„Elkapcsolási faktor? Baromság!” – az Ozone Mama gitárosa visszaszól Csiszárnak

Fröccsöt? 

Áhhh, kösz, nem. Alkoholt most biztosan nem. 

Mert?

Reggelig ünnepeltük a Fonogram-díjat. Adtam magamnak rendesen. Meg aztán megyek még dolgozni is mindjárt.

Délután fél kettő van. 

Be is szólok, hogy kicsit kések. Pillanat... 

A mentőket hívod?

Nem, nem. Nem mentősként dolgozom. Sajnos. 

Miért sajnos?

Mert az egészségügy köztudottan nem fizet valami jól. Elvégeztem az egyetem után a mentőápolóit, nagyon szerettem volna csinálni, de az a helyzet, hogy jobban keresek egy fejvadász cégnél.

Ott mit csinálsz?

Ha úgy vesszük, embereknek találok állást, szóval ebben is van valami karitatív. A mentőzés viszont tényleg szerelem volt, félállásban akartam is csinálni, de amióta a zenekarral elfoglaltak lettünk, sem idő, sem energia nem lenne rá. Hátha majd egyszer.

Szóval második Fonogram-díj a bandádnak, most a legjobb hard rock albumért, de még így is csak hobbi tud lenni a rakendroll?

Nekem biztos, hogy nem hobbi. Az Ozone Mama az életem. Az életformám. 

Sex, drugs, rock and roll?

Ezeken a kliséken már nyilván túl vagyunk. Negyvenhez közeledve nem az érdekel már, hogy legyenek nagy, péntek esti elhajlások ahol feszes mellekről szívjuk a kokszot. Egy idő után maga a zene lesz a fontos és önmagában okoz módosult tudatállapotot.

Munkahellyel, félpolgári létben hiteles a rockerkedés?

Megvolt azért régen a falhugyozós rockbanda-életérzés is, sok alkohol meg miegymás, sarokban alvás klubokban, meg utak, amikor a Félelem és reszketés Las Vegasban főszereplőjének érzed magad. Az meg, hogy dolgozunk a zenélés mellett, nem döntés, hanem kényszer. Én mondjuk bírom az arcokat a munkahelyemen, tök jó társaság, de nem mindenki van ezzel így a bandából. Nyilván zenélnénk csak, ha megtehetnénk. Nem tehetjük. Tarol a kereskedelmi pop, a rock meg visszahúzódott valahova, kicsit underground lett megint.

Az baj?

Van jó oldala is: abszolút családias jellege lett a műfajnak. A minap az A38-on is mind megőrültek és nagyon szerették a bulit, akik eljöttek ránk, még ha nem is voltak sok ezren. Vagy: elmentünk néhány hete Kanadába és Amerikába játszani. Voltak olyan haverjaink, akik öt-hat órát is autóztak csak azért, hogy lássák a koncertünket.

Magyarok?

Dehogy magyarok. Egy magyar sem volt. Mind amerikai. Eljöttek, meghallgattak és nagyon tudták értékelni, amit csinálunk, még úgy is, hogy nyilván tök ismeretlen ott a zenénk.

Annyira azért nem ismeretlen: a műfaj teljesen amerikai.

Az.

Ennek mi értelme? Magyar zenekarként tősgyökeres hetvenes évekbeli amerikai zenét játszani angolul... Nincs bőven elég ilyen banda ott, ahol ez a stílus megszületett?

Elég, nem elég... Egyszerűen az van, hogy gyerekkorom óta ezt a zenét imádom. Gyerekkori álmom volt az is, hogy egyszer játsszam a tengerentúlon. Amerikában meg persze, hogy rengeteg ilyen banda van, de ha már az a kérdés, mi értelme ennek itthon... Hát az, hogy Magyarországon meg senki nem csinálja ezt rajtunk kívül. Rengeteg jó zenekar van itthon, de ezt a fajta klasszikus rockot autentikus formában, angolul nem játssza senki. 

Ivan And The Parazol?

Teljesen más, amit Ivánék csinálnak. Az ő zenéjük a brit korai hatvanas években gyökerezik, a miénk meg a hetvenes évek amerikai zenéjében. 

Miért szívatjátok magatokat angol szöveggel? Ezer példa van rá, hogy a magyar közönségnek a magyar sorok ragadnak meg a fejében.

Igaz, de magyarul rohadt nehéz jó szöveget írni. Angolul sem könnyű, de magyarul... Egyszerűen nem megy. 

Ivánék például megkérték Bródyt, akinek elég jól megy.

Igen, hallottam a dalt, tök jól áll nekik, Bródy nagyon jó szöveget írt. Van benne rutinja. De van itt egy másik szempont is: ehhez a műfajhoz, amit mi játszunk, nekem az angol passzol. Amikor írom a dalt, egyszerűen angolul hallom rá a szöveget. Imádom az anyanyelvemet, de ha egyszer nem megy a szövegírás, erőltetni nem fogom. Az egész zenénk lényege veszne el, ha erőlködés keveredne bele. Máshol Európában egyébként nem kérdés az, hogy miért énekelsz angolul. Nálunk igen, mert egyrészt pont Bródynak köszönhetően nagyon magas minőségű volt a magyar nyelvű rockzene rögtön a hatvanas évektől, másrészt nálunk nem angolul mennek a tévéműsorok, mint a skandinávoknál. Ott minden kölyök megtanul angolul szinte magától, teljesen természetes, hogy angolul énekel, amikor aztán bandát alapít, utána meg megy is külföldre és sikerei vannak. Persze ehhez kell az ottani zeneoktatás is. Ott választanod kell egy hangszert már gyerekkorban. Nem bánnám, ha itthon is meglenne ez a két pillér. Plusz a rádiók is bevállalnák, hogy magyar előadók angol nyelvű számait is játsszák.

Az idei Music Hungary konferencia egyik fő témája volt, hogy szükség lenne egy könnyűzenei exportirodára. Kellene?

Mindenképpen! Na, az lenne ám az angolul éneklők Mekkája! Valószínűleg a legjobb dolog lenne, ami a hazai csapatok nemzetközi porondra lépését segíthetné és sikert hozhatna aztán az országnak is. Több összetevős, igazságos versenyben mérettetném meg a bandákat, és a legjobbnak bizonyulókat, a legalkalmasabbakat kicsit felkészítve a nemzetközi piac „szabályaira”, mielőbb tolnám kifelé.

Amúgy iroda nélkül is játszotok külföldön, nem?

Van azért támogatás ma is, igazságtalan lenne, ha ezt tagadnánk: a kanadai utunkat például az NKA Cseh Tamás Programja támogatta. Most viszont jön a fesztiválszezon. Marha jó, hogy idén két román feszt, a Danube Rock Festival és a We Are Rocking The City is meghívott bennünket. Meg néhány hazai fesztiválon is lehet majd találkozni velünk, játszunk a RockPart-on, az AlteRába-n, ViharsaRock Fesztiválon, a SZIN-en, illetve pár vidéki rendezvényen.

Sziget?

Épp most hívtak, nagyon jó arcok. Szóval megyünk. Vannak fesztek, amelyekre viszont sosem hívnak, pedig szívesen mennénk. Közülük a Rockmaraton és a Fezen ráadásul éppen a rockról szólnak, de nem jutunk el egyelőre az EFOTT-ra sem, és hát a Fishing On Orfűn bulizó rajongóink is kérdezgetnek bennünket, mindhiába. Remélem, egyszer azért megtörik az „átok”.

A Petőfi Rádió mostani átalakulása mi? Az is „átok”?

Az. Rettenetesen jó volt, amikor 2007-ben először átalakult a Petőfi. Két-három évig baromi jó volt, tényleg. Ültem a kocsiban és nem hittem el: egy rádió, ahol Foo Fighters meg Rolling Stones megy... A zenék, amelyeket imádok. Marha jó volt még az MR2 akusztik, abban játszottunk is. Nagy kár, hogy most megszüntették.

Nem lehet, hogy egyszerűen elfogytak a bandák?

Áhhh! Mindig vannak újak. Meg új dalok is születnek a régebbi bandáktól, szóval ha akarták volna, bőven lehetett volna még izgalmas akusztik-műsorokat készíteni. De inkább berakták most a rádiót a kommersz popot játszó sorba. Nem is most, egyébként. Tart ez a folyamat egy ideje. A második lemezünkről például még játszott dalt a Petőfi, aztán meg már nem.

A harmadikról, a Sonic Glory-ról már semmit?

Semmit.

Pont a most Fonogram-díjassá vált lemezről nem?

Ironikus, mi? Főleg, hogy erre a lemezre szinte tudatosan írtunk egy rádióbarát dalt. A Lovelight címűt. Semmi keménykedés, csak a szeretet, kedves kis hangulat. Még női háttérvokál is van benne! Cuki, hippis kis dal. Egyszer sem ment le a rádióban. A rockzenéről elterjedt az a baromság, hogy „elkapcsolási faktor”, aztán ehhez tartják magukat a döntnökök, nem hajlandók játszani.

Csiszár Jenő mondta ezt az elkapcsolási faktort, ugye?

Igen, de tök mindegy, ki mondta, a fontos az, amit mondott. Személyesen nem ismerem Csiszárt, szóval emberileg nincs, nem is lehet vele semmi bajom, de ezt a szövegét mélyen megvetem. Aki ilyet mond, nem tudja, mit okoz vele. Ezzel a mondattal zenekarok jövőjét lehetetlenítette el, mert a rádiós kollégáinak beült a fejébe ez a baromság és talán ezért sem játszanak rockot.

Mondjuk éppen most indult egy rockrádió.

A kezdeményezés nagyon jó. Végre valakik meghallották, hogy van igény a rockzenére is. Ők egyébként játsszák majd a mi dalainkat is, szóval nyilván örülök nekik. 

A játszás jogdíjpénzben is érzékelhető lesz?

Hogyne. Ezért is volt gond, hogy a Petőfi fél év után leállt a dalaink játszásával. De pont nem fogok most panaszkodni, jó? Lehet, hogy nem nagyon játszanak a rádiók, de mégiscsak a miénk a Fonogram-díj, miénk az év hardrock-lemeze, szóval most inkább örülök. 

Ennyire fontos a díj?

Persze. Rohadt nagy visszaigazolás. Megerősít abban, hogy igenis volt értelme szabadságot kivenni azért, hogy szövegeket írjak, volt értelme hajnalban fent lenni, amikor a masterelés ment és az amerikai fickóval, aki csinálta, az időeltolódás miatt akkor lehetett csak kommunikálni. Elég karikás volt a szemem a lemez készítésekor, de megérte. Számomra a legértékesebb díj a Fonogram, azért márpedig, mert nem lehet megvenni, kihaverkodni.

Azt, hogy a nemzetközi szaksajtó is ír rólatok, kihaverkodtad?

Azt részben igen. Az, ha jó dalokat írsz, 2016-ban nagyjából húsz százalékban számít. A többi munka, szervezés, szerencse. Rengeteget kellett haverkodnom, piálnom külföldi arcokkal, újságírókkal is. Először így kerültünk be például a Classic Rock Magazine-ba. A Sonic Glory-t viszont már teljesen maguktól írták meg és baromi jó kritikát kaptunk. Az is jó visszaigazolás. Ahogy a Fonogram is. Hallottam mondjuk olyan hangokat utóbbival kapcsolatban, hogy miért vesszük át, hiszen Kis Grófo is díjat nyert ott. Ezt nem nagyon értem. Abban a kategóriában mégis ki van nála jobb? Miért kell ezen kiakadni? Nyilván sosem hallgatok Kis Grófót és a mi zenénk üzenete teljesen más, de a mulatóst jól tolja.

Mi a zenétek „üzenete”?

Részben az, ami a rakendrollé mindig is volt. Ez a zene azokhoz szól, akiknek kell valami remény, töltődés, energia. Akikben düh van és akiknek vigaszt nyújthat. A mi bulijainkon mondjuk felbukkannak normális érzelmi világú, sikertelennek nem mondható emberek is, akik csupán egy jó hangulatú rock and roll estére vágynak, de alapvetően nem a győztesek, a nagymenők, nem a sikeresek zenéje ez; hanem azoké, akik húzzák az igát mint a barom, de kell valami megváltásszerű a nap végén, amitől belazulhatnak és embernek érezhetik magukat. 

A rakendroll mint modern vallás?

Végül is, igen. Vallás. Megvannak a napi rituáléi is. Én is naponta áldozok ezen az oltáron: veszem a szaklapokat, gyűjtöm a lemezeket és persze megyek „misére”, azaz koncertre is. Aztán meg mi vagyunk a „papok”, mi vagyunk színpadon. Nem bonyolult a „szentbeszéd” üzenete: szabadság, szerelem. 

Tudatos tehát, hogy politika a ti szövegeitekben egyáltalán nincs?

Azt meghagyjuk a reakciós punkzenét játszó bandáknak meg a megmondó alteroknak. A mi zenénk nem ilyen. Úton-útfélen azt látom, hogy veszekszik egymással az ilyen oldal meg az olyan oldal, én ebből inkább kimaradok. A zenét határoljuk el ettől a csetepatétól. Nálunk zene van és boldogság. Szabadság és szerelem. Ha ez átjön és ettől jobb lesz a napja bárkinek, én már boldog ember vagyok. 

***