Náluk van a zsuga – konferencia a magyar kultúráról

Az OSA Archívumban szakmabeliek, érdeklődők és néhány, laptopján matató újságíró érdeklődve mozgolódott a vasárnap délutánra összehívott Szünet nélkül – a magyar kultúra érdekében elnevezésű konferencia előtt. Szőcs Géza államtitkár úr persze megint késett, Tarr Béla viszont kedélyesen fogadta a mínuszhúszból érkező vendégeket az ajtóban állva. A Tarr vezetéséve működő Magyar Filmművészek Szövetsége a Krétakört bízta meg a rendezvény tető alá hozásával. A szervezők célja nem kevesebb volt, mint hogy kiálljanak a nemzeti kultúra ügye (jelene és jövője) mellett a magyar lakosság életminőségének javítása érdekében, a hazai kulturális színterek önkényes keresztmetszetét bemutatva.

A konferencián felszólaltak jobbról és balról egyaránt, állami/önkormányzati és független leosztásban. Az előadók névsora a következő volt: Tarr Béla, Eötvös Péter, Maurer Dóra, Zsámbéki Gábor, Mezey Katalin, Grecsó Krisztián, Kovalik Balázs, Fekete Péter, Pintér Béla, Román Sándor, Gergye Krisztián, Herczeg Tamás, Nemcsák Károly, Erős Balázs, Miskolczi Péter, Petrányi Viktória, Gulyás Gábor, Szoboszlai János, Rácz Zoltán, Pándi Balázs, Gerendai Károly, Hartyándi Jenő, Szőcs Géza, Geszti Péter, Schilling Árpád, Esterházy Péter.

A legfontosabb felmerülő kérdés magától érthetődően az, hogy tudnak-e együttműködni egymástól a lehető legtávolabb álló kultúrpolitikai nézeteket valló döntéshozók, egyáltalán megindulhat-e a diskurzus egymás fúrása, és/vagy lenézése nélkül?

Gulyás Márton, a Krétakör ügyvezetője moderálta háromórás eseményt, minden előadónak 6 perc állt rendelkezésre, hogy kifejtse témakörét. Az első, „A magyar kulturális élet doyenjei” elnevezésű blokkban felszólaló Tarr Béla bejelentette, hogy szombaton a 43. Filmszemlén alapítványt hoztak létre a magyar film függetlenségéért, majd azt tanácsolta a többi jelenlevőknek, hogy „próbáljunk meg offenzívak és konstruktívak” lenni. Hát, hajrá.

Vége az ingyenebédnek

Eötvös Péter zeneszerző szerint a komolyzenében a világon bárhol lehet érvényesülni, ha tehetséges az ember, itthon viszont alapvető problémának nevezte meg a „kreáció” hiányát. Rámutatott: a magyarországi koncertélet interpretált, itthon nem értjük az idegen nyelveket, mert nem játsszuk őket, és nem játsszuk, mert nem értjük őket – Eötvös célja pedig a zenei tudat művelése.

Az irodalom témakörben felszólaló Mezey Katalin szerint a hazai (kortárs) irodalom támogatás nélkül nem jöhet létre. Kiemelte, hogy a könyvpiac soha nem öltött ilyen mértéket, ez pedig még akkor is tény, ha tele van „könyvnek látszó tárgyakkal”. Grecsó Krisztián, az Élet és Irodalom szerkesztője arról beszélt, hogy miért vált térítésessé a lap: „Figyelem a kommenteket, azon túl, hogy »tessék,a zsidóbérencek lapja fizetős lett«” – nem is értjük, milyen kommentelőkre gondolhatott. Grecsó szerint ma egyedül az állam dönt, az írószervezetek javaslatait nem veszik többé figyelembe: „Vége ez ingyenebédnek. Oda kell figyelni, különben pártkatonák játszótere lesz az ország” – összegzett.

Tézisek, antitézisek, szintézisek

Tájképként próbálta meg leírni a hazai színházi életet Zsámbéki Gábor. Rámutatott: hatalmas területek egyszerűen nem jutnak hozzá. Legnehezebb kérdésként a vezetőválasztást emelte ki, melynél szerinte a politikai hovatartozás fontosabb, mint a hozzáértés. A színházigazgató példaként felhozta az Új Színház ügyét és idézte Tarlós Istvánt, aki Dörner György pályázatáról korábban úgy nyilatkozott, hogy „meg kell adni az esélyt mindenkinek, hogy megmutassa, mit tud”. Zsámbéki feltette a kérdést az eredetileg magas- és mélyépítő diplomával rendelkező főpolgármesternek, hogy vajon a saját szakmájában is így vélekedne-e, ha valaki nem ért hozzá és úgy épít fel egy házat, hogy az tulajdonképpen életveszélyes? Fekete Péter békéscsabai színházigazgató, valamint a Vidéki Színházigazgatók Egyesületének elnöke hangsúlyozta, hogy a fiatalokat kell megfogni és felszólította a filmeseket, tévéseket, hogy menjenek vidékre forgatni, így népszerűsítve azt.

Kovalik Balázs, az Operaház rendezője az opera műfaját ért cinizmusra és elfordulásra hívta fel a közönség és a szakma figyelmét. Mint elmondta, a lakosság összesen mintegy elenyésző 0,5%-a jár operába, így érdeklődés kontinuitás hiányában hamvában hal el maga a műfaj is. A polgárság nehezen érti az opera szimbolikáját, nyelvezetét, sokrétűségét, ezért musical van helyette. Az opera a fejekben egy reprezentációs intézménnyé vált: az van kommunikálva, hogy a politika szereti és elvárja, hogy a kultúra aranykalitkája letérdeljen, fejet hajtson előtte.

Pintér Béla a függetlenségről és a színházi progresszióról beszélt: a független művész hiába szabad, a társulatvezető szerint ő a leginkább kiszolgáltatott a színházi világban, hiszen az új kultúrkoncepció parazitának bélyegzi a független társulatokat és ellehetetleníti, lassan elvérezteti őket, megoldásként pedig a kőszínházakba való betagozódást, bekéreckedést kínálja. A függetleneknek egyéni hangjukkal és önálló formanyelvükkel itthon szeretnének alternatívát nyújtani, mert ehhez a valósághoz van közük, ám ha nem lesz más megoldás, menjenek külföldre és kérjenek kulturális menedékjogot? – tette fel a kérdést Pintér Béla. Román Sándor, az Experidance művészeti vezetője egy fokkal optimistábban állt a függetlenség kérdéséhez: szerinte Magyarország nagyhatalom, ami a néptáncot illeti és összefogásra, küzdésre buzdította a szakmát. Vannak közös céljaink, az elismeréseken pedig bőven elég lesz majd akkor veszekedni, ha már megnyertük őket – élcelődött Román.

Kicsit kakukktojásnak érzem magam – kezdte mondandóját Nemcsák Károly. A József Attila színház vezetője lettem, valószínűleg politikai ráhatás okán – folytatta cinikus őszinteséggel, mely általános derültséget okozott a hallgatóság körében. Nemcsák felvázolta nyáron átvett színháza tragikus anyagi helyzetét, melyben szerinte rendkívül nehéz művészeti koncepcióról gondolkodni. A felelőtlen gazdálkodás, az elherdált állami pénze sok színház sajátja, törvényeket kéne hozni egymás között – mondta, majd azt is elárulta: azért pályázott politikai nyomásra a teátrum igazgatói posztjára, mert szeretné, ha a József Attila Színház 5 év múlva is állna.

Fatalista, csodaváró, cselekvő

Miskolczi Péter, a filmszakmai döntőbizottság tagja a filmalapról egészen másképp vélekedett, mint Tarr Béláék: szerinte a rendszer átlátható, egyszerű, egy magyar alkotás pedig 90%-ig támogatható. Sok a fiatal pályázó, és bizony verseny van, minőségi verseny. A filmalap nem kényelmes állatkert többé, hanem szafari – érzékeltette a sokat kritizált változásokat a producer.

A Műcsarnok vezetője szerint szellemi otthonunkban a veszély nem irreális. Gulyás Gábor hat perc alatt a magyar képzőművészet hat problémáját vázolta, melyek a következők voltak: földrajzi aránytalanság, a főváros négy nagy művészeti intézményének (a Magyar Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum, a Ludwig Múzeum és a Műcsarnok) profiljának amorffá válása, a nemzetközi képzőművészet legjavának megjelenése Magyarországon és a magyar művészet autentikus külföldi megjelenése (illetve ezeknek hiánya), a kádárizmus áporodott levegője és végül az oktatás kérdése. Gulyás mégis előre tekint: lelkesedéssel beszélt a Budapest Biennealéról, az egyaránt városarculati, turisztikai és képzőművészeti eseményről, mely 2014 tavaszától rendszeres fórumot biztosít majd a magyar képzőművészetnek.

Pándi Balázs szerint nem lehet többé piaci alapon működni: a PANKK, a Magyar Zenei Exportiroda bedőlt, az állam nem ismeri fel a klubok jelentőségét. Bozsik Yvette dilettáns pályázata akkor is nyert volna, ha az Ablak-Zsiráfot adja be – utalt a Trafó új vezetőjére a zenész és koncertszervező Pándi, aki szerint a magukat konzervatívnak és értékmegőrzőnek nevezők ne kergessék el tehetségeinket.

Nem ördögtől való gondolat, hogy aki használja, fizessen is érte – jelentette ki Gerendai Károly, aki meglepő módon a fesztiválokról beszélt. A Sziget mogulja szerint lehet panaszkodni, de be kéne látni: kis ország, kis lehetőségek: a majd lesz pénz-hozzáállás pedig hiú reményeket kelt. Itt az idő, hogy azon gondolkodjunk, hogyan lehetünk versenyképesek. Gerendai kiemelte, hogy ugyan az sem állapot, és nem segít a versenyhelyzeten, hogy nálunk sújtja a legmagasabb adó a kulturális rendezvényeket az egész világon, de meg kell találni a piaci réseket. A Mediawave-et szervező, varkocsba kötött szakállú Hartyándi Jenő szerint a fehér civilizációnak leáldozott, de azért feladni sem szabad, inkább az új formákat kell keresni. Környezettudatosabbakat. És persze anyázni sem érdemes, de a magyar társadalom bezárkózó.

A Nemzeti Erőforrás Minisztérium kultúráért felelős államtitkára nevét hallva komótosan cammogott a pulpitushoz, majd közölte, hogy kerekasztal-beszélgetésre számított, ezért nem készült koherens előadásra, de azért megpróbál reagálni az eddig elhangzottakra. Szőcs Géza a szó összes létező értelmében egy hatalmas figura, aki minden valószínűség szerint egy egészen más dimenzióban létezik: körülbelül duplára hizlalt időtartamú stand-upjában védelmébe vette Bozsik Yvette-et, akinek szerinte nem a pályázata, hanem egész élete bizonyítja rátermettségét, összehasonlító fejtegetésbe bocsátkozott Bartók disszidálásával kapcsolatban és kijelentette, hogy ő egy személyben bizony el tudja dönteni, jó szemmel, hogy kinek adjon támogatást. Az államtitkár szerint a régi rendszert nem lehetett fenntartani, eddigi munkája igen jelentős része eddig abból állt, hogy kétségbeesett intézményvezetők panaszkodását hallgatta.

Minden hiábavaló, ezért törekedjünk rendületlenül

A nagyon összeszedett és pörgő nyelvű Geszti Péter a piac és kulturális innováció elemzésénél kitért a piac félperiferiális jellegére és az informális kapcsolatokkal teli világra: „financiális értelemben narancsjelzésű riasztás van érvényben” – summázott. A kultúra támogatása egy bizalomra épülő befektetés, és amíg a politikától nem várható a bizalom megteremtése, a kultúracsinálók dolga, hogy tegyenek is valamit. Meg kéne szüntetni a rosszindulatot, általános irigységet és fel kellene számolni a szekértáborokat – emelte ki Geszti, aki szerint Kádár-rendszer ide, Orbán-kormány oda, hatékonyságra és minőségre kell törekednünk.

Schilling Árpád egy független innovációs központ létrehozását sürgette, melyhez 1000 eurót letétbe helyezett egy számlán, melyhez további adományozókat várnak. A Krétakör művészeti vezetője emlékeztetett: e konferencia magánkezdeményezésből nőtte ki magát, holott a kormány feladata lenne a kommunikáció beindítása, ám egy olyan rendszerben élünk, melyben a klikkesedés ellehetetleníti a párbeszédet. A politika ne zárjon- és emeljen ki egyes alkotókat, aki viszont pozícióhoz jut, nézzen szembe a kritikával, hiszen az nem gyilkolás – véli Schilling. Tolerancia, szolidaritás: az üzenet ne az legyen, hogy a fiatalok próbálkozzanak külföldön, mert itthon esélyük sincs. Cél az egész kultúra egységesítése, egy átlátható, transzparens rendszer életre hívása. Janisch Attila, a Filmszövetség titkára egy önálló kulturális minisztérium felállítását és a békés egymás mellett élést sürgette: Emeljük fel a fejünket, hiszen nálunk van a zsuga – idézte Xantus János szavait.

Esterházy Péter szerint aki bizalmatlan, az maga is vesztes: szakma nélkül pedig nem tud működni az intézményrendszer sem. Az író Tarr Béla és 11 rendezőtársa Magyarország 2011 című filmjéből idézte Jancsó Miklós szavait, melyek szerint „Itt nem forgatni kell. Itt ordítani kell”. Esterházy szerint meg forgatni kell: ha ordítás van, akkor az ordításról. Mi sem mondhattuk volna szebben. A Magyar Filmművészek Szövetsége  és a Krétakör rendezvénye ezúttal bebizonyította: lehetséges a párbeszéd, létezik építő kritika, van perspektíva. Az viszont, hogy a kezdeményezés valódi összefogássá, tényleges magyar kulturális fronttá hízhat-e, egyelőre a jövő zenéje.


A felszólalásról készült videók február 8-tól elérhető a Krétakör Facebook-oldalán.

Fotó: Fidelio.hu