A szürrealista Párizs végnapjai – China Miéville: The Last Days of New Paris

Kezdjük egy sarkos állítással: hitleres/nácis alternatív történelmi regényt írni snassz, mint ahogy azt már ebben a cikkben is megfogalmaztam. Éppen ezért új kisregénye tavalyi bejelentése óta nagy kérdés volt számomra, hogy szívem csücske, China Miéville vajon mit tud kezdeni ezzel a témával. Egy Miéville-regény ugyanis definíció szerint nem tud snassz lenni, mivel viszont a másik axiómánk szerint ezt determinálná már maga a témaválasztás, kisültek az áramköreim. Úgy döntöttem: jobb, ha az előzetes elméletgyártás helyett inkább elolvasom a kisregényt.

1951-ben járunk, egy olyan Párizsban, ahol soha sem ért véget a második világháború: tíz évvel korábban a nácik által megszállt városban ugyanis felrobbant egy úgynevezett S-bomba, ami a városra szabadította a szürrealista művészek (rém)álmait. Az ennek nyomán megjelenő, festővászonról lelépett „manifok” a különböző francia ellenállócsoportokat segítik a blokád alá vett fővárosban. Erre válaszul a nácik egy Rómától elszakadt kollaborátor püspök segítségével a pokolból érkezett menekült démonokat állítanak a csatasorba.

Ebben az alaphelyzetben ismerjük meg Thibaut-t, a szürrealista ellenállócsoportok egyikének vezetőjét, aki csoportja elvesztése után ki akar jutni a városból; valamint Samet, az amerikai fotóst, aki állítása szerint meg akarja örökíteni a szürreális rémálommá vált város utolsó napjait. Utolsók, mivel a nácik valami nagy dologra készülnek, hogy örökre pontot tegyenek az ügy végére. A várost alaposan ismerő Thibaut és a valódi céljait rejtegető Sam összefognak, hogy végére járjanak az ügynek. Ezzel párhuzamosan pedig röviden azt is megtudjuk, ki és hogyan rakta össze az S-bombát.

Ajj. Egyrészről itt egy újabb remek, részletgazdag, kérdés nélkül szépirodalmi igényességű szöveg China Miéville-től, aki a szokásos ötletorgiájában most a szürrealista mozgalom ismert és kevésbé ismert képeit, szimbólumait csatornázza be a történetbe. A szetting is tipikusan rá vall, bár kicsit lusta dolog a baloldali szerzőtől, hogy nála örökké megjelenő osztályharc témáját most a legszokványosabb náci/ellenálló dichotómián keresztül hozza a történetbe. Külön vicces, mikor a szélbalos főszereplőnk véletlenül egy gaullista kocsmában ragad – ők is ellenállók ugyan, na de hát velük szövetkezni!

Másrészről az egész mű olyan, mintha Miéville nagyon sokat olvasott volna a szürrealizmusról, és úgy érezte volna, hogy ki kell írnia ezt az egészet magából. A végén egyébként egy borges-i fordulattal magyarázza el a regény születésének minden bizonnyal fiktív történetét, és ad egy részletes jegyzetet is a műben feltűnő, szürrealista művészekhez kötődő jelenségekről. A történet ezt az egy igazán szerzőre jellemző ötletet – ti. a szürrealista művek valóságba átültetését – leszámítva kicsit olyan, mintha egy tetszőleges okkult nácis videójáték lenne, a végén egy olyan kettős bossfighttal, amit tényleg csak egy ilyen játékban tudok elképzelni.

Szóval alapvetően továbbra is snassz nácis alternatív történelmi regényt írni, ráadásul nem is Miéville lenne, ha nem tojná le a műfaj szokásait: tulajdonképpen semmit nem árul el a Párizson kívüli világról. A szürrealista Párizs ettől függetlenül rendkívül érdekesre sikerült, maga az elképzelés és a szöveg is rendben van, illeszkedik a kánonba, hoz olyan központi Miéville-témákat, mint a művészet fontossága, a gólemépítés, illetve a baloldali politikai mondanivaló. Emellett külön öröm, hogy eredeti nyelven mindig rengeteget lehet tanulni a szerzőtől – minden egyes alkalommal jobban csodálom a magyar fordítóit.