Érkezés – Köd, mező, űrhajó Montana közepén

„Adja magát az összehasonlítás mondjuk a Harmadik típusú találkozásokkal - amely a legjobb példa a korai Spielberg-barokk kényszerességére és nagyotmondhatnékjára - vagy még inkább a Carl Sagan könyvéből adaptált Kapcsolattal: mindkét főhősnő súlyos traumát hordoz magában, miközben több-kevesebb sikerrel próbálja meg rávenni a feljebbvalóit, hogy ugyan már engedjék el a ravaszt egy pillanatra, csak amíg tisztázzuk, mi is folyik itt. És amilyen nehézkes és lassú a kommunikáció a szó szerint körmondatokban megnyilvánuló idegen lények és hőseink között, legalább olyan nehéz rávenni Michael Stuhlbarget vagy éppen a legjobb Morgan Freeman-pótlék Forest Whitakert a nemzetközi együttműködésre. Nem is kell sokáig várni az első incidensre, amelyet minden rendes inváziós sci-fiben egy legalább húszperces pusztításbalett követne, amelyben a Burj Khalifa minimum függőlegesen dőlne rá a London Eye-ra, vagy valami hasonló csacskaság.

De az Érkezés nem az Amikor megállt a föld, inkább A nap, mikor megállt a Föld, és a két leginkább hazavihető tanulság sem annyira Földtől elrugaszkodott (muhaha): az egyik, hogy beszéljünk egymással, sőt, ne hagyjuk abba a párbeszédet, a másik pedig, hogy az időről alkotott fogalmaink meglehetősen primitívek - de ebbe ne menjünk most bele, ha megnézi a Kedves Olvasó, érteni fogja, miről vartyogok itt. Az Érkezés igazi hard sci-fi, de ne várjunk tőle hosszú monológokat mindenféle intelligensnek hangzó, elvont metafizikai meglátásokkal: míg egy Nebula-díjas novella adaptációjától alapesetben buta Hollywoodizálást kapunk, itt bizony tényleg képre ültették mindazt, ami írásban annyira jól működött. Ha olcsó egysorosokat szeretnék gyártani, mondhatnám hogy ez itt kérem a Függetlenség napja diplomásoknak, ugyanakkor tényleg el nem hanyagolható tény, hogy ennyire érdekes és intelligens, nagyköltségvetésű sci-fit ritkán engednek gyártásba. Nem is értem, hogy adtak rá pénzt, amikor egyetlen rohadt repülőgéphordozót sem dobnak benne a Fehér Házra.”