Az anyaország nem engedte el az ukrajnai magyar kisebbség kezét, akiknek csak még nehezebb lett a helyzete, mint a háború előtt. Kárpátalja földrajzilag ugyan messze van a frontvonaltól, de a lakosai így is ki vannak téve a légiriadóknak és az áramszüneteknek.
A négy éve tartó orosz-ukrán háború borzalmai nem kímélték az ukrajnai hátországot, és a kárpátaljai őshonos magyar kisebbséget sem. Az ő mindennapi küzdelmeikről, a megmaradás kihívásairól, a folyamatos fenyegetettségről, az anyaország által nyújtott segítségről és a jövőbe vetett bizakodásról is beszélgettünk olyanokkal, akik testközelből láthatták az elmúlt időszak régióra gyakorolt hatásait. Az már önmagában beszédes, hogy volt, aki névvel vállalta a véleményét, volt, aki arra kért minket, hogy inkább ne írjuk ki az adatait.
A 2022-es orosz offenzíva következtében nagyjából 4,25–4,3 millió fő hagyta el Ukrajnát, és keresett ideiglenes menedéket valamelyik európai uniós tagországban (egyes becslések 8–10 millió főben állapítják meg a menekültek számát).
Ezt is ajánljuk a témában
Félelem lengi be a régiót, ahol hol a náci, hol a szovjet kommunista titkosszolgálathoz hasonlítják az „embervadász” brigádok, vagyis a toborzók munkamódszereit. S ahol nem tudhatod, mikor kopogtatnak be éppen hozzád.
Kárpátalja, mint a legnyugatibb ukrán megye, sokak szemében felértékelődött, és az ott élők mindennapjait nemcsak az elmenekülők és a fegyveres konfliktussal járó terhek nehezítették, de hivatalos adatok szerint mintegy 600 ezer belső menekült is megjelent, akik a harcok által érintett területekről özönlöttek a biztonságosnak ítélt régióba.
Bár hivatalos adatok egyelőre nincsenek, a becslések szerint az ukrajnai magyarok közül 100–300 ezer fő hagyhatta el örökre, vagy ideiglenesen az otthonát, de elképzelhető, hogy még ennél itt jóval több ember vágott neki a bizonytalannak. Az otthon maradtak élete pedig sem könnyű: az alapvető ellátás nehézségein túl az ukrán állam a kényszersorozásokkal is megkeseríti az életüket.
Ezt is ajánljuk a témában
Ukrajna uniós csatlakozásával csak fokozódnának a társadalmi feszültségek.
Alig lélegeztünk fel a Covid–19 világjárvány után, amikor egy még súlyosabb korszak kezdődött”
– emlékezett vissza a kezdetekre Dobsa István, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Ifjúsági Szervezetének elnöke, a Beregszászi Járás Tanács képviselője, illetve a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Beregszászi Képzési Központjának munkatársa, a Kárpátaljai Közéleti Vezetőképző alapítója. Hozzátette: „Négy éve élünk egy háború sújtotta ország mindennapjaiban, egy olyan valóságban, amely a kárpátaljai magyar közösséget is rendkívüli kihívások elé állította.”
Kiemelte, hogy a régió egy ideig elkerülte a konkrét háborús cselekményeket, azonban ez nem sokáig maradt így:
Ma már nem mondhatjuk, hogy Kárpátalja az egyetlen megye Ukrajnában, amelyet elkerültek a támadások.
2022. május 3-án Volóc közelében vasúti infrastruktúrát ért rakétacsapás, majd 2025. augusztus 21-én egy Munkácson működő elektronikai üzemet talált el két rakéta, amely több mint húsz sérültet követelt, szerencsére halálos áldozatok nélkül” – idézte fel a szomorú eseményeket Dobsa István, aki szerint
ezek ellenére a régiót sokan ma is a béke szimbolikus szigeteként emlegetik”.
Ezt is ajánljuk a témában
Mindenki azt találgatja, hogy vajon mi lesz a következő célpont. Az eddig biztonságosnak hitt Kárpátalján csak halkan merik találgatni a támadás okát is. Veczán Zoltán írása.
Ugyanakkor rávilágított, hogy „a háború akkor is jelen van a mindennapjainkban, ha nem közvetlenül a frontvonalak közelében élünk”. Az állandó
mind-mind komoly próbatétel elé állítja az ott élő magyarok közösségét.
A képviselő arról is beszélt, hogy gyakoriak a katonatemetések, sok család pedig családfő nélkül maradt.
Mindezek ellenére igyekszünk talpon maradni. Fenntartani intézményeinket, működtetni közösségeinket, megszervezni az életet akkor is, amikor minden nehezebbnek tűnik, mint valaha”
– közölte Dobsa István, aki szerint
„a kárpátaljai magyar közösség ereje mindig abban rejlett, hogy a legnehezebb időkben sem adta fel: alkalmazkodott, összefogott és tovább építette a jövőt.”
Ennek szellemében hangsúlyozta:
Hisszük és reméljük, hogy ez a háború rövid időn belül véget érhet.”
Ha csak a száraz számokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy a felére, de itt-ott harmadára csökkent a közösségeink lélekszáma”
– árnyalta tovább a siralmas kárpátaljai képet János, akinek igazi nevét azért nem fedjük fel, nehogy kitegyük őt, vagy hozzátartozóit az ukrán hatóságok zaklatásainak. Csak annyit árulhatunk el róla, hogy papként széles körű és mély rálátása van az ukrajnai magyarság küzdelmes életére. A puszta számokon túli valós veszteséget épp ezért érzi még aggasztóbbnak:
Leginkább az a réteg hiányzik, amely eddig húzóemberként a hátán vitte ezeket a közösségeket. Az ő hiányukat hatványozottan érezzük.”
János azt is hangsúlyozta, hogy a lelki terhek legalább ilyen súlyosak. Mint fogalmazott, a mindennapokat áthatja egy állandó feszültség: „A statisztikák mögött van egy adatokkal nehezen megfogható rész is az emberek életében, ami mentálisan ott van a gondolkodásunkban, a mindennapjainkban.” Szerinte ez a testileg-lelkileg kimerítő pszichés nyomás minden társadalmi réteget érint: senki sem tud tervezni, az egymás felé fordulást pedig sokszorosan megnehezíti egyfajta fásultság.
Nem szép dolog, de, ha megszólal a csengő, az ember már tudja, hogy megint olyasvalaki jött, akinek valami gondja van, akin segíteni kell, és ezt hosszútávon mindenki teherként éli meg. Hiába akarunk őszintén segíteni”
– árulta el a pap, aki úgy látja, Isten szolgáiként, az egyház képviselőiként azzal is tudnak segíteni, ha ezekről a jelenségekről is őszintén beszélnek, és meghallgatják az embereket.
János arról is beszélt, hogy a családok szétszakadása az elmúlt négy év egyik legfájdalmasabb következménye. Gyakori, hogy az édesapák nem tudnak hazatérni:
vagy külföldön vannak, vagy besorozták őket, miközben az édesanyák egyedül nevelik a gyerekeket.
A döntés, hogy maradjanak-e vagy elmenjenek, sokszor feloldhatatlan dilemmát jelent. A pap szerint az elmúlt négy év során az emberekben fokozatosan sorvadt el a bizakodás:
Mindig volt egy kis remény, hogy várunk egy évet és akkor vége lesz, de ma már egyre nehezebben hisszük el ezt.”
Szerinte ez „már nem pesszimizmus, ez már gyakorlati hozzáállás”. Épp emiatt a lelki elfáradás miatt látja úgy, hogy számára
„a közelmúlt volt a legsötétebb időszak.
Sokszor hallottuk olyan híreket, hogy most már tárgyalnak, és tovább fognak lépni, vagy valami pozitív döntés születhet. De egyre csak azt láttuk, hogy ugyanazokat a köröket futják és ugyanazokat a mondatokat fogalmazzák meg, újra és újra, és igazából semmi sem történt.”
Ennek ellenére a túlnyomó többség a konfliktus lezárását várja:
„Már sokan ki is mondják, hogy mindegy, hogy milyen feltételekkel, csak legyen már vége. Az emberek tudják, hogy nem lesz könnyű életük a háború után, sőt, szociális értelemben még rosszabb helyzetbe kerülünk, de legalább a konfliktus terhe lekerülne rólunk. És aki visszavárja a szeretteit, az előtt legalább megnyílna a remény, hogy akár a frontról, akár külföldről vissza fognak térni.”
A háború számlájára írja az alábbi folyamatokat is:
A jelen helyzetben olyan dolgokat tekintünk természetesnek, olyan dolgokhoz szokunk hozzá, amikhez nem lenne szabad, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Ez hosszú távon nagyon veszélyes. Néha már ijesztő természetességgel mondjuk ki, hogy elvittek valakit...”
A Kárpátalját is súlyosan érintő kényszersorozások kapcsán a pap elárulta:
A férfi lakosság nagyban csökkent. Azok a kevesek, akiket nem vittek el, vagy nem jutottak át a határ túloldalára, négy éve bujkálnak. Belese akarok gondolni, hogy ez mekkora stressz lehet.”
Ezt is ajánljuk a témában
Van, aki bujkál, van, akit már elvittek, van, akit haza is hoztak – koporsóban. A Mandiner dokumentumfilmjében járt utána annak, mi folyik most Kárpátalján. Megrázó tartalom!
Az interneten is látható videók kapcsán elmondta, hogy az ukrán állam propagandának igyekszik beállítani ezeket, az emberek pedig félnek nyíltan beszélni az erőszakos „toborzásokról”. De egyre gyakrabban fordul elő, hogy dulakodásba, vagy még durvább dolgokba torkollnak ezek az akciók, amikor az emberek megpróbálják megakadályozni a katonákat abban, hogy elhurcolják az áldozataikat. Szerinte normál helyzetben nem lenne kérdés, hogy ezek a jelenségek, illetve a korrupciós botrányok és a többi visszaélés elfogadhatatlan, de ebben a kényszerhelyzetben nehéz bármit is tenni.
Mindezek ellenére János egy fontos pozitívumot is kiemelt:
a családok összetartását és egymás iránti ragaszkodását.
Mint mondta, az emberek még a legnehezebb körülmények között is igyekeznek kapcsolatban maradni egymással:
Órákat képesek sorban állni a határon, és az anyagi áldozatokat sem sajnálják, csak hogy találkozhassanak egymással.”
Szerinte ez az összetartás az egyik legerősebb kapaszkodó a háború sújtotta kárpátaljai magyarság számára, és ez mutatja meg a közösség valódi erejét.
Ezt is ajánljuk a témában
A Mandiner kárpátaljai kényszersorozásokról szóló dokumentumfilmjének második részével rajta szeretnénk segíteni.
Deák Csaba, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat integrációs munkacsoportjának vezetője szerint a háború 2022. februári kitörése – mint minden hasonló helyzet – váratlanul jött, és a karitatív szervezetnek egyik napról a másikra kellett átállnia válságüzemmódra. Ennek ellenére nem késlekedtek, és azonnal a menekülők, illetve a Kárpátalján maradtak segítségére siettek. Megkezdték a felkészülést a segítségnyújtásra a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálattal egyeztetve. Február 25-én a tarpai intézményükben befogadták az első menekült családokat.
Felidézte, hogy a jótékonysági szervezetek felosztották egymás között a határátkelőket: a máltaiak február 26-án fűthető sátrakkal segítő pontot alakítottak ki a beregsurányi átkelőnél, majd az önkormányzat épületénél konténereket helyeztek el és itt fogadták a menekülő embereket. Elmondása szerint naponta jellemzően 60 önkéntes adott szolgálatot 12 órás váltásokban, és az első hónapokban összesen mintegy 400 – többségében a saját állományból „kiképzett”, illetve bekapcsolódó – önkéntes fordult meg a határ menti turnusokban,sokan akár egy hónapra is leköltöztek az érintett térségbe.
A másfél hónapon át tartó első menekülthullámban naponta 1200-an érkeztek Beregsurányba, ahol a máltai önkéntesek segítségével megpihenhettek, szállást és útitervet szervezhettek.
A vezető elárulta, hogy az első időszaktól három irányú volt a Máltai Szeretetszolgálat segítségnyújtása: a beérkező menekülő családok ellátása mellett a hazánkban maradók integrációját támogatták, valamint adományszállítmányokat és önkénteseket küldtek a Kárpátalján jelentkező ellátási hiányok enyhítésére: a máltaiak az első évben mintegy 570 tonna segélyszállítmányt juttattak a határ túloldalán elterülő régióba, ahol a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat helyi munkatársai és önkéntesek segítettek abban, hogy jó helyre jussanak az adományok Ungvártól Munkácson át Ivano-Frankivszkig.
Ez a szám azóta is folyamatosan emelkedik, a szolgálat sajnos még nem ért véget.
A legégetőbb szükségletek között az alapélelmiszereket, higiéniai termékeket és a csecsemőellátás kellékeit említette. De legalább ennyire fontos volt, hogy szállást biztosítsanak azoknak, akik minden kapcsolat és úti cél nélkül, „tényleg a semmibe indultak el”. Emellett a Máltai Szeretetszolgálat
szállított Kárpátaljára a belső menekültek ellátására.
A Miniszterelnökség az ukrajnai háború kitörésének negyedik évfordulóján oklevéllel ismerte el a Karitatív Tanács több tagjának, köztük a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak és munkatársainak segítő szolgálatát. A Híd Kárpátaljáért program keretében végzett folyamatos segítségnyújtásért adományozott elismerést február 24-én vehette át
Deák Csaba szerint az első évben a szervezet nagyjából 115 ezer Ukrajnából érkezőnek nyújtott segítséget valamilyen formában. A kezdeti tömegek apadása után a fókusz az itt maradók támogatására helyeződött át: felidézte, hogy az európai uniós és magyar társfinanszírozású Menekültügyi, Migrációs és Integrációs Alap integrációs programjaiban
igyekeztek megkönnyíteni azok helyzetét, akik tartósan Magyarországon képzelték el a jövőjüket.
ennek keretében a máltaiak részéről mintegy 170 család, vagyis nagyjából 1000 ember kapott komplex segítséget országszerte.
A jelenlegi helyzetről azt mondta: a rászoruló, védett kategóriába tartozók (a kiskorú gyermekkel érkezők, fogyatékkal élők és kísérőik, a 65 év felettiek) magyar állami forrásból a Máltai Szeretetszolgálaton keresztül kapnak szállást és ellátást, hónapról hónapra, sokan már évek óta. Hozzáfűzte:
A háború kitörésekor elképesztő mértékű összefogás valósult meg Magyarországon, mindenki segíteni akart. Ugyanakkor élt az emberekben az igény, hogy az általuk felajánlott anyagi vagy eszköztámogatás tényleg jó helyre kerüljön.”
Kiemelte, hogy a piros máltai pajzs itthon és a határon túl is egy olyan védjegy, ami ebben a helyzetben is garancia volt arra, hogy minden felajánlás a valódi rászorulókhoz jut el.
Személyes, kárpátaljai élményeként mesélte el, mennyire felkavaró volt a számára, amikor egy beregszászi szeretetszolgálatos kollégája közölte vele:
Lehet, hogy a legközelebbi szállítmányt már nem ő veszi át, mert a fia a következő hónapban tölti be a 18. életévét, és onnantól mindketten azonnal hadkötelessé válnak, és valószínűleg mindkettőjüket vinni fogják a fontra.”
Hozzátette:
Azt átélni, hogy ezek az emberek annak tudatában is önként segítették a menekülőknek és a rászorulóknak, hogy tudták, hamarosan menniük kell a háborúba, megrázó és nagyon megható volt.”
A finanszírozásról szólva a munkacsoport-vezető külön kiemelte:
A magánemberektől és cégektől érkezett adományokból több mint 1,15 milliárd forintnyi támogatást kaptunk, ami fantasztikus összefogást jelent.”
Hozzátette:
Magyarország kormányától is nagyon sok támogatást kaptunk a Karitatív Tanács működtetésén keresztül. Emellett a Hungary Helps program is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy el tudjuk végezni a segítő munkánkat.”
Deák Csaba arról is beszélt, hogy a szervezet a háború végéig tervezi működtetni az integrációs és segítőprogramokat. Remélve, hogy mihamarabb véget ér a konfliktus, már annak a lehetőségeit is vizsgálják, hogy milyen segélyprogramot tudnának kidolgozni azok számára, akik szeretnének, de önerőből nem, vagy csak nagyon nehezen tudnának hazatérni Kárpátaljára.
***
Fotó: Az Ukrán Nemzeti Gárda járőre 2015-ben, Lókán – ALEXANDER ZOBIN / AFP
„A szuvereintás jobb üzlet” – jelentette ki a Nézőpont Intézet vezetője.
Ukrajna eddig csak fenyegetett Magyarország kőolajellátásának elvágásával, most viszont meg is lépte. A cél a nyomásgyakorlás, amellyel a közelgő választást akarják befolyásolni. Kohán Mátyás írása.
Mutatjuk a szerdai nap legfontosabb eseményeit.
Kiderült, milyen aljas játszmák vannak a háttérben.
A német külügyminiszter egyenesen megdöbbent hazánk döntése miatt.
Nem nyugszik a volt miniszterelnök, aki rábeszélte az ukránokat, hogy vég nélkül folytassák a háborút.
A tudományos eredmények és a hazai hatósági tapasztalatok együtt arra mutatnak: a fogyasztók gyakran olyan eszközöket szívnak, amelyek összetételét még a kereskedő vagy a hatóság sem ismeri.
Hiába a ragyogó napsütés, a szakértők figyelmeztetnek: pokoli napok várnak ránk!
DJ a pult mögött, polgármester a hivatalban. Kampányok vihara, letiltott közösségi oldal, közéletből hiányzó tisztelet. Vidék, mint küldetés és közösség. Vácrátót pedig nem csupán otthon, hanem a világ közepe.
