Óda a Varázslókhoz

„Már az első könyvben kapnak a szereplők – és az olvasó – pár véres pofont a csodálatos varázsvilágtól. Persze jól hangzik, hogy valaki egy másik világban uralkodó és beszélő állatok, meg sétáló fák az alattvalói. De valahogy mindig van valami gáz, eltűnik a mágia, elpusztul a világ; hacsak hőseink meg nem mentik a helyzetet, ami sosem olyan egyszerű, mint a könyvekben. A jutalom meg általában nem valami aranykard és egy hercegnő, hanem még két pofont és egy tökön rúgás.

A sorozat mágiarendszere nagyon megfogott, nincs benne huss és pöcc aztán voilá! Itt kőkeményen kell dolgozni azért a kis fényvillanásért, vért izzadva kell gyakorolni, hogy valakiből előtörjön a mágia, aztán a sok szenvedés és fegyelem meghozza a gyümölcsét. Vannak varázsigék, hála az égnek nem a rém unalmas latin nyelven, hanem – mondhatnánk, hogy realisztikusan – a világ szinte összes létező és már nem beszélt nyelvén, nyilván az aktuális varázslat eredetétől függően. DE! Itt sincsenek kőbe vésett szabályok. A könyvben többször is említenek egy elméletet amely szerint a mágiának csak a felszínét kapirgálják a varázslók, az is csupán véletlen, hogy egyáltalán hozzáférnek; mondhatni hiba a Mátrixban. Találkozunk több alkalommal is más varázslási módokkal, olyan lényekkel, amik közelebbi kapcsolatban vannak magával a varázserővel és szabadon használhatják azt.”