Feketén-fehéren kiderült, mennyien támogatják Magyar Péter álláspontját Magyarországon

Az a hajó már elment, amelyre a tiszás politikusok szerettek volna felkapaszkodni – mutatott rá az elemző.

A Libri könyvajánlója a Mandiner hetilapban.


Nemrég jelent meg a József Attila-díjas író tizenkettedik kötete. Nagy Koppány Zsolt kisregényében látványosan elmozdul korábbi, humorra és hagyományjátékra épülő, a realitás és a fikció határán egyensúlyozó prózapoétikájától.
A történet egy apa sorsdöntő erkölcsi dilemmáján keresztül vizsgálja a felelősség kérdéskörét és azt, hogy vannak helyzetek, amelyekben nem lehet egyértelműen jó döntést hozni. Talán igyekezni már elég; néha ez minden, amit tehetünk, hiszen az ember esendő. Márton András éppen a gyermekének visz gyógyszert egy bágyadt őszi napon, amikor egy baleset keresztülhúzza a terveit: a távolsági busz, amelyen utazik, a szakadékba zuhan. Ekkor veszik kezdetét a kihívások, hiszen a túléléshez mindenkinek a saját erejére és leleményességére kell támaszkodnia – és igen, akadnak köztük rossz emberek is.

Mi van akkor, ha egy pillanatnyi zavar, egy váratlan hiba a rendszerben lerántja rólunk a civilizáció mázát, és előbújik az, amiről azt hittük, nem is létezik?
És mi van akkor, ha nem a rend, hanem az erőszak a természetes állapot, csak többé-kevésbé ügyesen titkoljuk? Ezekre a kényelmetlen kérdésekre keresi – vagy inkább kíméletlenül kikényszeríti – a választ a regény, miközben magunkkal együtt zuhanunk bele az emberi természet legsötétebb bugyraiba.
Nagy Koppány Zsolt korábbi műveit a kritika előszeretettel dicsérte briliáns iróniájukért, pszichológiai érzékenységükért és derűsen metsző társadalomkritikájukért – elég csak a Nagyapám tudott repülni vagy a Lórúgás gyomorszájra című kötetre gondolni –, a Csak egy apa komorabb hangütést választ. Több a csend, több a tragédia, több az emberismeret. Nagy vállalás ez a kötet a mindenkori olvasó számára; nehéz téma hosszú téli estékre.

Egy jó interjúkötet közös gondolkodásra hív, inspirálhat, és akár fel is kavarhat érzelmileg, hiszen kifejezetten izgalmas betekintést nyerni egy másik ember világába. Persze mindig lehetne jobban feszegetni egy-egy kérdést, sokszor mondjuk egy-egy interjú után, hogy „na, én nem ezt a kérdést és nem így tettem volna fel”.
Koltay Gábor a Négyszemközt Nemeskürty Istvánnal című könyvében – amelyet akár beszélgetőskönyvnek is nevezhetnénk – bátran kérdez, az olvasó biztosan nem fog csalódni. A nemzeti szemléletű, mindig vitára kész, következetes irodalom- és filmtörténész, filmstúdió-vezető aktívan formálta a kortárs filmkultúrát. Mély elemzéseivel újrafogalmazta a nemzeti identitás képi narratíváit, miközben rendezői vénájával és pedagógiai szenvedélyével a filmesszakma következő nemzedékeit is inspirálta.
Az interjúkötetben közeli barátjával és pályatársával, a Balázs Béla-díjas filmrendezővel, színigazgatóval a gyerekkorról, a versírásról, a hitről, a katonai iskoláról, a hazaszeretetről és persze a filmekről is sokat beszélgetnek.
A magyar történelem fontos eseményei is szóba kerülnek, például a letelepedés a Kárpát-medencében, az 1848-as forradalom és szabadságharc vagy a
trianoni béke. Koltay harminc éven keresztül különböző alkalmakkor készített interjúit válogatták össze a könyvbe.
Érdekesség, hogy a kötetben a családról, az iskoláról és a nevelésről is szó esik. Nemeskürty szerint a család becsületének helyreállítása az egyik legfontosabb feladatunk. Úgy véli továbbá, hogy a társadalmi együttélés szabályait már az iskolában meg kellene tanítani. Ahhoz, hogy a társadalom hasznos tagjaivá váljunk, valóban jó emberré kell válnunk – vagy legalábbis törekednünk kell rá. Nemeskürty szívén viselte a magyarság sorsát: célkitűzése volt, hogy az országlakosok gyülekezetéből ismét erős, összetartó közösséggé váljanak a magyarok. Ehhez elengedhetetlen, hogy empátiával forduljunk egymás felé, és tisztában legyünk olyan elvont fogalmakkal, mint a megbocsátás vagy a lelkiismeret.
A kötetet ajánljuk mindazoknak, akiket érdekelnek a magyar film- és irodalomtörténet mélyebb összefüggései, és értékelik a hazaszeretetről, a nevelésről és a nemzeti identitásról szóló személyes vallomásokat.

A nemzetközi bestsellerlisták állandó szereplője Katherine Reay. Regényeiben kiváló érzékkel kapcsolja össze a kortárs fikciót, a történelmi elbeszélést és az irodalmi hagyomány iránti érzékeny tiszteletet. Prózáját érzelmi mélység és szellemes intellektus jellemzi; a Brontë nővérek gótikus rejtélyeinek öröksége éppúgy visszhangzik benne, mint a modern identitáskeresés dilemmái. Hősnői erősek, mégis esendők, tehát emlékezetes alakok, akik önazonosan küzdenek a Reayre jellemző, gondosan megrajzolt és történelmileg hiteles környezetben a kisvárosi Amerikától a hidegháborús Berlinig.
Első magyarul megjelent krimijében, Az angol remekműben ezt az irodalmi érzékenységet a hetvenes évek Londonjának könyörtelen művészeti világába ülteti át.
Egy fiatal, vakmerő kurátorasszisztens, aki szárnybontogató festőként is próbál érvényesülni egy Picasso-kiállítás megnyitóján, amelynek előkészítésében maga is aktívan részt vett, felveti a gyanút, hogy a Nevető nő című festmény hamis lehet. Nem is sejti, vagy talán nagyon is tudja, milyen horderejű botrányt indít el ezzel: olyat, amely a Tate falain is kiszivárog, és karriereket, sőt intézményeket sodorhat veszélybe.
Zsenialitás és csalás, szépség és megtévesztés határvidékén bontakozik ki a történet, akár egy Donna Tartt-féle intrikában, ahol a csillogás mögött súlyos erkölcsi kérdések húzódnak. Külön érdekesség, hogy Reay a könyvben a művészetről és a sikerről is ír: bemutatja a kreatív folyamatok pszichológiai hátterét, az inspiráció működését, és az alkotói blokkok leküzdésére is kínál megoldást, valamint arra is kitér, milyen hosszú és rögös út vezet a sikerhez.
Nyitókép: Shutterstock