Kohl, Merkel, Mitterrand és Thatcher mellett Orbán Viktor

Az idei országgyűlési választások eredménye egyben azt jelenti, hogy véget ér egy korszak, amelyben Orbán Viktor négy egymást követő cikluson keresztül vezette az országot. A Fidesz elnöke összesen 20 éven keresztül volt Magyarország miniszterelnöke, először 1998 és 2002 között, majd 2010-től mostanáig. Ez egészen egyedivé, történelmi léptékűvé emeli a teljesítményét, hiszen amellett, hogy ő a leghosszabb ideig hivatalban lévő magyar miniszterelnök, négy egymást követő győzelem, tizenhat évnyi egybefüggő kormányzás bármely demokratikus rendszerben egyedi eredményt jelent. 

Orbán Viktor, Kohl, Merkel és a többiek

A nyugati demokráciákban kétségkívül ritka az ilyen politikai teljesítmény, ám mégsem példátlan dolog. Az alábbiakban összegyűjtöttük azokat a politikusokat, akik Orbán Viktoréhoz mérhető pályafutást tudnak magukénak. 

Helmut Kohl (1982–1998) – a német egység atyja

Az első hely Helmut Kohlé, hiszen amellett, hogy 16 évig volt kancellár és ezzel Angela Merkellel és Orbán Viktorral holtversenyben az elmúlt 50 év leghosszabb ideig regnáló európai vezetője, a leköszönő magyar miniszterelnök egykori politikai mentora is egyben. Kohl 

• 16 éves korától a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) pártjának tagja volt, 
• 39 évesen már Rajna-Pfalz tartomány miniszterelnöke, majd 
• 1982-ben lett a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja. 

A CDU politikusa fontos lépéseket tett a francia-német megbékélésért, legnagyobb eredménye pedig Németország újraegyesítése. 1990-ben az NDK és az NSZK egyesülését követően ismét megnyerte a választást, és még két cikluson keresztül vezette kancellárként az országot. 1998-ban azonban az SPD jelöltje, Gerhardt Schröder legyőzte a CDU-t, Kohl pedig visszavonult az aktív politizálástól. 

Margaret Thatcher (1979-1990) – a „Vaslady” 

A britek legendás miniszterelnöke egy szovjet újságírótól kapta becenevét, amely jól jellemzi politikai karakterét. Az eredetileg vegyészmérnöki diplomával rendelkező Thatcher fiatalon kezdett politizálni, 34 évesen lett országgyűlési képviselő, 45 évesen pedig oktatási miniszter. 1975-ben átvette a konzervatív párt vezetését 4 évvel később pedig Nagy-Britannia miniszterelnökévé választották. A konzervatív politikus legnagyobb eredményei a '70-es évek végének gazdasági recessziója enyhítése érdekében evezetett gazdaságpolitikai lépések, az állami vállalatok privatizációja, a szakszervezetek befolyásának csökkentése, a muaerőpiac rugalmassá tétele és az infláció letörése. Nemzetközi elismertségét fokozta a Falkaland-szigeteki háború megnyerése. A „Vaslady” következetesen ellenezte Nagy-Britanni európai integrációját. Ezzel a nézetével egyedül maradt pártján beül, adózási rendelkezései pedig csökkentették a népszerűségét, így 1990-ben politikai nyomásra lemondott minden pozíciójáról és visszavonult. 

Francois Mitterrand (1981-1995) 

Franciaország politikai berendezkedése a prezidenciális rendszer miatt eltér a magyartól, ám az elnököt szintén közvetlenül választják meg, így egyéb érdemeik mellett természetesen itt a helyük a leghosszabb ideig regnáló francia vezetőknek. Francois Mitterrand politikai karrierjét jobboldali aktivistaként kezdte, ám 1943-ban komoly ideológiai fordulatot véve az ellenállási mozgalomhoz csatlakozott, később pedig a baloldali Szocialista Párt politikusa lett. 1946-ban 30 évesen már nemzetgyűlési képviselő, majd a negyedik köztársaság idején 1958-ig 11-szer töltött be miniszteri tisztséget. Mitterrand már 1965-ben elindult a köztársasági elnöki címért, ám veszített Charles de Gaulle-lal szemben. Végül 1981-ben választották elnökké, amely tisztséget két cikluson keresztül, 1995-ig töltötte be. Fontos intézkedései közt szerepelnek a jóléti és szociális reformok, a halálbüntetés eltörlése és a francia közigazgatás, közoktatás és egészségügy megújítása. 

Jacques Chirac (1995-2007) – A „buldózer”

Az elnöki széket Mitterrandtól megöröklő Jacques Chirac épp ellentétes utat járt be mint elődje, hiszen fiatalon kommunista eszmékkel azonosult, majd Charles de Gaulle inspirálta, hogy politikai pályára lépjen, végül jobbközép támogatással lett francia elnök. Becenevét (az egyiket a sok közül) Georges Pompidou miniszterelnöktől kapta, akinek számvevőszéki auditorként fontos segítsége lett. 1967-ben lett parlamenti képviselő, majd 1974-től miniszterelnök. 1977-től egészen 1995-ig Párizs polgármestereként szolgált és ellentétbe került az ország EU-párti vezetésével. Már 1981-ben indult az elnöki posztért, de csak 1995-ben sikerült nyernie. Az elnöki tisztség idejét 7-ről 5 évre csökkentette, beszüntette a francia nukleáris kísérleteket, ellenezte az iraki háborút, emellett adócsökkentési törekvései és munkahelyteremtési politikája említésre méltók. Másik beceneve a „szélkakas” lett, amikor az euró bevezetése mellé állt.  2002-ben nagy többséggel ismét elnökké választották, amely tisztséget 2007-ben Nicolas Sarkozy vette át tőle. 

Angela Merkel (2005-2021) – Németország első női vezetője

A Hamburgban született, de Kelet-Németországban nevelkedett Merkel a 21. századi politika egyik legjelentősebb politikusa. 1989-ig kvantumkémiai kutatóként dolgozott, 1990-ben az újraegyesítést követően választották a Bundestag képviselőjévé. Egy évvel később Helmut Kohl kormányának ifjúsági és nőügyi minisztere majd 1994-et követően természetvédelmi miniszter lett. 1998-tól a Kereszténydemokrata Unió (CDU) főtitkára, 2000-ben pedig elnöke lett. A 2005-ös szövetségi választáson a nagykoalíció élén ő lett Németország első női kormányfője. 2007-ben az Európai Tanáőcs elnökeként fontos szerepe volt a Lisszaboni szerződés elfogadásában, majd a 2008-as gazdasági világválság kezelésében német és európai szinten. Következetesen törekedett a transzatlanti gazdasági kapcsolatok megerősítésére. 2011 és 2012 között, illetve 2014 és 2021 között a G7 vezetője. 2015-től az energiareformok majd a migrációs válság kezelése váltak fontos kérdéssé, Merkel politikája e területeken azonban nem vezetett jó eredményre. 2018-ban távozott a pártelnöki székből, 2021-ben pedig visszavonult a politikától. 

Tony Blair  (1997-2007)
A jogász végzettségű Tony Blair 1983-ban a Munkáspárt színeiben került be a brit parlamentbe. A 1994-től pártelnökként ideológiai átalakítást hajtott végre, létrehozva a „New Labour” irányvonalat, amely a piacgazdaság és a jóléti politika ötvözésére törekedett. Az 1997-es választásokon elsöprő győzelmet aratott, és miniszterelnökként három egymást követő választást nyert meg (1997, 2001, 2005). Kormányzása alatt jelentős reformokat hajtott végre az egészségügy és az oktatás területén, valamint kulcsszerepet játszott az északír békefolyamatban, amely a Nagypénteki megállapodás aláírásához vezetett. Külpolitikájában szoros szövetséget ápolt az Egyesült Államokkal, és támogatta az iraki háború-t, ami később komoly politikai vitákat és népszerűségvesztést okozott. 2007-ben, növekvő belső pártnyomás és csökkenő támogatottság mellett lemondott, és átadta a hatalmat Gordon Brownnak.
 

Mark Rutte (2010-2023)
A holland liberális politika egyik meghatározó alakja a People's Party for Freedom and Democracy (VVD) színeiben kezdte politikai pályáját. 2002-ben államtitkár lett, majd 2006-ban a párt vezetőjévé választották. A 2010-es parlamenti választásokon győztes VVD élén kisebbségi kormányt alakított, ezzel ő lett Hollandia miniszterelnöke. Ezt követően még három választást nyert meg (2012, 2017, 2021), és különböző koalíciók élén Európa egyik leghosszabb ideig hivatalban lévő kormányfőjévé vált. Kormányzása alatt a költségvetési fegyelem, a gazdasági stabilitás és a pragmatikus koalíciós politika állt a középpontban. Az Európai Unión belül a „takarékos” országok egyik vezető hangja volt, különösen a pénzügyi fegyelem kérdésében. Több belpolitikai válsággal is szembe kellett néznie, köztük a gyermekgondozási támogatások körüli botránnyal, amely 2021-ben kormánya lemondásához vezetett, bár ezt követően újra választást nyert. 2023-ban a migrációs politika körüli koalíciós konfliktus miatt kormánya ismét megbukott, ezt követően bejelentette visszavonulását az aktív politikától, majd 2024-ben az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) főtitkárává választották.