Több tízezer fénykép, két kíváncsi ember és 100 év. A Fortepan egy 4973 darab amatőr fotóból álló, bárki számára szabadon felhasználható egyedi gyűjtemény, mely a századfordulótól a rendszerváltásig kíséri végig Magyarország személyes történetét családokon, arcokon és helyszíneken keresztül. A Mandiner a projekt egyik atyjával, Tamási Miklóssal beszélgetett elfeledett és tiltott történelemről, az ország elprolisodásáról és a bezárkózó közgyűjteményekről. Terján Nóra és Rajcsányi Gellért interjúja.
2010. szeptember 09. 11:17
p
0
0
15
Mentés
Terján Nóra
20 évvel ezelőtt kezdtétek el gyűjteni az amatőr fotókat. Mi volt a motiváció? Már akkor volt valamilyen célotok vele?
Minden ember felszed dolgokat az utcáról, ami érdekes lehet. A fotógyűjtésben nekem a kiinduló pont a forradalom volt. Érdekelt ’56 és kíváncsi voltam minden részletre, ami elérhető volt akkoriban. '87-88-ban járunk, így nagyon keveset lehetett látni, voltak ugyan tankönyveink elmosódott képekkel, de kevés vizuális anyag volt elérhető. Édesapám is fotózott ráadásul ’56-ban, ezek a képek pedig bekerültek a családi albumba, ami rettentő érdekes volt 15 éves fejjel – meg persze most is az. Visszanézve azt gondoljuk 56-ról, hogy minden nagyon titkos volt, ami egyébként így nem igaz, de valóban voltak '57-58-ban ilyen perek - magam ismerek olyan férfit, akit semmi másért nem ítéltek el, mint fényképek gyűjtéséért hét évre. Ez egy valós félelem volt akkoriban a teljes terror közepén. Tiltott történelem, és a család történelme volt egyszerre. Nagyon megragadott, hogy ez egy folyamat volt, mely közben voltak családi események, nem egy fekete-fehér történet, ezért éveken keresztül gyűjtögettem. Aztán jött a lomtalanítás-dolog, ami ugye időigényes. Volt egy járműfotó-gyűjtő periódusunk is Szepessy Ákossal, így vettünk is fotókat. A lomtalanításra manapság sajnos rászállt egy kör, ami a nagy szegénységgel magyarázható. A papírképet felkutatják, mert egy kis pénzt látnak benne.
Ez 20 éve nem volt jellemző?
Mára sokkal többen lettek, akik lomtalanításból próbálnak élni. Érdekes, hogy nagyon lecsúszott a lomtalanításnak az értelmiségi köre; 10-15 éve egyetemistákat is láttam nézelődni, érdekelte őket a múlt, manapság meg riasztó lett néhol a hangulat.
Maga a gyűjtés 20 év alatt mennyi időt vett igénybe?
Körülbelül 15 kerületbe jártunk el rendszeresen, évi 40 napot rászántunk, az biztos. Ez olyan mint a lottó, amikor az ember fix számokkal játszik; ha egyszer nem dobja be, idegbeteg lesz, mert azt hiszi, elmegy a szerencséje. Mi meg alaposan rászoktunk a lomtalanításokra.
Nem érzitek, hogy ami fontos volt, már ez idő alatt összegyűjtöttétek? Még jöhetnek új dolgok?
Minden arc más. Ez nem olyan, hogy látsz egy történelmi eseményt, hogy megvan az Erzsébet-híd avatása, akkor minek még egy fotó arról. Ezek a képek családokról szólnak, más minden figura, más minden kislány, így a végtelenségig csinálható. Persze vannak nagyon hasonló esetek, karakterek, tárgyak. Amit feltettünk a netre, az a leszűrt változat.
Volt-e olyan fotó ami nagyon közel áll?
Persze. Mindenkinek más, én az utóbbi időben például nagyon megkedveltem az olyan értelemben üres képeket, mint a tájképek, amik mellett 10 éve elmentem volna. Egy Dunakanyar-fotón például nagyon el tudok merengeni, mert időtlennek tűnik. Miközben a varázsát nyersanyag adja. A képek egy része azért érdekes, mert olyan nyersanyagra készült, melyet ma már nem látunk. Olyan tónusok, fények, karcok jönnek elő, amitől az ember lelkében megmozdul valami. Ilyet manapság nem lehet készíteni, ilyen hangulatú, hosszan exponált, elmosódott figurákat, melyeket egyébként teljesen akaratuk nélkül készítettek az amatőr fotográfusok anno.
Minket laikusként az fogott meg a gyűjteményben, hogy közel hozza a régi korok történeteit. Végre nem zárolt adatokkal mutatják be a történelmet, hanem emberi arcokkal.
Igen, mi éppen ezért is szeretnénk, ha ezeket a képeket olyanok is használnák, akik amúgy teljesen mással foglalkoznak. Egy adott arc, mondjuk 1914-ből ma is olyan, mintha itt ülne közöttünk. A karakter állandó szereplője ennek a századnak; ugyanolyan embereket látunk, csak egészen más tárgyi környezetben és ruhákkal, de a mosoly, vagy a kikacsintás, tekintet, az pont olyan, mint ma. Fontosnak tartottuk, hogy ne csak a politikai eseményeket és vezetőinket lássuk, hanem az otthonok és családok párhuzamos történeteit is. A Nemzeti Múzeum fotótára gyűjt ilyeneket tízezer számra. Más kérdés, hogy miért van az, hogy ha meg akarja őket valaki nézni, akkor kutatói engedélyt kell kérnie, muzeológusnak elmondania, hogy mit szeretne. Utána várhat egy hetet, hogy kihozzák a hűtőből, betegyék a zsilipbe a fotót, majd megint vár három napot és a végén kézhez kap egy rossz minőségű másolatot. Az eredeti változatért lemezen fizetni kell 8 ezer forintot - holott a Nemzeti Múzeum is ugyanazt a sávszélességet használja, mint bárki más. A közgyűjtemények sokszor bezárkózó és néhol rosszindulatú módon működnek. Pont a miénkhez hasonló honlapok mutatják, hogy ez nagy butaság.
Kezdik már használni a képeket?
Igen, egészen jópofa helyeken köszönnek vissza. Láttam már újságban, de például láttam egy függőágy-céget, aki feltett egy képet 1915-ből, amin egy lány egy függőágyon fekszik. Nekem pontosan ez volt a célom, hogy olyan területekre is bekerüljenek archív fotók, ahol egyébként nem szoktak ilyet használni, mert nem is jut eszükbe, hogy egyáltalán lehetne.
Milyen a honlap visszhangja?
Erős vágyat látok az emberekben, hogy kommenteljenek. Engem is megdöbbent, hogy hányan, milyen csoportok, szubkultúrák a jelvénygyűjtőtől a vitorlásig – akik egy-egy szakterülethez hihetetlen mélységben értenek. Olyan tudásuk van, ami nekünk nincs, ezért teljesen máshogy néznek egy képre, nem azt látják mint mi. A tárgyakat nagy százalékban meg is tudják fejteni. Szívesen megosztanák a tudásukat az oldalon keresztül másokkal is. Ha kommentelhető lehetne a Fortepan, Wikipedia-szerűen, akkor összerakhatnák az emberek, hogy ki mit lát egy fotón. A Fortepant abszolút saját pénzen csináltuk, ezért ilyen fejlesztésekre nem igazán van keret. Engem amúgy is jobban vonz az újabb képek felkutatása és megosztása, de jó ötletnek tartom, hogy az emberek az internetet okosan használva megosszák a tudásukat. Viszont azzal, hogy nincsenek betűk, magyarázatok, megmarad az internetezőknek a felfedezés öröme. Jó lenne, ha párhuzamosan működhetne ez a két dolog. Olyan fejlesztést viszont tervezünk, hogy a fénykép-adományozók, ha több archív fotót is beküldenek, külön, nevek alatt is külön elérhető legyen egy családi album.
A képek szereplőiről semmilyen információtok nincs? Volt már olyan, aki felismerte magát egy-egy fotón?
Fel voltunk rá készülve, de egyetlen egy ilyen reakciót nem kaptunk, jelentkezett viszont már nálunk családfakutató. A jövőben sem fognak viszont felkerülni a nevek, hiszen az egyiknek tudom, másiknak nem. Ez nem lenne fair.
Mi az, ami kimaradt? A 40 ezerből csak a rossz minőségűek?
Nagyon sokat kihagytunk. Az amatőr fotózás a 70-es évektől lendült fel - ami főként a darabszámon látszik és nagy minőségromlást eredményezett. Az esztétikai érték is mélybe zuhant. Végignéztem például egy 110 ezer fotóból álló gyűjteményt a 80-as évekből és mindössze 10-15 képet választottam ki belőle. A tárgyi környezet, a tekintetek; kevés volt, amiben mélységet lehet felfedezni. Lecsúszott az ország. Az ötvenes évek fotóin még sokkal vagányabbak az emberek. Karakteresebbek.
Hová tűnt a karakter az emberekből? Az elmúlt 100 évben milyen folyamatok figyelhetők meg a képeken keresztül?
Minőségromlást láthatunk. Egyfelől ha pixelre próbálnánk lefordítani, akkor ugye megfigyelhető, hogy egyre kisebb és kevesebb részletet látunk. Ha belenagyítunk egy századfordulós fotóba, akkor el lehet olvasni a porcelánon a feliratot, hogy Hotel Astoria. Az biztos, hogy a 70-es években brutálisan belenyúltak az épített környezetbe – a legkisebb falutól a fővárosig. A modernitás jegyében belevágtunk olyan programokba, melyekbe nem kellett volna. Kezdte a köztereket átvenni az ipar, a járművek, lakótelepek. Miközben mindennek van racionális magyarázata, hogy miért történt Magyarországon, a minőség igen hitvány kezd lenni. Ezt nem én mondom, hanem ha megnézünk egy 50-es évekbeli meg egy 70-es évekbeli szocreál házat, látható a különbség az építőiparban. A 70-es években elindult egyfajta véletlenszerűség, ezért készülhettek olyan fotók is, amelyekből minden kilóg, belóg, olyan doboz ilyen cső. Egyre nehezebb olyan képet találni, amely idillikus képet tudna mutatni az emberi életről. Ez a lakásokra is áll. Az 50-es évek közepén nem nagyon látni olyan képet, ahol rumli lenne, aztán elkezdtek az emberek olyan otthonokat fotózni, ahol teljes kupleráj van. Feltettünk egy képet, de ferdén, jön le a tapéta – ugyanez áll az emberekre is. Nem akarom a saját hazámat szidni, hiszen senki sem tehet erről, de például a 80-as években nem az jut róla az eszünkbe, hogy egy békés, kiegyensúlyozott országban élünk. A képek tele vannak idegen tárgyakkal, amiket az ember szeretne elfelejteni. Ilyen értelemben ez egy nagyon szubjektív honlap lett, ezt egy muzeológus persze sosem tehetné meg.
Valóban, végignéztük az egész gyűjteményt nem is egyszer, és feltűnik, hogy a 70-es, 80-as évekből jóval kevesebb a fotó. Ez szándékos?
Részben igen, másrészt viszont vágyom a jó fotókra ebből a korszakból, hiszen ez az időszak határoz meg máig.
Miért 89-ig tart a gyűjtemény?
Ezen sokat gondolkoztunk. Az időben való keresés nem nagyon van máshol, és ez - úgy látjuk – működik. Az olvasónak is könnyebb visszakeresni azt, ami érdekli őket. A mai internetezők emlékezete körülbelül az 50-es 60-as évekig tart, eddig van „ráismerő” érzés. Azért '89, mert kettőnknek teljesen evidens volt, hogy ez a világ '89-ben ért véget. Nekünk ez egy rendszerváltás volt, de egy hozzáértő muzeológus valószínűleg az analóg fotózásról, és 2000-ig bezárólag csinálta volna meg az albumot. Egyszer érdemes lenne még kitolni addig.
Mit látnánk ebben a 10 évben? A városokban, emberekben?
A 2000-es évek a digitális fotózásról szólnak, ami pedig teljesen más műfaj - eddig mellben úsztunk, most pedig gyorsban. 1989-től tendenciává vált, hogy a köztereken rengeteg a reklám és autók, autók, autók - amik mindig belógnak a térbe és rombolják a városképet.
Terveztek nyomtatásban fotóalbumot? A kommentelők már felvetették ezt az ötletet.
Hát csináljátok meg! Én nem egy fotóalbumot tervezek, hanem ötvenet... Egyszer tettem egy kísérletet, elkezdtem összegyűjteni csak azokat a képeket, amiken valaki egy padon ül. Nem hinné az ember, hogy hány ilyen kép készült! Szívesen végignéznék egy ilyen albumot 1900-tól '90-ig, de ez csupán egy ötlet a sok közül – ehhez kell a felhasználói fantázia és tudás. Minden esetre szeptemberben újabb 1000 kép kerül fel a weboldalra, így lesz miből szemezgetni. Ráadásul az is érdekes, hogy én abszolút nem gondoltam, hogy külföldiek is érdeklődi fognak. Facebookon és Twitteren küldözgetik egymásnak a képeket, elkezdett keringeni egy brazil körben, de lengyel, német és svéd rajongója is van a magyar képeknek. Hozzászoktunk, hogy amit ez a kis ország mostanában csinál, az nem érdekes a világ számára. Hogy szürke ez a hely és nincsenek nagy ötletek, csak néha 1-2 évente, mint pl a Gömböc. A Fortepan szerzői, fotósai viszont olyan képeket csináltak, amik egy kanadai ember számára is érdekesek. Mi azt gondoljuk, hogy ez a saját múltunk, de ha valaki ránéz egy lányra több ezer kilométerre innen, és tetszik neki, akkor elmenti. A humán, a tárgyaktól lecsupaszított ember, mint olyan mindenki számára érdekes lehet.
Mi lesz a következményük a Magyar Péter-féle hangfelvételeknek? Elhozza-e Donald Trump a békét? Talpra áll-e az európai és a magyar gazdaság? Dévényi István és Gajdics Ottó vitája.
A vádlott először ruhában készült, teljes alakos képeket kért a lányoktól, majd arra is rávette őket, hogy meztelen fényképeket és videókat küldjenek magukról.
Nekem némileg levon az értékből hogy válogatottak fotók, és egy ember szubjektív véleménye szűri le őket. Mások nagyon is sokat láthatnak bele pl a 80as évek "lecsúszott" kisemberfotóiba.
Persze, nagyobb lenne a fehérzaj a képek közt, és többtízezer fotót nem is lehetne ezen a felületen megjeleníteni... de akkor is, minél több, annál jobb, bármiféle válogatás csak elvesz az értékből.
