Nincs két kínai művészet

A kerekasztalon Fajcsák Györgyi sinológus, a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum vezetője; Salát Gergely sinológus, az ELTE Kínai Tanszékének munkatársa; valamint Topor Tünde művészettörténész, az Artmagazin főszerkesztője vett részt. A beszélgetést Martos Gábor, a MúzeumCafé főszerkesztője vezette. Az eseményen megjelent a témában kritikát megjelentető Radnóti Sándor is, aki azonban a beszélgetés közben távozott.

A múzeumi eszmecserén Salát Gergely elmondta: a kiállítás körül kialakult viták jól mutatják, hogy a magyar újságírók – és persze a magyar társadalom – számára mennyire ismeretlen Kína világa, Kína logikája. A sinológus összességében úgy véli: számos olyan állítás és feltételezés jelent meg a kiállításról, amelyek egyszerűen nem igazak. Ilyen szerinte például az, hogy Magyarországon értéktelen műtárgyakat állítottak ki. Holott az egyes kiállított kínai művészek alkotásainak árából világosan kiderül, hogy „nem senki nímandok állítottak itt ki, akiket egy-egy párttitkár támogatni kíván”.

Salát Gergely ennél jóval súlyosabb tévedésnek tartja, hogy a sztereotípiák szerint létezik egyfajta kizárólagosan támogatott hivatalos kínai művészet – ilyen szerinte nem létezik, ezért a vélekedés nyilvánvalóan téves következtetésekhez vezet. Az ELTE Kína-kutatója szerint a kínaiak leginkább a befogadó intézmények jellegét szem előtt tartva választják ki a világ különböző városaiban kiállított kínai műveket. „Az állami finanszírozás szempontjából nincs két kínai művészet” – szögezi le. Salát a kritikusoknak igazat ad abban, hogy a kiállítás a szó nyugati értelmében nem egy kortárs tárlat. A sinológus ugyanakkor emlékeztet: a kiállítás magyar nevéből ez éppen ezért „nagyon tudatosan lett kihúzva”. Az angol és kínai cím, amelyet a kínaiak adtak, ugyanakkor tartalmazza a „contemporary” szót, hiszen ez Kínában mindössze annyit jelent, hogy az alkotó ma is életben van.

Nem tartja ugyanakkor életszerűnek a Salát által felvázolt kurátori attitűdöt Topor Tünde, aki egy „Where is Ai Weiwei” feliratú pólóban jelent meg a beszélgetésen. Szerinte Fan Di’an nem lehetett egyszerre valódi kurátora a mostani, Szépművészetiben megjelent kiállításnak, valamint Ludwig Múzeum 2003-as kortárs kínai kiállításának. Az Artmagazin főszerkesztője szerint sokkal valószínűbb, hogy Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum igazgatója csak nevét adja az egyes kiállításokhoz.

*

A beszélgetésen szó esett a hagyományos kínai művészet és a XX. század kínai művészetének kapcsolatáról is. Fajcsák Györgyi sinológus mindenekelőtt figyelmeztet: a kínai művészetre hatalmas és diverz kulturális egészként kell tekintenünk, tehát hagyományos kínai művészetről is csak óvatosan beszélhetünk. „Mindenesetre a kiállításon megtalálhatóak több neves kínai történelmi művészeti iskola művei: ilyenek például a kantoni vagy szecsuáni festészeti iskola alkotásai vagy a mandzsúriai fametszetek. Felfedezhetők itt a kínai tusfestészet gyökerei – ennek a húszas-harmincas években volt egy nagyobb felfutása, amit a hetvenes-nyolcvanas években egy újabb felfutás követett. Nagyon izgalmas ilyen szemmel tanulmányozni a műveket” – mutat rá a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum igazgatója.

Fajcsák Györgyi abban is egyetért a korábbi hozzászólókkal, hogy a kiállított művek az európai értelmezési keretben nemigen tekinthetőek kortárs alkotásoknak. A múzeumigazgató szót ejt a kiállítás műveinek kiválasztásáról is: „egy nagy birodalom kultúrdiplomáciájában mindenesetre alapvető tézis, hogy ők állítják össze a kiállítani kívánt alkotások sorát. A befogadás tényéről a Szépművészeti természetesen dönthetett, azonban válogatni nem válogathatott. Az hogy milyen lett a fogadtatás, az talán a kínaiak rossz igényfelismerő képességén is múlott”.

A kiállítás igazi hozzáadott értékének Fajcsák a fametszeteket, illetve a tusfestészetet tekinti, mely utóbbi óriási múltú kínai műfaj, az elmúlt évtizedekben pedig hatalmas fejlődésen ment keresztül. Az ilyen művek hordozó anyaga továbbra is a hagyományos papír, ám a technológia a 80-as évektől igen sokféle lehet. „Az úgynevezett vízben oldódó tus elterjedése megváltoztatta a műveket, és magában hordozza a javítás lehetőségét is – pedig korábban éppen az volt a technika egyik sajátossága, hogy ami egyszer papírra került, azt többé nem lehetett kijavítani” – összegez.

Ekkor Salát Gergely közbeveti: a kiállítás nyugati értelemben nem kortárs, azonban biztosan nem tekinthető szocreálnak sem, hiszen a kiállított mintegy százhúsz képből csupán 4–6 tekinthető a szocialista-realista alkotói iskolák gyümölcsének. Erre Martos Gábor moderátor kérdez vissza, aki arra kíváncsi: az efféle művészetet hogyan fogadja a kínai közönség? Mennyire tartják ezt szocreálnak a Távol-Keleten?

„A kínaiak jelentős része egészen a nyolcvanas évekig teljes mértékben szeparáltan élt a külvilágtól” – mutat rá Salát, aki szerint emiatt az is természetes, hogy egy Mao-szobor a kínai ember számára egészen más jelentéseket hordoz, mint egy magyar számára. A sinológus a „Nagy úton haladunk” című Mao-szobrot említi, amely „nem klasszikus szocreál mű, hiszen egyrészt törpeként, a monumentalitás hiányában ábrázolja Maót, másrészt pedig a póz sem megszokott”.

Salát szerint „Maót Kínában sem övezi osztatlan kultusz – vannak nagyon kemény kulturális és történeti viták. Vannak liberális értelmiségiek, de vannak újmaoisták is, akik visszatérnének a maói úthoz, az ’egyenlősdihez’, a bezárkózáshoz. El lehet gondolkozni, hogy az alkotó milyen üzenetet kívánt közvetíteni Maóról. Ezekkel kapcsolatban igen izgalmas diskurzus zajlik Kínában, főleg a meglehetősen provinciális magyar közélethez képest”.

*

Az ezzel kapcsolatos magyarországi diskurzust Martos Gábor szerint az információhiány is torzíthatja, amivel Topor Tünde is egyetért. „Éppen ez a kiállítás nagy hibája: a magyarázat-nélküliség. Nemzetközi színvonalú, sokkal jobban tagolt, magyarázott és megjegyezhetőbb művekre lenne itt szükség. Nem ismerem a pontos látogatószámot, de olyan kiállítást is lehetett volna rendezni, ahol kígyóznak a sorok a pénztár előtt” – állítja a művészettörténész.

Az átlagos látogató információhiányát Salát Gergely is megerősíti: „A kiállításnak valóban határozott hibája, hogy nemigen van kontextus. A Szépművészeti Múzeum ebben sajnos nem dönthetett, hiszen a kiállításcseréről a két kormány egyezett meg. A kínai partnerek még a falak színmintáit is elküldték, ők írták a katalógust, ide csupán egy kis nyelvi lektorálás jutott. A fordításokba pedig csak egészen kis mértékben lehetett belepiszkálni. A kontextus bemutatásához ezúttal a kormányközi megállapodás nem biztosított elegendő teret”.

Martos Gábor felveti, hogy a szükséges információk megszerzését talán a Hopp Ferenc Múzeum műveinek tanulmányozása is elősegítheti. A moderátor egyúttal újabb kérdést tesz fel a vitapartnereknek: „a kontextussal összefüggésben, mennyire tekinthető nyugatinak az a mai kínai művészet?”.

Fajcsák Györgyi szerint a kiállítással kapcsolatban tapasztalható értetlenséget egy olyan tárlattal lehetett volna orvosolni, amely a teljes huszadik századi művészetet is bemutatja. A tekercsképek bemutatása is érdekes lett volna, valamint az itteni alkotásokat is jobban érthetővé tette volna – állítja. A múzeumigazgató kifejti: „ha a tradicionális műfajokat a XVII. századtól bemutatták volna, akkor érthetővé válna: miért áhítozott japán vagy kínai fametszetekre például Rippl-Rónai, Kozma Lajos vagy Monet. Az itt látható művek egy igen hosszú folyamatba illeszkednek, amely Nyugat és Kelet érintkezéséről szól. Az itt tapasztalható jelenség sem új, már a XX. század elején is kirajzottak a kínai művészek”.

A sinológus arra is felhívja a figyelmet, hogy a művészeti intézményrendszer a XX. század elején még ismeretlen volt Kínában. „Az első múzeumot 1925-ben, az első kortárs gyűjteményt pedig csak a harmincas években alapították meg a távol-keleti országban. A kortárs gyűjtemények, múzeumok egészen új dolognak számítanak a kínaiak körében”.

Egyébként a kínai kortárs művészet is forradalmi változásokat él át – jegyzi meg Topor Tünde. Robbanásszerű fejlődésnek lehetünk tanúi: tudomása szerint 2007-ben 200 galéria és 27000 nyilvántartott művész élt Kínában. Az intézményrendszernek és a művészeti életnek tehát bőven van tere a növekedésre, amelyet az egyre bővülő intézményrendszer is támogat. „A kínai műkereskedelem boomja ezzel párhuzamosan világszerte tapasztalható. További érdekesség, hogy hihetetlen másolási iparág alakult ki Kínában, festővárosokat lehet elképzelni” – jegyzi meg a művészettörténész.

*

Az eszmecserén szó esett a kínai művészek esetleges rendszerkritikus vagy kiegyező hozzáállásáról, amellyel kapcsolatban Salát Gergely kijelentette: „Kínában sem reggeltől estig ideológiai harc az élet. Általában véve túl van értékelve a kínai állam és a párt szerepe. Egy hatalmas birodalomról van szó, ahol óriásiak a területi különbségek. Még a párt kulturális irányvonala sem egységes. A kínai művész felkel, rendelkezik bizonyos mondanivalóval az életről, alkot, és a politikáról nem feltétlenül esik szó. Az érzésem az, hogy Kínában kevésbé van átpolitizálva az élet, mint Magyarországon”.

A kerekasztal lezárásaként valamennyi résztvevő elmondta véleményét Ai Weiwei párhuzamos budapesti kiállításáról. „Az, hogy a két párhuzamos kiállítás létezik, jól példázza, hogy milyen más irányvonalak léteznek ma Kínával kapcsolatban. Nincs központi utasítás, hogy hol mi jelenhet meg. Ai Weiwei megértéséhez pedig érdemes a róla szóló filmet megnézni, amiből fontos részleteket tudhatunk meg” – szögezi le Topor Tünde. Szerinte mindenesetre „a két kiállítás nem összehasonlítható, más szándék és más cél hívta őket életre”. A kínai művészeti dömpinget, tömegtermelést ma már a legtöbb nyugati országban megunták – teszi hozzá.

Salát Gergely is örül annak, hogy „ilyen jó hely lett Budapest”, egyszerre két kínai kiállítás is megjelenhet. Azt érdemes tudni, hogy a Szépművészetiben kiállították Ai Weiwei féltestvérének képét is, miközben magyar részről az Ernst Múzeum tárlata is komoly állami projektnek számít. Salát a maga részéről örül annak, hogy a fővárosban ilyen kiállítások jelennek meg. Budapestnek nemzetközi kulturális központtá kellene válnia, s ennek része kell legyen a Kelet is. „Legyen itt sok támogatott, tűrt és tiltott művész kiállítása!” – zárja gondolatait az ELTE munkatársa.

Hasonló véleményt fogalmaz meg Fajcsák Györgyi is: „Sinológusként azt mondhatom, hogy ha több lenne is kevés lenne. Csak örülhetünk a kínai kiállításoknak. A kínai művészeti boom a világban már lefutóban van, nálunk pedig csak most tör be. A 2003-as LuMu-tárlat esetében a legtöbb mű értetlenséggel találkozott, csakúgy, mint Hopp múzeum 2007-es T’ang Haywen-tárlatánál”. Fajcsák szerint „a mérleg nyelve ma határozottan a kortárs felé billen a műkincspiacon. A kínai művészetben a festészet és a kalligráfia primátust élvez, attól függetlenül, hogy egy-egy porcelán is rekordáron megjelenhet az árveréseken”. Minél többet lehet látni kínai művészetet Magyarországon, annál inkább bővülnek az ismeretek, és nő a befogadási készség is.