határ mentén fekvő, szlovén nemzetiségű Felsőszölnöké, de a déli határ mentén fekvő falvak lakosai is tudnának mesélni. 

1955-ben elkezdték megszüntetni a határzárat. A közel 1000 kilométeren 700 ezer taposóaknát hatástalanítottak, illetve szedtek fel – írja Léka. Ezek a munkálatok egyáltalán nem voltak veszélytelenek, többen megsérültek, ketten pedig belehaltak az aknabalesetekbe.

A függöny visszatér

1956 után kétszázezren menekültek el az országból, így Kádár Jánosék 1957-től újra felhúzták a vasfüggönyt, ezúttal – mint azt Tóth Eszter Zsófia történész, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa, a kommunista diktatúra kutatója kifejtette a Mandinernek – kétszeres drótkerítéssel, négy- és ötsoros aknamezővel, 800 ezer taposóaknával, nyomsávval. A munkálatokban ötvenen megsérültek, egy fő meghalt. 1963-ig ráadásul folyamatosan fejlesztették az osztrák határszakaszt, például Lékai szerint még 1124900 aknát telepítettek.

Azonban a berlini fallal ellentétben a magyar vasfüggöny nem „fejlődött” folyamatosan: utoljára 1965-től korszerűsítik egy szovjet elektronikai rendszer, az SZ-100-as jelzőrendszer segítségével, amely 500-2000 méterre húzódott a határtól, s amihez ha valaki hozzáért, akkor azt azonnal észlelték az őrsön. Mindennek a megépítése húszmillió forintba került. „Ez az építkezés rendkívül bonyolult, sokrétű és veszélyes munka volt. Véglegesen el kellett távolítani az aknazárakat és a drótakadályokat, nagy kiterjedésben kiirtani az erdőt, és megépíteni a jelzőkerítést valamint a vadfogó kerítést” – írja Léka Gyula, hozzátéve: 300 ezer aknát távolítottak el, a rendszer 1970-re készült el.  

Ezután pedig már csak karbantartási munkálatokat folytattak a vasfüggöny 357 kilométeres magyar szakaszán. Az aknazár jelentős része a hetvenes évek elejéig fennmaradt. 

Az utolsó áldozat

A határzárról Egy idejét múlt korszak lenyomata – a vasfüggöny története címmel Sallai János írt átfogó munkát magyar nyelven, ám a személyes történetek közül alig néhány van kikutatva – jegyzi meg Tóth Eszter Zsófia. Pedig – mint rámutat – a magyar szakaszhoz fűződik „a vasfüggöny utolsó áldozatának” büszkeségre okot nem adó története. Kurt-Werner Schulz élettársával, Gundula Schafitellel úgy döntött 1989 augusztusában, egy balatoni nyaraláson, hogy gyermekükkel megpróbálnak átjutni a magyar-osztrák határon a páneurópai piknikről érkező jó hírek miatt. Azonban a próbálkozás balul ütött ki: a férfi dulakodásba került egy határőrrel augusztus 21-én éjszaka, akinek – talán véletlenül – elsült a fegyvere. Kurt-Werner történetéről két film is készült, Szalay Péter 2006-os Határesete, valamint Anders Østergaard és Rácz Erzsébet 1989 – Poker am Todeszaun című, 2014-es munkája. Utóbbi berlini bemutatóján, november 8-án a filmben nyilatkozó Németh Miklós volt miniszterelnök bocsánatot kért a férfi egykori élettársától. 

Tóth Eszter Zsófia még egy érdekes történetet idéz: Kovács Erzsi, a korszak népszerű énekesnője – akinek leghíresebb slágere a Tűzpiros virág címet viselte – az Újpesti Dózsa labdarúgójával, Szűcs Sándorral akart disszidálni még az ötvenes években. Mivel az ÁVO megtudta, mire készülnek, szinte előre meg is rendezte nekik a szökést, ami így eleve kudarcra volt ítélve – például Kovács Erzsi egy civil ÁVO-stól kért kölcsön autót a szökéshez. A színésznőt négy év börtönre, a focistát viszont halálra ítélték – s hiába járt közben érte Puskás Ferenc, Szusza Ferenc és Bozsik József is, már késő volt, az ítéletet végrehajtották. Tóth Eszter Zsófia, aki Budapest Főváros Levéltárában kutatta az NDK-sok tiltott határátlépéseit (itt olvasható egy, a témában írt cikke), a Mandinernek elmondta: az ilyen kelet-német állampolgárok a Stasi börtönébe kerültek, ha pedig volt gyermekük, őt állami gondozásba vették. A határátlépési pereket viszont még nem dolgozták fel teljesen – mutat rá a történész, pedig ez alapján jobban érthetővé válnak a diktatúra működési mechanizmusai, az állampolgárok totális kiszolgáltatottsága a hatalomnak.

A szocialista haza szolgálata

Hogy álltak munkájukhoz a szolgálatot teljesítő határőrök? Tóth Eszter Zsófia szerint sokaknak egyszerűen nem volt választásuk, ott kellett szolgálatot teljesíteniük. Voltak viszont, akik a  szocialista haza szolgálatának fogták fel munkájukat, és máig büszkék rá, hogy például a vasfüggöny védelmében teljesítették katonai szolgálatukat; például van, aki 1989-ben volt kiskatona a nyugati határ mentén, s ma is vállalhatónak, hazafias tettnek tartja akkori munkáját.

Josef Altenburger 2002-ben dolgozta fel a magyar vasfüggöny történetét osztrák szemszögből Kegyetlen kerítés címmel. A fotókkal illusztrált összeállításban a Burgenlandban élő szerző olyan furcsaságokra is rámutatott, hogy a  vasfüggöny felhúzásával bizonyos települések fantomfalvakká váltak: Schattendorfnál a temető volt a határ. Előfordult olyan eset is, hogy a mezőgazdasági munkát végző – szőlőjüket gondozó – osztrákok ráláttak a magyar katonákra, azonban szóba nem elegyedhettek egymással – hangsúlyozta Tóth Eszter Zsófia.

A határzár felszámolásának gondolata Lékai Gyula szerint először 1981-ben, majd 1984-ben vetődött fel, ekkorra pedig már egyre rosszabb műszaki állapotba került a jelzőrendszer is, ráadásul folyamatosan probléma volt a nekiszaladó állatokkal.
 

Határvédelmi know-how a KGB-től

Ebben az időszakban, 1984-ben vett részt Moszkvában, a KGB öt hónapos, a fegyveres szervek emelt szintű parancsnoki állományának tartott kurzusán a határőr-alakulatok taktikai irányításáról, valamint hadvezetési ismeretekről Horváth Imre, aki az MSZP újpesti jelöltje a Kiss Péter egykori szocialista politikus halála miatt kiírt, november 23-i időközi választásokon – írta november 3-án a Magyar Nemzet. Horváth múltjának napvilágra kerülése után kijelentette: nem lép vissza. A hetvenéves Horváth 1967-ben végezte el az Egyesített Tiszti Iskola határőr szakát. Ekkortól egészen 1997-es nyugdíjazásáig a Budapesti Határőr Igazgatóságon teljesített szolgálatot, előbb hadnagyként, végül alezredesként.

Tóth Eszter Zsófia szerint nem kizárt, hogy a KGB-s kurzuson szerzett tapasztalatait akár hasznosíthatta a nyugati határszakaszon is – ugyan budapesti intézménynél dolgozott, lehetséges, hogy titkosított küldetésben szolgálatot teljesíthetett a vasfüggönynél. És hogy mit jelenthetett ez a KGB-s kurzus? A történész megjegyzi: sajnos a KGB-s források hozzáférhetetlensége miatt ilyen témában magyar szakemberek még nem végeztek alapkutatásokat, ám az nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy a diktatúra olyan bizalmi embereit küldte egy ilyen képzésre, akiknek lojalitásában teljes mértékben megbízott.

Nyugati nyitás 

A határzár felújítása mindenesetre több százmillió forintba került volna, így egy 1987-es belügyminisztériumi konferencián megint felmerült a megszüntetése. Végül a Politikai Bizottság 1989. február 28-i ülésén döntöttek a felszámolásról, április 18-án pedig megkezdték a lebontást. 

„A bontás hivatalos megkezdését 1989. május 2-án Nováky Balázs ezredes, az országos parancsnok helyettese jelentette be. Ezen a napon a magyar-osztrák határon négy helyen – Jánossomorja, Bécsi út, Kőszeg, Rábafüzes – kezdték meg az EJR felszámolását” – írja Léka Gyula. Hozzáteszi: mire a bontásra vonatkozó kormányhatározat megszületett, már 150 kilométeres szakaszon „elhúzták” a vasfüggönyt.

A páneurópai piknik után Németh Miklós kormányfő szigorúbb ellenőrzést rendelt el a határon, a fegyverhasználatot viszont megtiltotta. Kurt-Werner Schulz és családja 1989. augusztus 21-én próbált átszökni a határon, amelyet immár csak határőrök védtek. Húsz nappal később Kurtékat minden különösebb teketória nélkül átengedték volna Ausztriába. A vasfüggönynek Hegykőn állítottak emlékhelyet, Felsőcsatáron pedig Vasfüggöny Múzeum működik.