Az a baj, hogy nagyon kiműveltek lettünk az utóbbi harminc-negyven évben: pontosan tudjuk, mit kell csinálni, ha leszáll a kertben egy repülő csészealj.
„Adja magát az összehasonlítás mondjuk a Harmadik típusú találkozásokkal - amely a legjobb példa a korai Spielberg-barokk kényszerességére és nagyotmondhatnékjára - vagy még inkább a Carl Sagan könyvéből adaptált Kapcsolattal: mindkét főhősnő súlyos traumát hordoz magában, miközben több-kevesebb sikerrel próbálja meg rávenni a feljebbvalóit, hogy ugyan már engedjék el a ravaszt egy pillanatra, csak amíg tisztázzuk, mi is folyik itt. És amilyen nehézkes és lassú a kommunikáció a szó szerint körmondatokban megnyilvánuló idegen lények és hőseink között, legalább olyan nehéz rávenni Michael Stuhlbarget vagy éppen a legjobb Morgan Freeman-pótlék Forest Whitakert a nemzetközi együttműködésre. Nem is kell sokáig várni az első incidensre, amelyet minden rendes inváziós sci-fiben egy legalább húszperces pusztításbalett követne, amelyben a Burj Khalifa minimum függőlegesen dőlne rá a London Eye-ra, vagy valami hasonló csacskaság.
De az Érkezés nem az Amikor megállt a föld, inkább A nap, mikor megállt a Föld, és a két leginkább hazavihető tanulság sem annyira Földtől elrugaszkodott (muhaha): az egyik, hogy beszéljünk egymással, sőt, ne hagyjuk abba a párbeszédet, a másik pedig, hogy az időről alkotott fogalmaink meglehetősen primitívek - de ebbe ne menjünk most bele, ha megnézi a Kedves Olvasó, érteni fogja, miről vartyogok itt. Az Érkezés igazi hard sci-fi, de ne várjunk tőle hosszú monológokat mindenféle intelligensnek hangzó, elvont metafizikai meglátásokkal: míg egy Nebula-díjas novella adaptációjától alapesetben buta Hollywoodizálást kapunk, itt bizony tényleg képre ültették mindazt, ami írásban annyira jól működött. Ha olcsó egysorosokat szeretnék gyártani, mondhatnám hogy ez itt kérem a Függetlenség napja diplomásoknak, ugyanakkor tényleg el nem hanyagolható tény, hogy ennyire érdekes és intelligens, nagyköltségvetésű sci-fit ritkán engednek gyártásba. Nem is értem, hogy adtak rá pénzt, amikor egyetlen rohadt repülőgéphordozót sem dobnak benne a Fehér Házra.”
Ha a düh-kór már nem elég, akkor a klasszikus, jól bevált veszettség is megteszi, vagy legalábbis egy variánsa. Ettől pedig a francia veszettek szinte szó szerint tépik szét egymást.
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A Terror Háza Múzeum főigazgatója szerint soha nem fog létrejönni egy Orbán Viktor–Magyar Péter-vita.
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Az ukrán elnök veszélyezteti Szlovákiát – véli a kormányfő.
A katonai szövetségben abból indulnak ki, hogy az USA nem fordít hátat a közösségnek, betartja vállalt kötelezettségeit – mondta Boris Ruge.
